Gimesi Andrásnál mindig nehéz helyzetbe kerülök, először is mert itt nem oly régen a huszonhetes lecke rezonanciára érkezett egy munkája, és ott nekem nagyon sok problémám volt azzal az alkotással, és emellett az András mint egy furcsa oszcilloszkóp, hol nagyon mélyről indít dolgokat, hol pedig nagyon összeszedetten és szinte csuklóból odarázva zseniális képeket, fotókat tud küldeni. Erre még nem tudtam rájönni, hogy mi miatt van ez az impulzív váltás, az összeszedetlenség és az összeszedettség kapcsolódásában, ő egy ilyen alkat. Ettől függetlenül itt a fényindák című képnél, amely akár lehetne egy röntgenkép, vagy valamilyen függöny mögül áthatoló fénypászma, nagyon kevés konkrétumot tartalmaz a felület, de a sötét feketében tartott keretszerkezetbe szétmosódó-foszló folthatások mégis elindítanak asszociációkat. Egyértelműen egy festői hatású képről kell itt beszélnünk, és ezen a kategórián belül, úgy gondolom, hogy pont a rezonancia házi feladatra jól keres témát az András, és megint csak azt bizonyítja, hogy egy nagyon szenzitív emberről, egy nagyon mély érzésű emberről kell itt beszélnünk, és egy nagyon érzékeny embernek a munkáit látjuk itt. Nekem igazából csak annyi lenne ezzel a képpel kapcsolatban az Andrásnak az üzenetem, hogy ha valaki képes akár Paul Klee szintű munkák létrehozására, akkor ezt a fajta önfegyelmet, ami ennél a képnél az én meglátásom szerint megvan, ezt az önfegyelmet miért nem tudja konzekvensen, minden egyes munkájánál ugyanilyen alázattal véghezvinni. Az lenne bátortalanul a megjegyzésem, hogy ugyanezzel az alázattal kellene az összes beküldendő munkáját rostálnia, és azokat a képverseit, vagy azokat a fajta mondatokat kellene befejezettnek tekintenie, ahol önmaga számára is érzi azt, hogy kellő fegyelemmel vitte végig a történetet a gondolat kezdetétől a képalkotásig, legyen az film, legyen az fotó. Tehát ez a kép három disznós, azért, mert nagyon fegyelmezetten vezetődik végig egy történet. (szőke)
értékelés: