Vad orgiát álmodtam,
vagy mégsem,
inkább valami csontig maró bárzenét,
mint a körúti presszóban, amikor a zongorista
két akkord között szelíden bukott a billentyűkre,
- mint mackós kispárnára az ártatlan gyermek -
magával rántva a maradék konyakot,
Glenn Millert és alkohol-idióta életét,
ám az ócska dallam tovább táncolt a székek közt,
egészen poharamig, amit egy szuszra kiittál,
nekem csupán néhány félhang maradt,
aztán felugrottál,
- Pisilni mosdóba kimegyek!- énekelted,
és menüettet lépve eltűntél a zsíros függöny mögött,
ahonnan már nem jöttél vissza, hiába hívott
fájdalmam könyörgő vastapsa,
hát magamra maradtam sok vigyorgó arccal,
olcsó cigimmel, és majdnem üres poharammal,
amiből végül cseppenként ittam ki a szinkópát:
EL-HAGY-TAK.

Egyetértünk azzal, hogy megvitassátok a képeket, akár azt, ha valamiben párhuzamosságot láttok, ahogy Balázs képe a női princípium, ez a kép a férfi, a fallikus erő. Az az érdekes, hogy ez egy női meglátás, az egy férfi. (szőke)
értékelés:

Ehhez nincs mit hozzátenni, tudta az alkotó, mit akar mutatni, mit szeretne látni, szereti azt, akit fényképez, ezért koncentrált a megfigyelése. Erről beszélünk mindig mindenkinél, hogy szeressétek a témát, koncentráljatok rá. Miért előkészített ez a kép? Heteken, napokon, éjszakákon és nappalokon keresztül figyelte meg ezt a ritmust, és amikor megérett az alkotásra az a bizonyos belső megfigyelés, akkor már nem csinált semmi különöset, csak elkattintotta a gépet. Az a pillanat csak egy parányi pillanat volt, de a mögöttes tartalom és üzenet egységes kompozícióvá kovácsolta ezt. (szőke)
értékelés:

Miskolc egyik történelmi részén, a Nagyavason találkozhat szembe a véletlenül arra járó ezzel az öreg házzal. Különös hangulatú környék ez, az ember úgy érzi, mintha megállt volna az idő. Ódon házak, pincék sorakoznak egymás mellett a macskaköves, szűk utcácskák mentén, a csendet ritkán törik meg hangok, és a Nap sugarai is mintha csak messziről pillantanának be ide. Ha arra járok (és ezt gyakorta megteszem), soha nem mulasztom el felkeresni ezt a furcsa házat, és miközben újra és újra megcsodálom úgy érzem mintha örökké csukott ablakai mögül ő is végigmérne engem. Nem tudok róla semmit - nem tudom mikor épült, kik lakták - mégis egyre inkább ismerősnek érzem. Ő az én titokzatos, öreg barátom.

Szép képet látunk, de nagyon szűkre van vágva körülötte a tér. Ha lehet kérni ilyet, akkor szeretnénk megnézni bővebb komponálással is. (szőke)
értékelés:

A pár későn érkezik, az előadás megkezdődött. A zene szól, de ez senkit nem zavar. Az emberek esznek, isznak, cigarettáznak, beszélgetnek. A férfi leveszi a nő kabátját, a nő leül, rágyújt. Közömbösen nézi, ahogy a férfi körülményesen egy székre fekteti a kabátot. Női hang énekel mély hangon valami idegen nyelven, talán árulás, talán mélabú, talán gyönyör meg bűntudat. Rikító sárga ruha trombitán kísér, mellette magas, beesett szemű alak hatalmas fűrészből hajlít elő hangokat. A háttérben valaki rumbatököt ráz. A színpad közepén egy kopaszodó, fekete ruhás férfi áll, kezében késekkel. Kinéz valahová oldalra, int. Egy fénykör jelenik meg, megvilágít egy nagy, függőlegesen felállított fakorongot. Most látszik, hogy az énekesnő oda van kötözve. A fűrészes ember lassan megpörgeti a korongot. Az énekesnő rendületlenül énekel miközben forog, a közönség zsongása elhalkul, a fekete ruhás fogja az első kést, habozás, célzás nélkül eldobja. Hallatszik, ahogy belevágódik a fába. A nő énekel, a férfi rendületlenül dobál, a fa hasad, árnyékok, fények, végül egyetlen kés marad csak. Most a szemére kendőt húz, a zene szól, az emberek figyelnek. Minden lelassul egy pillanatra, az idő mint a méz, lassan lepereg, az utolsó kés kiröppen, száll, az ének elcsuklik, a két zenész lassan abbahagyja a zenélést, a korong megáll. Az énekesnő, szívében késsel, lassan lehúnyja a szemét, a teremben egyszerre mindenki elhallgat. Valami csönd ereszkedik le pókfonálon... aztán, újra indul a zene, a két zenész belehúz, a fekete ruhás odamegy az énekesnőhöz, kihúzza a kést, ami egy pakli kártyát nyársalt fel, majd a kés hegyén felmutatja a kör dámát, szívek királynőjét és az énekesnő feléled és táncolni kezdenek ketten és megint minden lüktet és a közönség felállva tapsol.
   A pár ül az asztalnál, a nő figyeli az előadást, a férfi a nőt. Most a feketeruhás ember a színpadról lenéz, egy reflektor körbepásztázza a közönséget, az ember rámutat a nőre. A fénykör rajta marad, benne a nő sápadt ragyogás. Ül nyugodtan, a feketeruhás kitartóan vár. Most lassan feláll, kisétál a színpadra. A feketeruhás férfi színpadias mozdulattal felkíséri a lépcsőn. Nem szólnak egymáshoz. A férfi nézi, a nő nyugodtan, szinte közömbösen áll. Most a férfi odanyúl a nő arcához, valahonnan a hajából előhúz egy kopott, sáros kislánymasnit. A nő arca megremeg, a kezébe veszi, tartja, a masni fehér pillangóvá válik, elrepül. A férfi elővesz egy kis dobozt, majd gyors egymásutánban, a kezét is alig lehet követni, kipakol belőle egy kopott fekete lakkcipőt, egy rollert, egy elveszett fehér kiskutyát, a mindig vágyott öltöztetős babát, egy négyréthajtott szerelmeslevelet fekete szalaggal átkötve, pár balatoni naplementét, egy összevérzett párnát, meg nem született gyermek kacagását, végül egy kevés távolodó patadobogást. A nő leejtett vállakkal áll, szégyelli a sírást, mégis könnyezik. A feketeruhás férfi kitartóan nézi, majd előhoz egy nagy, piros dobozt, rámutat. Kinyitja a tetejét, a nő beleül, becsukja a tetejét. Hosszú tőröket vesz most elő, hajlítgatja őket, mutatja a közönségnek, milyen élesek. Mindenki nyugtalanul néz, de a fekete férfi rendületlenül folytatja az előkészületeket, majd a tőröket elrendezi az asztalon, vár. Mostanra a férfi, aki a nő párja volt, lassan feláll, elindul a színpad felé. Terítőket sodor el, hulló csészék, kanalak között halad előre, már szinte szalad. A feketeruhás most megmozdul, egy tőr van a kezében, átszúrni készül a dobozt. A férfi felér a színpadra, egy tőrt ragad ő is, a feketeruhás megfordul, leengedi a kezét, mereven elmosolyodik, a férfi a maga elé tartott tőrrel mellkason szúrja. Állnak ketten, a közönség felugrál, a férfi remeg, az ember a férfi szemébe néz, lassan, nehézkesen kihúzza a tőrt a melléből, aminek a hegyén: egy pakli kártya van, legfelső lapja egy szíven szúrt bohócsipkás ember. A zenekar tust húz, a feketeruhás diadalmasan felmutatja a lapot és a közönség őrjöngve tapsol és ő lassan meghajol és megfordul és nehézkesen kimegy és sötét folt az ingen és ingujjból csöndes csöpögés. A férfi zavarodottan áll, majd mint ki álomból ébred, megrázza a fejét, odaugrik a nagy, piros dobozhoz, kinyitja. Egy nyúl ugrik ki belőle.

SZERETLEK – szavalod el,
és valami furcsa már a szóban,
nyelved hazug szavak sebzik fel;
véres harapások a hóban.

Anyám konyhájában volt egy ilyen brómolaj nyomat, amikor elköltöztem 1981-ben Szentesről, akkor egy csomó minden történt, átalakult az életem, sok minden megváltozott körülöttem. Azt tudom mondani, hogy ez az anyám-féle kép most is velem van, nem azért, mert az a kép jó, hanem mert valami érzelem köt hozzá. De elsősorban anyám miatt. (szőke)