Ennél a képnél, ahol én ha megdöglök se tudom megmondani, hogy milyen füstölők vagy mik vannak a vereshagyma fejibe szúrva, vagy madzagra vannak aggatva, elképzelni nem tudom mik ezek a tárgyak – de szeretem és úgy érzem, hogy nagyon érdekes a három gombócka ritmusa, ami a szecessziós bejárati ajtó ritmusait mint egy zenei etűd, egy zongorajáték törik, ritmizálják. Nagyon jó ez a szemcsés, archaizáló fényképformátum is fekete-fehérben, jó, hogy ezek a horgolótűk nem szaladnak ki a képből, borzasztóan izgalmas ahogyan játszik ezekkel a tangófutamokkal a Camilla, és azt kell sajnos mondanom, hogy az előző munkájánál azt kérdeztem, hogy hol van az üzenet, mire megy ki a fuvar, azt nem vágtam, nem fogtam, ennél úgy érzem, hogy nagyon is lehet tudni, hogy a Camilla mit szeretne mesélni ezzel az épített környezettel. Folyamatosan jó, ahogyan találja ezeket a leckéket, ahol a párhuzamokkal tud dolgozni, a szépen, racionálisan kimondhatóval és a női mivoltból eredő érzelmessel és ösztönössel. Itt pl. az előtérben a márványpadlón lévő félkörívek, a gömbformák, a sötét formák, elhajlások az osztott szögletesekkel, ugye az épület vízszinteseivel a párhuzamos játékával dolgozik az alkotó. Az is nagyon jó, hogy a három fekete folt az súlypontoz lefelé, mintha horgászúszók lennének, vagy nem tudom mik. A másik pedig hogy az is elképzelhető, hogy azért vannak ekkora súlyponti különbségek egy-egy alkotás között, amit küld a Camilla, mert ahol nincs zavarban az üzenetétől, ott azonnal meg tudja fogalmazni jól érthető módon az alkotásban a mondatait, és ahol esetleg nem akar kimondani vagy még nem tud kimondani dolgokat, ott rögtön csúsznak a ritmusok. (szőke)
értékelés: