Így készül a kifli, zsemle.
Húsz képből álló sorozatot kapunk Gábortól. A környezet ugyanaz, mint az előzőekben látott kenyérgyári környezet, és a munkafolyamat hasonlatos a kenyérkészítéshez, bár a végtermék picit más. A két képsor között van egy kis technikai különbség: az, hogy az előző kenyeres képsorhoz én vettem a bátorságot, és utólag hozzányúltam, és megpróbáltam kiegyenlíteni a színeket, itt Gábor kifejezett kérése volt, hogy hagyjam úgy, ahogy ő azt beküldte, és ne változtassak rajta. Erre nem érkezett eddig megfejtés, ezt nem nagyon figyelte a társaság meg, nem is biztos, hogy így egymás mellé állítva olyan egyszerűen előjön, mint különbség, nekem ez a szürke fátyolos, sárgás-zöldes árnyalat elidegenítő a helyzettől, de hát ízlések és pofonok különbözőek. Ami a képsort illeti, megint ugyanazt tudom mondani, mint amit az előző képsornál, hogy menjünk még el, dolgozzunk ott, azért, mert Gábornak egy döntést magában meg kellene hoznia. Azt, hogy kiszolgáljuk a megrendelőt, és tényszerű képeket készítünk, ez lehet egy feladat, ezt korrektül meg lehet csinálni, vagy emellett szakítunk arra időt, hogy saját magunknak háztájiban dolgozzunk, és a saját érzelmi megközelítésünket keressük. Itt most ez keveredik. A sorozatban kb. fele-fele arányban vannak az úgynevezett lírai megközelítések, és a tárgyias riporthelyzetek. Én nem vagyok abban biztos, hogy a riporthelyzet az, ami egyébként hosszú távon most itt megoldás lehet. Ha azt veszem, hogy a megrendelőnek az az elvárása, hogy hangulatképeket, élményeket adjunk át a vevőknek, tehát azt, hogy amit ő hazavisz, és a kis reggeliző asztalán jóízűen elfogyaszt, az hogy is készül, és az emberi hozzáadott érték miben is rejlik, akkor én nem a tárgyias megközelítést választanám. Nem kötelező ezzel egyetérteni, de szerintem akkor ütős egy ilyen helyzet, ha bátran merünk ezzel dolgozni. Erre van is példa a képsorban: a 4. kép izgalmas már attól, hogy mozgást ábrázol, a 9. kép, ezzel a kínai hadsereg hangulatát hozó zsemlére előkészített tészta-katonákkal, vagy amikor a kiflit sodorja a tálcán az egyik péklegény. Ezek nekem sokkal izgalmasabbak, és többet árulnak el a helyzetről. Én ezeket kedvelem. Ha a munkafolyamatot nézzük, akkor a 17.-es kép ahol a pék dolgozik a kemencénél, és a segéd viszi a tálcán neki a zsemléket, az is egy dinamikusabb megközelítés. Én ezekkel többre tudok menni. Ennél a képsornál is ezt a döntést jó előbb-utóbb meghozni, én remélem, hogy vissza tudsz menni oda dolgozni. Még annyi, hogy megint sok a kép. Húsz képet megun a néző, ennyi képpel nem tud mit kezdeni, ebben nincsen több 8-10 képnél. El kell tudnod dönteni, hogy mi az, ami ebben fontos. Itt is vannak olyan képek, amik vagy kompozícióban, vagy a helyzetértelmezésben nem biztos, hogy annyira erősek. Várnám azt a fajta helyzetet, ahol nekem át tud jönni az, hogy miért is annyira lelkes Gerlei, amikor arról van szó, hogy menjünk a pékségbe fotózni. Én ott voltam, láttam, hogy teljesen izgalmi állapotba került Gábor, és azt lenne jó látni, hogy a képeken ez visszajöjjön, mert most az az érzésem, hogy túl van kontrollálva a belső elragadtatottságod. Valahol ezzel kellene valamit kezdeni. Ez a kérdés nem biztos, hogy elsősorban a fotóteljesítményt kéri számon, hanem azt, hogy miután ez most elkészült, szerintem most már eltelt annyi idő, hogy az ember végiggondolja, hogy őt ebben mi izgatja, és azzal kezd el foglalkozni. Arra is kíváncsi lennék, hogy a két képsorozatból milyen új sorozatot raknál össze, ami a te sorozatod, ami a Gábor helyzetét mutatja ezekkel a képekkel, amiket itt látunk. A kenyeret és a zsemlét nyugodtan össze lehet pászítani, ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy kenyér készül-e, vagy zsemle. (hegyi)
Ja, a vaku. Nem szeretem, szinte biztosan azért, mert nem értek hozzá. Meg nincs is rendes vakum. Szerintem a vakuval fotózás egy külön tudomány, aminek még az alapjait se látom. Szóval egyelőre kerülöm.