Írás

Azzal az elhatározással készülődtem itthon a Völgy felé, hogy valami ajándékot is viszek magammal, lehetőleg olyat, aminek más is örülhet, nem csak én. Valahogy így juthatott eszembe a sör, és azok közül is főleg a barna Kozel, ami után nyilvánosan vágyódott több alkalommal is a Pedellus a virtuális jelenlétemben.
   Szóval keresgetni kezdtem, de amellett, hogy ez Magyarországon nem kapható semmilyen formában, szembesülnöm kellett azzal, hogy itt is csak üvegben, dobozban egyáltalán nem. Ezért azon kezdtem gondolkozni, hogy hány üveg sör az, ami általam elvihető. És akkor először arra gondoltam, hogy egyet viszek, mint szimbólikus ajándékot. Aztán meg arra, hogy ezt nem tehetem, egy sör az nem sör, egyet nem vihetek, ígyhát találgatni kezdtem, hogy mi lehet az a szám, ami a sörről úgy általában az ember eszébe jut, és már azt mondja: Ah! És akkor arra gondoltam, hogy ez a szám sörből elsősorban a tizes, mint ahogyan pénzből például az egymillió. Igen. Tíz üveg sör, egymillió forint, ezek olyan alapegységek, amikkel kapcsolatban lehet álmodozni.
   Aztán kipróbáltam a bevásároló kosárban, és marhára nem bírtam el tíz üveg sört kényelmesen, úgyhogy abban egyeztem meg magammal, hogy lesz négy üveg barna kozel, a többi 6-os csomagolású, valami más dobozos, akkor is, ha most emiatt vacakolós izének fogok tűnni.
   Tehát megvoltak a sörök, Budapestre, sőt Oroszlányra viszonylag könnyen eljutottam velük, csak a lépcsős részeken, - ahol nem lehetett húzni a bőröndöt - jutott eszembe, hogy az álmodozáshoz szükséges sörmennyiség igazán lehetne valami kisebb szám is.
   Dörögrde viszont már bőrönd nélkül mentem, kértem aputól egy cekkert, abba pakoltam a tíz sört, és fogtam a pöttyös ridikülöm, amibe minden egyéb cuccom belefért, és elindultam reggel, korán, busszal Dörögre. Fehérvárig minden szuper volt, ezen a buszon kevesen utaztak, élveztem a szép tájat, meg a légkondit, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz ez az egész. Fehérváron viszont át kellett szállnom egy veszprémi buszra, ami sajnos Pestről jött, és már eleve tele volt, nem sok esély látszott a felférésre, de végül sikerült úgy helyezkednem, hogy elnyertem a sofőr meletti utolsó helyet a lépcsőn, egy ünneplőruhás néni hatalmas virágcsokra alatt. Végig álltuk az utat, a néni néha rezegetette a virágját, én meg néha csörgettem a söreim. De örültem ennek is, jó hely volt. Ilyen tisztán még sosem láthattam magam előtt az utat, pont mint egy autóversenyzős videójátékban, ahol sem a kocsi orrát, sem a műszerfalat nem kérem a nézetbe.
   Veszprémből már csak Kapolcsra kellett eljutni valahogy, de itt is nagy tömeg várakozott ott, ahova remélték a buszajtó érkezését. Itt volt egy szimpatikus fiatalember, nagy bőrönddel, aki rámmosolygott és mondott valamit, és én hirtelen nem tudtam, hogy ő most csak úgy simán kedves, vagy valaki olyan, akit nekem ismernem kéne-e, és ha igen, akkor kire hasonlít, és hirtelen más nem jutott eszembe, mint a Szilárd, de neki meg a neve nem jutott eszembe, csak az, hogy a testsúlyával mutatkozott be a kisfilmjében, és akkor gondoltam, megkérdezhetném, hogy mondjuk: Szia, te hány kiló vagy? Mert lehet, hogy ismerjük egymást. De végül nem mondtam semmit, mert ha nem ő az, akkor túl sokáig tartott volna elmagyarázni, hogy ez valójában egy heylénvaló kérdes volt, mindenféle hátsószándék nélkül. (Ha a mégiscsak a Szilárd volt, akkor üdvözlöm!:) Innen két buszt is küldtek, felfértem simán, megint ülhettem, szuper volt.
   Kapolcsról a Völgybusszal tervezetem továbbutazni a maradék 4 kilométeren. Meg is néztem a menetrendet, és örömmel láttam, hogy csak 10 percet kell várni a következő körútra. A menetrend a buszmegállóban ki volt akasztva, egy lánnyal álltunk ott ketten és türelmesem vártunk. Egyszer csak a szemközti megállóba jött egy ilyen feliratú busz, de mi emitt vártuk, és csak akkor lett teljesen világos, hogy ez lett volna az, amikor befordult a dörögdi útra. Ezután már nem sok reményünk maradt, gyalog indultunk el porszkálva az egyéb célú járókelők között. Itt már igen nehéznek, és a világ leghülyébb ötletének tartottam a sört, mint ajándékot, és az is baromságnak tűnt, hogy a tizes az bűvös szám. Aztán kicsit stoppoltunk, de mivel én ugyan fel nem vennék senkit, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy más másmilyen ebből a szempontból. De azért mégiscsak felvettek, és egészen elvittek a falu szélére. Itt úgy éreztem, hogy bűvös szám és ajándékkompozíció ide, vagy oda, én ennek a lánynak adok egyet a Pedellus söréből. És adtam.
   Na, akkor már csak az Ősök házát kellett megkeresnem. Egy templomocska mellett találtam rá, és a bámészkodásba belefeledkezve lassan haladtam előre, és egyszer csak hallottam egy hangot, amint azt mondja: Menj már ki a képből! És akkor odanéztem, és láttam, hogy valószínűleg nekem szóltak, és közben nevettek, és én még néztem őket egy kicsit, és közben beléptem a kertkapun, aminek magas vasküszöbe volt, és én abban megbotlottam erőteljesen, szinte beestem a kapun, és akkor mégjobban nevettek, én pedig pontosan egy völgymunkás lány orra elé toppnatam be billegve, aki a téglamúzeumot őrizte, és nem tudom mi lehetett az arcomra írva, de a lány azt mondta: Semmi baj, másokkal is megesik!Hát így érkzetem meg a célohoz. Kedvenc kalandjaim csak ez után következtek.

Találkozás a Pedellussal

...tehát beértem a kertbe, és akkor elindultam megkeresni a Pedellust. Nem volt nehéz, már számtalanszor láthattam videón, rögtön észre is vettem, ahogy a bográcsok körül sündörgött videókamerával a kezében. Nem szóltam neki, hanem úgy próbáltam helyezkedni, hogy benne legyek a képében. Gondoltam, így hamarosan felfedezi a nyilvánvaló jelenlétem. De tojt a külvilágra, csak a bográcsokat filmezte. Jól van, ezt még elnéztem neki, dolgozik. Akkor még egy kicsit arrébb mentem, hogyha felpillant, akkor mindenképpen észrevegyen, és segítségként kidüllesztettem a söreim. És akkor kisvártatva a Pedellus tényleg felnézett, de úgy rajtam keresztül el, valahová máshová, mintha ott sem lennék. Ez megtörtént mégegyszer, utána fogta magát, elfordult és elindult a pulykaudvar felé.
   Na! - gondoltam, és - hegyizsolt! - mondtam, de úgy látszik túl halkan, mert mint a gólem, csak ment előre süketen. Úgyhogy kénytelen voltam utánacsörögni az üvegeimmel és hangosabban rászólni: HEGYIZSOLT! Na, akkor végre visszafordult, és megismert, de csak abból az apropóból szerintem, hogy aznapra már nem vártak mást.
   Aztán ez az alaphelyzet végigkísérte az egész ottlétem. Egyszer megmondta kerek-perec, hogy nem hasonlítok a képemre, amiről én inkább nem kérdeztem semmiféle részleteket, hátha olyat is mondana, amit egyáltalán nem akarnék igazából hallani, de ő mégis képes lenne őszintén megosztani velem, másszor pedig megesett, hogy megkért, hogy 4-re legyek az Ősök házában, mert kezdődik valami program, és én szófogadóan oda is mentem a Déneséktől, akiktől elbúcsúztam, hogy "Akkor nekem most muszáj mennem, még be kell vágodnom a Pedellusnál!" És akkor elmentem bevágódni, és meglepetésemre Lukács Béla előadás volt, amire örömmel ültem be a többi tíz fő közé, és láttam a Pedellust is, ahogyan a Bélának segít a grafikonjai bemutatásában, és néha feláll, és visszaül, aztán nézelődik, rámnéz, aztán máshová, és egyszer csak kimegy, és kisvártatva csörög a telefonom, és kiszaladok, hogy felvegyem, és kiderült, hogy a Pedellus keres, hogy hol vagyok már. Hát mondtam, ott ültem bent veled, amíg ki nem jöttünk telefonálni.
   Ilyenek estek meg velünk. De nem aggódtam nagyon, mert úgy tűnt szórakozott ember egyébként is. Például olyat csinált, hogy amikor bepakoltunk az autóba a cuccainkat, és elmentünk máshová, akkor kinyitotta, amikor meg visszamentünk, és be akartunk szállni, akkor meg bezárta a távirányítójával. Egyébként olyankor, amikor megismert, olyankor mindig kedves volt. Például szendvicseztünk, meg kóláztunk együtt, és kaptam nagyon sok szép Balla Demeter képeslap-képet, aminek nagyon örültem.

Képek

Egy pulyka a baromfiudvarban, akinek ernyedten csüng egy lilás-kékes, rücskös bőrrész a csőre felett, és ezt türelmetlenül himbálja jobbra-balra. Aztán ugyanez a pulyka, ahogy felszippantja, feltornyozza ezt a dolgot egy kis kupacformába a csőre tetejére.

Az Ősök háza hátsó kertjében álló fa, amelyiknek az ágaira mintha köralakú tükrök volnának akasztva, és ahogy fúj a szél, a fény néha a szemembe villan. Olyankor feltűnhetene benne olyasvalakinek az arca, akit nagyon szeretnék látni. Vagy épp ellenkezőleg, olyané, akitől félni lehetne. De ez inkább kisfilm részlet lenne. Sokáig semmi, és egyszer csak egy arc a szélben forgó tükörben.

A kéményen a piros fazék, amit kéményestül lefényképeznék, a képet megfordítanám, és ez volna a világ teremtése Taliándörögdön.

És saját magam, ahogyan állok az udvaron egy pokróccal a hónom alatt és egy pöttyös ridiküllel a kezemben, kicsit tanácstalanul.

A Dénesék sátorhelyére egyik este sötétben érkeztünk a Pedellussal, két korsó sörrel a kezünkben. Mielőtt a tábortűzhöz mentünk volna, nekem még sürgősen be kellett ugranom egy titkos helyre, ezért gyorsan a zsoltu kezébe nyomtam a söröm, a karjára akasztottam a pöttyös ridikülöm, és megkértem, hogy énekeljen valamit, majd magamra csuktam az ajtót. És akkor most jön a kép: kérem képzeljük el, ahogyan a Pedellusunk mindkét kezében sörrel, a karján pöttyös ridiküllel magányosan ácsorog egy számára idegen kert közepén éjszaka, amikor egyszercsak odalép hozzá az előzményekből semmit sem sejtő házigazda, és megkérdezi: Segíthetek valamiben?

Hát ezeket nem fényképeztem le.

És még két dolog, ami nagyon tetszett

Az egyik, Kocsis Levente grafikákból álló kiállítás a dörögdi református templomban. Egy egészen kicsi templomot képzeljetek el, a fehér falain pedig fehér lapon fekete grafikákat, olyan törött, néha szálkás, egyenes, szögeltes vonalú ábrákat, és hozzá vidám, franciás zenét. Amikor bementem, olyan szerencsém volt, hogy két fiú éppen valami ilyesmi dalt próbálgatott játszani a templomi orgonán (vagy valami olyasmi hangszeren) és érdekes volt az a sérült, fekete-fehér törött képi világ ezzel a vidám, táncos, élő és élni akaró zenével együtt. Véletlenül kikerekedett ott bent a világ.
   A másik pedig a plébánián egy zsákutcafolyosó, ami imazsámollyal volt lezárva a vége előtt, és erre térdepelve lehetett betekinteni a hajdani pottyantós vécé üregébe, ahonnan tükrök szórták felénk a fényt. Ez volt a kedvencem.

az Estiskolások második, 2007. júniusi találkozójáról
Azt ígértem, hogy a kezdési időpont előtt már egy órával otthon leszek, és várom az osztálytársakat, hogy kényelmesen összegyűlhessünk délután ötre. De a legnagyobb kihívás talán az volt, hogy én hazaérjek addigra. Végül bőven sikerült, sőt a négy óra már a fotelben szundikálva ért. Vajon hányan jönnek el végül?
   Úgy negyed öt körül hárman érkeztek sétálva a házunk elé az utcán. Csak rövid időre pillantottam ki, de egyikükben mintha Kovács Tamást véltem volna felfedezni. Lefutottam a kapuhoz, kinyitottam, és nagyon meglepődtem, hogy mekkorát tévedtem: Márk állt ott, valamint a pedellus és az osztályfőnök. András rá is kérdezett: „Mi baj van?” Én mentegetőztem hogy semmi, de nem tágított. Sőt, sikerült úgy zavarba hoznia, hogy még azóta is eszembe jut néha... Na ilyen volt az első személyes találkozásom a tanári karral.
   Végül mégiscsak elhitték, hogy bejöhetnek, és leültünk a kertbe. A pedellus előzetesen azt kérte, hogy ne készüljünk vendégvárósan. Úgyhogy csak némi innivaló és nasi került a kerti asztalra. A várakozás ritkás beszélgetéssekkel telt.
   Legelőször az estiskola alapelveiről, létrejöttéről, céljairól, tagjairól, forgalmáról esett pár szó. Mindez teljesen kötetlen, strukturálatlan társalgás közepette. Aztán a legutóbb a szertárba felkerült videók kapcsán elkanyarodtunk az aranymetszés témájához, és a Fibonacci számsorozathoz. András ennek lényegéről kezdett nagy beleéléssel magyarázni, majd rajzos vázlatokkal is illusztrálni. Eközben alakult ki a végleges létszám.
   A magam részéről nagyon örültem, hogy végül szinte mindenki eljött, és senki sem panaszkodott arra, hogy nehezen talált el hozzánk. Mivel kinyomtatott képeket senki sem hozott magával, kitettünk az egyik asztalra egy PC-t, és néhány osztálytársunk frissen elkattintott, vagy CD-n magával hozott képeit kezdtük elemezgetni. András szerette volna, ha nem csak a saját hangját hallja, hanem alkalma nyílik megismerni, hogy Mi mire gondolunk a képek láttán, hogy mit tartunk jónak, és mit kevésbé szerencsésnek. Kíváncsi volt, hogy mi az, amit észreveszünk, mi az, amit nem, és hogy hogyan fogadjuk be egymás gondolatait.
   Megnéztük például Tamás friss képeit, Dénes hozott és friss fotóit, valamint Ági tematikus fotósorozatát. A vélemények között pedig volt határozott és bátortalan, „másként csinálnám” és „pont így a jó” egyaránt.
   A tantestületnek este nyolc órakor sajnos mindenképpen tovább kellett indulni, így még sötétedés előtt az utolsó diák is elhagyta a kerti osztálytermet.

Ákos

Ui.: Örülök, hogy a vendégeink voltatok, a hely bármikor máskor is a rendelkezésetekre áll. Az ilyen találkozókat talán akkor használnánk ki a legjobban, ha mindannyiunk egy-egy nehéznek szánt, és egységes feladat megoldását vagy megoldásait (fotóit, videóit) hozná magával.

Az egyik kép alatt említette Kata Ernst Jandl nevét, és egy verset is tőle, ami nagyon tetszett nekem, ezért rákerestem a neten, és találtam más érdekességeket is, ezekből egyet elszavaltam Katának, amit fel is vettem, és szeretnék neki átnyújtani. Mellékelve küldöm a hangot, és az Artpool-on elolvasható hozzá a szöveg is, hogy érthetőbb legyen. Próbáljátok elszavalni, jó móka!