én arra jutottam , hogy tüzet lefényképezni "jól" szinte a legnehezebb, sőt szinte lehetetlen
az annyira "nyers" energia és olyan változatos...és számomra olyan erős élmény a valóságos tűz, hogy bevallom még nem is láttam jó tűz "dukumnetációt..
persze olyat igen ami teccett mint kép, mert a tűz pl. átvoltértelmezve...meg volt személyesítve..stb..bár most hirtelen ilyen se ugrik be..

Laci, Verus az alap motívum tekintetében sok mindent jól lát és nálam pontosabban fogalmazta meg azt. Van, amiben a kérdésben vele sem értek teljesen egyet, de ezek intuitív dolgok, amikre az idő adja meg a választ. Semmit se akarok a hasadba magyarázni, legfőképp azért, mert alapelvem, hogy annak és abban lehet segíteni, aki és amiben segítséget kér, vagy legalábbis fogad el. Ezt erőltetni nem lehet.

Javaslom, dolgozz, dolgozzunk és adott munkákról cserélve eszmét talán kisebb lépésekkel messzebbre érünk.

Ma láttam egy festményt. A képen egy birka marcangol fel egy embert és a lucskos, véres cafatok lógnak a szájában. Természetesen ide is lehet magyarázatot illeszteni, de én ehhez ókonzervatív vagyok és elutasítom. Ennyi. :)))

Vera, köszönöm őszinte véleményed, és megvallom, nagyon sok mindenben igazad is van. Lehet ostorozni, bírja a hátam. :)

Zsolt, nem mindenben mondtunk ellen egymásnak. Sőt! De leegyszerűsítem, vannak bizonyos dolgok, melyeket nem lehet belemagyrázni a hasamba, és azt nem fogadom el. Pont. Ettől még nyitott vagyok igen sok dologra. Mert ha nem lennék, akkor nem vitáznánk itt, és adott esetben még ezernyi olyan helyen, mely nem a szakmám, nem a hivatásom.

Azt gondolom, hogy a művészettörténeti vitának ebben a formában nincsen helye, mert nem lehet csaupán azért egy jókora körmondatban átfogni a világtörténetet, hogy valaki igaza alá tegyük kiragadott érveinket. Biztos lesz majd egy hely itt az oldalon, ahol például a kora középkori alkotásokon lehet elvitatkozgatni. :)

Nyitom magam, nyitom...

Sziasztok!

Belenéztem a vitátokba, de nem olvastam el. Nem is kifejezetten folytatni vagy beleszólni szeretnék, hanem leírni, hogy Laci szerintem hogyan fényképez, hogy ez a kép miért nagyon jellemző, és mi az, amivel kiállítható képekhez tudna jutni. Mindezt E/2-ben fogom tenni, mert ez az E/3 nagyon idegesít:D

Szóval, az a helyzet, hogy a képeiden az látszik, ami miatt mi el is kezdtünk összebarátkozni, hogy egy széleslátókörű, de stabil személyiségű, megállapodott, éles eszű (amit nem az intelligencia szinonimájaként értek most) fotós vagy, akinek fogalma sincs, hogy kell fényképezni. A képeid tartalmak nyers széthányásai. Én azt látom, hogy nem tudod, hogyan fogalmazz precizen, logikusan, tömören, lényegretörően vizuálisan, pedig megvan rá az igényed. Mintha Einstein azt mondta volna, hogy " Hát gyerekek, kicsit fáj a fejem, és tudjátok, nem vagyok egy irodalmár, meg szépen írni sem tudok, úgyhogy annyit mondanék, hogy tudom, hogy a haladás, vagyis, nem, hanem, hát tudjátok, mire gondolok, annak nagyon szoros összefüggése van a világossággal meg a nehézséggel, értitek már?." És ha a szemére hányják, hogy nem fogalmaz jól, azt mondja, hogy ez nem az ő dolga, hanem a költőké, ő fizikus.

Ha a jó meglátásaidat, a világ eszes figyelését képben akarod elmesélni, meg kell tanulnod a képi fogalmazás "szavat és mondatait". Meg kell tanulni, hogy minek milyen hatása van egy képen, hogy ha valamit ráteszel arra a képre, akkor a másik ember mit fog érezni vagy gondolni róla. Ezt nem pótolja egy jó fényképezőgép. Neked összesen ennyi hiányzik, és ez annyira egyszerű, annyira logikus, mint a nyelvtan, és segíteni fog neked mégjobban megérteni az embereket, a világ működését, a gondolkodás új perspektíváját szórja majd az öledbe, élvezni fogod!

Ha fogsz egy könyvet (én mondjuk a rajzolás és festés-ből tanultam annak idején, de ezer ilyen van), vagy egy Hegyit egy pár órára (vagy akár engem, bár én még kísérletezek, ismerem a szabályokat, de nem akarom őket tudomásul venni, nem tudom, hol a határ, a saját határom, úgyhogy nem én vagyok a legjobb választás, de nagyon szívesen segítek), rövidesen megtudod azt a pár tíz alapszabályt, axiómát, amire a vizuális következtetéseidet szabadon építheted utána, és amibe senki sem köthet már bele teljes joggal! Az a te precíz, logikus, szép versed lesz, a te képleted, és ha valakinek nem tetszik, majd nem nézi. Olyan büszke lehetsz majd a képeidre, mint a munkádra. Csodálatos fotós lesz belőled.

Még valamit: leírod, hogy neked mi a fotografálás. Gondolodsz, szemlélsz, kitalálod, mit akarsz, megtanulod hozzá a technikát és utána megpróbálod megcsinálni.
Én ezt a sorrendet helyre szeretném tenni.
Előbb az ember jó, ha a technikát tanulmányozza. Az alapokat, hogy ne az legyen az akadály az alkotásban, hogy nem képes valamit megcsinálni.
Aztán jöhet az élmények gyűjtése, feldolgozása. Közben nem árt figyelni arra is, mi van a világban, hogy ne fussunk zsákutcába.
És mindez után jön a tanultak alkalmazása és a gondolat formába öntése.

De egy kérdés nem hagy nyugodni. Ha nem vagy nyitott és ilyen elítélő vagy a kortárs alkotókkal, akkor mégis hogy gondolod, miképp fog sikerülni a formába öntés? És mi van, ha rajtakapod magad azon, hogy épp egy elvont, absztrakt forma ragad magával? MInt ahogy már tette veled, nem egyszer? Akkor azt kitörlöd, vagy akkor az más, mert azt te csináltad, vagy az csak vicc lesz, vagy netán revideálod a nézeted? :) Laci, én segíteni szeretnék. Nem elsősorban a tecnikában, mert egyrészt arra vannak jó szakkönyvek, másrészt nem érzem feladatomnak. Abban tudok segíteni, ha hagyod, hogy nyitott légy és a megismerésednek ne te szabj határt, hanem a lehetőségeid. De ahhoz, hogy segíthessek, segíthessen András, az kell, szükséges, hogy félretedd az előítéleteid.

Laci, elolvastam, köszönöm a felsorolásod, nagyon jó. De több soron csúszik a logikád, mert olyat állítasz, ami nem igazolt, és erre építed fel a következtetésed.
Írod, későn jelent meg a szándék, hogy egy dolgot az elvnt oldaláról közelítsenek meg. Nem így van. Már a barlangrajzokon sem csak a lelövendő állat szerepel és ami szerepel, az sem a valós, hanem egy elképzelt, idealizált formában. Sőt, "űrhajósok" a barlangrajzon.
Aztán: folyamatosan művészetről beszélsz olyan esetekben, amikor illusztrációról van szó. Persze, ha lehet népművészetről is beszélni, akkor ezt is nevezhetjük annak, de nem egy kategória a képzőművészet és az illusztráció.
Sokat írsz a szépségideálról, de keveset arról, hogy a művészet változásai milyen történelmi, politikai, társadalmi helyzetekben értek be.
Ami az objektivitást illeti: egy példa. A kora középkor vallási tárgyú képei legtöbbször csak formailag művészi alkotások, az idő ezen jelentősen túlhaladott. És szemléld messzebbről. Amíg mi el voltunk foglalva egy mesetörténet illusztrálásával (bibliai vonatkozás), addig keleten egy igen érdekes és furcsa tájleíró művészet alakult ki, a maga redukált és jószerivel csak jelzés értékűen valós alapon nyugvó képeivel.
De a legnagyobb tévedésed ott van, már ha ezt komolyan is gondolod, hogy a művészek szórakoztatásból a műértőknek készítik a műveiket. Értem a kritikai élt, de nem értek egyet vele. Ha valamit nem értünk, két eset lehetséges. Az egyik az elutasítás, ami a nem értés és a félelem közös gyermeke. A másik a kíváncsiság és a befogadás, a megismerés iránti vágy. A művész jószerivel leszarja, hogy mit mond a közönség. A művész jószerivel nem az adott kor befogadóinak készít képet, alkotást, hisz a művészet javarészt a kor adott ideálja előtt jár, utat mutat, vagy legalábbis utat keres. Hogy ezt elfogadjuk vagy sem, az a mi dolgunk, de ez vajmi kevésbé befolyásolja az alkotót.
Még egy fontos dolog: a középkor, de akár a kora középkor, vagy az ókor kézművesei (nevezd művésznek), megrendelésre dolgoztak javarészt. Uralkodók, egyházvezetők, földesurak és a többi volt a megrendelő. Tehát ha valami, akkor ez igazán arról szólt, hogy egy kor ideálját ki kellett szolgálni.
Én művészetről akkor beszélek, amikor az alkotó szabad akaratából készít valamit. Ez történhet megrendelésre, de csak akkor értékes számomra, ha a kor szemléletét, elvárásait meghaladta. A dekandencia ritkán művészi.

Kérdezek megint. Mi a valós művészi érték? Mert azt mondod, hogy ami a művész akaratából jött létre és nem valami ködös értékelvűségi elvárás szerint az öncélú. Holott validitást a művész akarata ad. Ha elvárást, korízlést, a közönséget szolgálja ki, akkor az pénzkereset.

Amit a mai korról írsz, közhely. Semmivel sem élünk kevésbé értékes korban azért, mert nem valami elvont, hazug szépségideált kergetünk. Mi a szép? Anno a villendorfi vénusz volt szép. Ma kövér nő. A görög fiúk szépek? Ma meleg atlétáknak mondjuk. Mi a szebb? Egy fiatal test vagy egy öreg? Mi a szebb, egy nyíló, vagy egy halott virág? És miért a szépséget kergeted?

Szép az, ami érdek nélkül tetszik - ismerjük a mondást. De miért a hazugságot keressük vagy legalizáljuk a művészetben, amikor szépet hazudik? Megállít egy pillanatot, ami sosemvolt, sosemlesz, és megmutat egy pillanatnyi szépséget, önmagáért. Ha van öncél, akkor a szépségideálok kergetése igazán öncél.

Árpinak írod, hogy a fejtegetésed azt jelenti, hogy helyén értékeled a dolgokat. Azt kell mondjam, hogy amíg csípőből elutasítasz valamit, addig nem lehetsz tisztában a helyével sem. Sem annak, sem másnak. Épp ezért van szükség arra, hogy hagyd hatni magadra a dolgokat. Nem az elveidet akarom elvenni, hanem nyitni szeretném a befogadói palettád. Hol van leírva, hogy nyitottnak kell lenni? De Laci, ha nem akarsz nyitott lenni bármire, ami szembejön, akkor hogy akarsz művészetről vitatkozni, képekről beszélgetni? Hisz bármi szembejöhet.

A befogadás nem elfogadás, igazad van. De ez a kérdés olyan, hogy a befogadáshoz hagyni kell hatni magadon a befogadandót. ÉS ha az első hatásnál, ami ér, becsukod az ajtót, akkor soha nem fogod megtudni, milyen lenne a második találkozás.

Az a helyzet Laci, hogy művészetről, képekről és befogadásról nem lehet abban a logikai rendben vitázni, beszélgetni, ahogy egy paragrafusról, egy matematikai képletről lehet. Volt már itt vita más témában, és akkor is azt mondtam, hogy ne a vitát vitassuk. Tőled is ezt kérem, hogy ne azon vitázz, hogy más hogy vizátik. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kijelentő mondatokkal nehéz vitába szállni. :)

Kedves Árpád! És mi a véleményed?

Ebben a sorban ez a befogadás: "...évek hosszú során keresztül csak nézek, vizsgálok és értékelek." És ezt szerintem nem szabad abbahagyni. Nem szeretnélek meggyőzni, én sem vagyok elrontója egy egészséges vitának, ha az tényleg vita.
Én is néztem, vizsgáltam, és értékeltem, sőt még a mai napig is tart.

Lefekvés előtt még egy gondolat:

Néha "szenvedek", mert nehéz a gondolataimat, vagy az érzéseimet képi formába öntenem. Nehéz, mert nem gyakoroltam a fényképezést ilyen céllal. Képeim telis-tele vannak hibákkal, és elismerem, hogy technikailag sokat kell fejlődnöm. De vallom, és hiszem, hogy a művészet nem ott kezdődik, hogy iszom egy kávét és nagyot szívok a cigarettámból. Szerintem ott kezdődik, hogy évek hosszú során keresztül csak nézek, vizsgálok és értékelek. Lehet, hogy rosszul, de próbálom elválasztani a lényegest a lényegtelentől. Minden gondolkodás erről szól. A mindent befogadás alapelve hibás.

Aztán, ha már tudom, hogy mihez van kedvem, iszonyat munkával elsajátítom a technikát. Ha már birtokában vagyok a hogyannak, és a miértnek, akkor a kettőt össze kellene olvasztani, és az is nagy feladat. És ebben a sorban sehol nincs jelen a "befogadás".

Azaz igazat adok ofőnek és pedellusnak, hogy a fényképezés a mai modern kamerákkal jelentősen leegyszerűsíti a kérdést, mert lehet csattogtatni.

A fenti képemet elcsattintottam. Előtte meg raktam egy nagy tüzet... :)))

Árpi: a fejtegetésem nem azt jelenti, hogy valamit szándékosan nem fogadok be. Hanem azt, hogy a helyén értékelem a dolgokat. És csupán arra szeretnék rámutatni, hogy valami kritikája nem azt jelenti, hogy a kritika a helytelen, és nem tudok befogadni. Mert ugye hol van az megírva, hogy mindenre nyitottnak kell lenni, és mindent be kell fogadni?

És tévedsz, hogy a művészetek terén mindentől el kell vonatkoztatni és csak annak az élvezetnek kell átadni magad, amilyen hatást gyakorol rád a mű. Mert ha ez így van, akkor azt a hatást is gyakorolhatja, hogy szerintem az a mű nem értékes. Illetve azt, hogy negatív hatást gyakorol rám.

A fotográfia kérdéskörében maradva persze szűkül a kép, mert ugye antik görög fotográfusokról még nem hallottunk. Ezáltal a XIX. és XX. század gondolkodásmódja jelenik meg e forradalmian új művészeti ágban. És lássuk be, a fényképezés azért szűkített lehetőségekkel bír a festészethez képest. És ebben látom a vonzerejét. Mert kihívás, mellyel igen nehéz megbírkózni.

Végezetül a "befogadásról". Azt gondolom, hogy itt sokan teljesen mást és mást értenek e fogalom alatt. Befogadás lehet az, hogy az összes érzékszervünkkel megvizsgáljuk a képet. Látjuk a formákat, a színeket, a kompozíciót és mindez hat az agyunkra is, egyben különböző ingereket vált ki. Akár érezhetünk szagokat, hallhatunk hangokat, etc. Másfelől a "befogadást" olyan értelemben is használják sokan, hogy az egyenlő az "elfogadással". És ezt tagadom. Mert miért is kellene elfogadni mindent? Nem kell. Határozottan vissza lehet utasítani bármit, amiről meggyőződünk, hogy nem értünk vele egyet.

Nem azzal nem értek egyet, amit nem értek. Hanem azzal, aminek a célját, vagy eszközét tagadom.

Egyszóval másnak is el kellene gondolkodnia azon, amit írok, mert lehet velem vitatkozni - és remélem, lesz is vita - de érvelni kell. És az, hogy "Ajjaj! Nem tudok egyetérteni a fejtegetéseddel Laci. Ebből pont azt a nyitottságot hiányolom, amit Zsolt említett és ami elengedhetetlen a művészetek élvezéséhez." - nem érvelés. Mert ezzel azt állítod, hogy nem élvezem a művészetet. Mert az élvezet egyik elengedhetetlen alkotóelemét nem ismerem el határtalanak. A nyitottság azonban nem jelentheti azt, hogy kritikádat, vagy elveidet is elfeleded.

Ajjaj! Nem tudok egyetérteni a fejtegetéseddel Laci. Ebből pont azt a nyitottságot hiányolom, amit Zsolt említett és ami elengedhetetlen a művészetek élvezéséhez. Szerintem sokszor nem is kell belegondolni, hogy mit látunk, hallunk. Legalábbis nekem, mint egyszerű befogadónak semmiképpen sem, mert én csak egy végfelhasználója vagyok az alkotásnak, amennyiben azt nem használom fel valamilyen újabb alkotáshoz. De ha alkotunk, és itt most valami olyasmit teszünk, akkor minképpen meg kell tanulnunk befogadni mindent, hogy tudjuk, hogy mit szeretnénk, és mit nem. De ahhoz pontosan ismernünk kell azt is, amit nem szeretünk, és azt is tudni kell, hogy miért nem szeretjük. Nincs mese.
Zsolt! Kíváncsi lennék, hogy te hogy határoznád meg a művészetben az öncélúságot, mert nekem van róla elépzelésem, de nem vagyok biztos a dolgomban.

Megteszem, habár ezt nem ebben a hozzószólásomban kell megfogalmazni. Kérlek, biztosítsál helyet valahogy neki. Majd egy példaképen keresztül pl.

De annyit előre kívánok bocsátani, hogy a művészet is lehet objektív. Ha a történelmet nézed, akkor csak nagyon későn jelenik meg az a szándék, hogy egy dolgot az elvont oldaláról közelítsenek meg, vagy csupán "szórakoztatni akarjanak", azaz a művészek a "műértőknek" készítsenek alkotásokat.

Most csak úgy hirtelen tudok arra rámutatni, hogy pl. az egyiptomi művészet is leíró, elbeszélő jellegű, azonban a kifejezésmód "rajzos mivolta" teszi a szemnek is esztétikussá az alkotásokat. De nem hiszem, hogy az egyiptomi művészeket az vezette volna, hogy az alkotásokat csak a szépért hozták volna létre.

A görög művészet kicsit már más kérdés. Itt igenis értékes volt a szép és az eszményi, de cseppet sem kívántak elrugaszkodni a valóságtól, és a művészetben a valóságot kívánták minél jobban tükröztetni. Az alkotások tökéletessége még a mai szemnek is hihetetlen és sok tekintetben azóta sem tudták felülmúlni e korszakot. Ha például a vatikáni múzeumban barangol valaki, akkor az ókori Hellász művészete egy idő múlva szinte unalmasnak hat a realitása miatt.

Róma megint más tészta, hiszen egyfelől visszanyúl az antik görög realitásokhoz, de itt már jobban követhető a szórakoztatás. Mert a társadalom maga is ilyenné vált. Ennek ellenére nem emlékszem így hirtelen elvont művészi alkotásra.

A középkor művészete egyfelől messze lecsúszott a a római birodalomhoz képest, másfelől még a kora középkori alkotások is elrejtették a csíráját annak, hogy messze felülemelkedjen a korábbiaknál.

Ha a kora középkori alkotásokat nézzük, akkor itt megint lehetetlen az objektivitását megkérdőjelezni, hiszen a gyakorlatilag kizórólagos valásos témájú alkotások ismét csak elbeszélő, magyarázó jellegűek. Nézd végig pl. Assisi műemlékeit!

Nagy változást hozott azonban a középkori művészetekben a humanizmus, a reneszánsz. Egyfelől talán semmi nem "másolja" jobban az antikot, mint a reneszánsz, másfelől itt már bizony vannak olyan alkotások, melyek témája, mondanivalója máig kérdéseket tesznek fel. Ezek a kérdések azonban nem absztraktak, és a művészek gondolatában nem is vetődik fel az, hogy egy alkotást csupán önmagáért készítsenek el. Michelangelo élete is kétsíkú efelől, hiszen egyrészt eleget tesz többnyire a megrendeléseknek, másfelől "lelassul" saját kifejezésmódja és technikai megvalósíthatósága érdekében. És itt már megjelenik az a művész, aki több akar lenni az ábrázoló-, elmesélő művésznél, de Michelangelo ennek ellenére annyira objektív, hogy az hihetetlen.

Nekem a mai napig a reneszánsz a maximum. Ahhoz képest szinte minden visszalépés. Mind volumenében, mind esztétikájában. ezzel természetesen nem vitatom el, hogy a modern kor műalkotásai ne lennének értékesek, de nekem bizony senki ne állítsa be a "fehér alapon fehér pötty" esetét olyan művészetnek, mely nem kizárólag az öncélúságért van.

Mi nekem az öncélúság? Az, amikor a műalkotás jelentősége nem a mondanivaló, hanem önmagában annak létrejötte. És az alkotásnak létjogosultságot nem a valós művészi érték, hanem a művész mögöttes gondolata ad. De sok esetben a mögöttes gondolat, szándék oly messzi, hogy csak erős belemagyarázással lehet közzétenni és értelmezni. A modern kor sajnos elszakad a valóságtól és egyre homályosabb, elvontabb formában kíván olyan értékeket közvetíteni, melyeket a korábbi korok művészei maguktól értetődően megtettek. Reálisan, objektívan.

Csak sajnos a nagyon modern kor művészei igen gyakran a képzettség elé tolják állítólagos elvont mivoltukat, így szoktam mondani, hogy "alanyi költő, alanyi művész". Önmagáért létezik, és megpróbál társadalmi elfogadottságot keresni.

Azaz nekem az elvont, megmagyarázott alkotások nem jönnek be, mert a művészet olyan ágának tartom, melynek kevés gyökere van.

Majd folytatom...

Tudod Laci, mindenkinek megvan a maga útja és senkit se szeretnénk róla lerántani, lebeszélni. Ez az alap. Mi csak annyit tudunk tenni, hogy megmutatunk esetleg egy más megközelítést is, és elmondjuk azt, ahogy mi látjuk a dolgokat. Aztán hogy ki mit kezd vele, elengedi a füle mellett, megfogadja, átveszi, átalakítja, ötvözi netán, az már a saját dolga.

Ott tévedsz, hogy te nyersz - egyrészt nincs nyerés -, mert a megközelítésed nem adekvát. Felejtsük el a pejoratív vagy nem oda való mellékzöngét: a művészet nem objektív. Soha nem is lehet az. Amint elkezd a művészet objektív lenni, akarni az objektivitást, abból vagy giccs lesz, vagy reklám. Elveszti a művészet erejét és nem jön létre katarzis, mert a befogadó torkán úgy csúszik le, mint a csukamájolaj. (És a hatása is olyan lesz.)

Mi az öncélúság meghatározása a művészetben? Van rá válaszod?

Te a befogadó vagy, amikor egy művet szemlélsz. Ha be akarsz fogadni, akkor ahhoz nyitnod kell a csatornáid. Ha te előre meghatározod, hogy mit vagy hajlandó befogadni és mit nem, akkor ott műélvezetről szó se lehet, ott az ízlésed kiszolgálásáról van csak szó, ami megint visszakanyarít a giccshez, vagy a reklámhoz. A művész nem szolgáltató. Nem szolgálja ki a kívánalmaid. Ha ezt teszi, nem művész, hanem árus. A művészet nem árucikk, és nem matematikai képlet, aminek jószerivel Bécsben és Budapesten, -20 fokban és nyári melegben is ugyanaz a megoldása. A művészet nem megoldás keresés.

Szeretném, ha meghatároznád, mi neked a művészet és mit keresel általa, mit igényelsz, fogadsz el. Mert ahhoz, hogy a saját utadon tovbb tudj lépni, úgy érzem, valami ilyen alapvetést kell helyretenni előbb.

Azért azt ne feleddjük el, hogy az én gondolkodásmódom sem helytelen, csak más. Illetve ha objektív témára csúszunk, akkor bizony én nyerek. De a művészet addig határtalan, amíg nem öncélú. Jobbára az is művészet, de az engem már kevésbé érdekel, és nekem itt a lényeg.

Hát, Laci, lehet, hogy ez a magyarázat. ;)

ezek igen messzi átvitt értelmek, de lehet, hogy jogászi gondolkodásom már megint korlátok közé szorít. :)

Erre próbáltam rávilágítani, hogy a doboz nem mond semmit, nem ad a tűzhöz. Az ágy más annyiban, hogy van egyfajta szürreális üzenete az égő ágynak - a kidolgozás más tészta, de várjunk az értékelésig. ;)

Tűz! Tűz! ... TŰZTŰZ! jajj de messze a kanális...

Köszi, ezért kértem, hogy tedd fel a képet. Mert ugye a kanapé égésével is valahogy az volt a bajom, hogy az ágy elégése önmagában nem több, mint a dobozok elégetése.

Hogy mindezt miért írtam le?
Mert a motívum önmagában ha csak tárgyiasság, nem közöl információt. Ha esztétizál, ha kiemel a formából részeket, ha a forma egyediségét hangsúlyozza, akkor lírai. De nagyon csínján kell ezzel bánni, mert a fotómasina nagyon kegyetlen. Ha csupán a környezetünk megörökítését vesszük célba, ott semmiféle technikai vagy képszerkesztési hiba nem megengedhető. Ott nem lehet indokolatlan vágás, bizonytalan folthatások és formák. Ott - mint a zenében mondjuk Bachnál - matematika van, kiszámítható arányok és komponálás. Tehát összefoglalva: lehet csak tüzet fotózni, de akkor abban minden lángnak, minden formának, háttérnek, előtérnek, színnek és tónusnak helyén kell lennie, mert csak úgy emeli a végeredményt esztétikailag elfogadható szintre, egyébként nem.

Mivel nem kérsz malacot, így talán én is boríthatom a megszokott rendet, - mármint hogy amíg nincs értékelés, én nem írok a képhez - mert fontos alapgondolathoz értünk.

A képet alkotó elemekről, a motívumokról szeretnék írni. A tűz egy motívum, de nem elég ahhoz, hogy önmagában érdekes, fontos legyen. Ahogy egy marék üveggolyó sem, vagy egy asztal. Persze, vannak kivételek, hiszen a motívum önmagában is hordozhat olyan formát, ami asszociációs folyamatot indít el. De ez a ritkább.

Ha a fotográfia történetét figyeljük, első fontos pont, amikor az 1800-as évek végén kialakul az úgynevezett fotóművészet, amely elutasítja és elhatárolja magát a szakfényképészettől és az úgyneveztett amatőr dilettantizmustól, vagy másnéven klubfényképészettől. A századforduló után a fotó elfordul a szépségelvű esztétizáló, a szecesszió, a piktoralizmus forámitól és a modernizmushoz csatlakozik az úgynevezett Tiszta Fotográfiával. Paul Strand, Edward Weston, Ansel Adams az irány fő képviselői. A fénykép legyen fénykép és ne festmény vagy tusrajz - de ragaszkodnak a kézműves technikákhoz is, a professzionális kidolgozáshoz - lásd Adams zónarendszere. Perfencionalizmus, ha egy szóval jellemeznénk. Ez az irányzat Amerikából indult és javarészt ott is ért el nagy eredményeket.
Ezzel ellentétesnek mondható az úgynevezett Antifotográfia, ahol (Man Ray, Moholy-Nagy, Rodcsenko, Kepes) a művész csak mint eszközt használta a fotográfiát, mintha ceruzát, vagy ecsetet használna. Ezek az alkotások a szó szörös értelmében véve nem fotók, nem fényképek, hanem képzőművészeti alkotások.
Európában a Tiszta Fotográfiával párhuzamosan az úgynevezett lírai fotográfia működött, nevesei: Kertész, Sudek, Atget, Brassai, Cartier-Bresson. Ez nem valódi irányzat, de mégis egyféle együttható van közös bennük, mégpedig az, hogy a reneszánsz hagyományos művészfogalmát vitték tovább a fotóban.

Mi a különbség Ameria és Európa között ebben az időben? A "Tiszta Fotó" egy rideg, távolságtartó és precíz megközelítés, az európai vonal pedig egy lírai, tűnődő megfogalmazás. Amerika nagy fa gépeket használ, nagy formátumot, perspektíva korrekciót, Európát a Leica hódítja meg, amiről Cartier-Bresson azt mondta, hogy a fotó lényegét adja, mert a mindent eldöntő pillanatban lehet vele exponálni a nehézkes fakamerákhoz képest, és a képekben így fellelhetővé válik egy rejtett lényeg, egy aura, tehát nem csak a vizuális megjelenés, hanem egy ez mögött lévő plusz jelentésréteg is.

Ide kapcsolódik még az úgynevezett új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit), a huszas évek realista irányzata is. Szembenállás az expresszionizmussal, ironikus, olykor cinikus formában.