Szent Margit Kórház 2008. A fotó az igazgató engedélyével készült.

Fekete-fehér képet látunk, ahol a perspektívát használja az alkotó, balra rendezi el a folyosó perspektíváját. Könnyű helyzetben van, mert az üres térben, az épített környezetben az úgynevezett tolókocsiknak az ütköző, védő formái ezek a korlátok viszik a szemet valahova a végtelenbe, ahol természetesen zárt az ajtó, vagy természetesen zárt a hetedik szoba bejárata, ahova talán tolókocsival el lehetne jutni, de egyelőre az az ajtó nincs nyitva. A hármas, vagy a kettes szoba az igen, ahol egy olyan gazdátlan tolókocsit látunk, amely nem tudni mikor volt utoljára használva, az egyik lábtartórész az fel van hajtva - egy olyan közegben, egy olyan környezetben vagyunk, ami látszólag dokumentum szituációt mutat, de egy alapvetően egy fikciós környezet, aminek nyilván az a célja, hogy történeteket, gondolatokat indítson el a nézőben, a befogadóban. A tolókocsi és a vele oldalirányban jobbra nyitott (ez az egyetlenegy nyitott ajtó ahonnan a fény betárul ebbe a terembe) ajtóban egy emberi alakot látunk, valószínűleg női alak, nem biztos, hogy összetartoznak, ez is ad egy riadt feszültséget, nem látunk sokat az emberi testből, azt látjuk, hogy az emberi test fedetlen. Sok mindent, mivel több támpontot nem kapunk, sok mindent elindít a befogadóban, az biztos, hogy egyértelműen látszik, hogy valamilyen gyógyászati helyen, valamilyen kórházban vagyunk és ráadásul a leirat is ezt erősíti. Ugyanakkor nem tudjuk pontosan, hogy milyen helyzet, szituáció közben vagyunk és épp ettől erős ez a fotó, mert miközben a sajtófotó nyelvezetén beszél, közben mesei feladatokat ró a nézőre. A néző egyfolytában azokat az elfojtott és ki nem mondott vágyait erősíti, gyermeki vágyait, amely a játékosságból árad, beszél és mondja, hogy az ott egyetlenegy élő személyként látható emberi alak igenis jöjjön ki az ajtón, vagy menjen be, forduljon meg, látszik, hogy odalépne be talán, de támaszkodik jobb válla az ajtófélfának, mi történhet ott bent a fény titkos birodalmában, ki jöhetett a tolókocsival és ezer kérdés vetődik föl és ettől jó ez a kép, miközben ugyanakkor a fő csapásiránya ennek az egész történetnek egy ilyen félárnyékban tartott furcsa, félelmetes folyosó és mint olyan nagyon érdekes, hogy pont egy kórházi helyszínre asszociálódik ez, amelynél sajnos azt kell, hogy mondjuk, hogy a kórház ma, abban a világban amelyben élünk egyáltalán nem pozitív élményszerző helynek van elkönyvelve. Maga a kórházi közösség a kórházi létezés az egy félelemkeltő vízióközpont, és ebben a vízióközpontban ettől álomszerű az egész. Szokatlan az, hogy megjelenik az emberi test, miközben az emberi testtel nagyon is sokat foglalkoznak a kórházterekben, de nem feltétlenül szakrális értelemben. Ez a kép pedig egy szakrális kép. Három disznó, mert ez a meseiség erőteljesen jelen van. És én még annyit hozzátennék, hogy a Ferinek az eddigi munkáit figyelve valami nagyon erős ugrást, vagy lépcsőt lépett ő meg, nagyon erős ugrást tett ezzel a képpel. Minthogyha azáltal, hogy meglát egy helyzetet, hogy egy helyzetbe kerül, vagy nem tudom, hogy mi a háttértörténet, mint hogyha ezáltal elvesztette volna azt a görcsös tétkeresését, ami eddig talán fellelhető volt, és minthogyha azt mondta volna magának, hogy itt van egy helyzet, és én ezt a helyzetet szeretném befogadni, vagy szeretném transzponálni a magam világába, és nincsen még plusz tétje. Megcsinálom magamért, megcsinálom mert nekem ez fontos, mert engem ez megérintett, és ezért ezt nagyon fontos pillanatnak, momentumnak tartom, mert ez a lépés az, ami őt segíteni fogja, hogyha ide visszafog tudni idővel majd nyúlni ehhez az élményhez akkor, amikor egy másik feladatot, vagy másik helyzetet akar képileg megoldani, hogy igen, ezt keresse magába, ezt a fajta szabadságot. (szőke-hegyi)
értékelés: