Hát technikailag van probléma a képpel, az életlenséggel, de nyilvánvaló, hogy ez annak is köszönhető, hogy valami olyan fényképezőgéppel készült, ami automata állásban maga kereste meg az élességet és ő ezeken a kis állatokon találta meg és nem a két főszereplőn. Ez annak is köszönhető, hogy ők ki vannak mozdítva úgymond a középpontból. Maga a hangulat az értelmezhető és értelmes. Nyilvánvalóan látszik, hogy ez valaminek a kezdete, mert nem egyformán erős egyelőre a nyitás a másik felé a két személynél. Van egy európai utazónk, aki szeretné ezt a dolgot az itthon maradottaknak megmutatni, hogy új barátokat szerzett és van a bennszülött, az ott lakó, ő meg valószínűleg nem először találkozik ezzel a helyzettel, hogy mint unikum van ő fölmutatva és ezért egy kicsit szkeptikusabb. Adja magát ehhez, ott van vele, de talán nehezebb őt meggyőzni arról, hogy ez annál több is lesz, mint hogy elkészült egy kép és aztán az utazó beszáll a dzsipbe és továbbhalad. Látjuk-e még egymást, van-e értelme magamat úgymond kitakarni, van-e értelme magamat odaadni ennek az egésznek, akarok-e egy újabb csalódást. Sokféle kérdés fölvetődik. Én azért mesélem ezt el, mert ha van kritikai része ennek a dolognak, akkor az innen gyökereztethető, hogy vajon ez ténylegesen egy megtörtént esemény, mert hát a realizmusa erre utal, tehát valóban elindult egy baráti kapcsolat vagy csak egy szokásos turistafotót látunk, ahol a párommal elmentünk egy egzotikus országba és ott a bennszülöttekkel különböző szituációkban fotókat készítünk. Nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez több ennél. Ezt úgy mondom, hogy maga az illusztráció rész rendben van, csak lehet, hogy akkor lenne hihető és hiteles, hogy ha valamilyen közös cselekvésben lennének. A kompozíció az rendben van és a helyszín is jól ábrázolja a fotós, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez nem egy utólagos belemagyarázás valamilyen szituációba, ami egyébként a valóságban nem erről szólt. Márpedig egy szociografikus megközelítésnél nem biztos, hogy megengedhetjük magunknak azt, hogy mást mondjunk, mint ami a valóság, mert akkor maga ez a megközelítés csorbul. Azt mondom, hogy itt a hitelesség abban az esetben merül föl kérdésként, hogy ha a szociografikus megközelítést erőltetjük. Ha ez egy házi fotóalbumba készült kép, akkor tökéletesen rendben van, de akkor senki nem kéri számon, hogy ennél mélyebb érzelmi vagy filozófiai megközelítéseket tegyünk. Egy házi fotóalbumot nem azért nézegetünk, mert abból messzemenő következtetéseket akarunk levonni, hanem részint azért, hogy azt az élményt mi magunk is átéljük, mait az utazó átélt, részint meg hát valljuk be ez az élményátadás ez azért elég ritkán valósul meg és legtöbbször inkább a saját kapcsolati helyzetünk erősítése ás ápolása céljából engedünk a szelíd erőszaknak és nézzük végig az utazási képeket. A gondolatisága miatt az egy csillag az megvan, viszont a kivitelezés és a gesztus miatt nem tudok most ennél továbbhaladni. (hegyi)
értékelés:
Nagyon tetszett ez a leírás, köszi, hogy begépelted!
És örömmel olvasom a többit is - örömmel persze, ami a végeredményét illeti, hogy tudsz belőle építkezni... :) Talán picit olyan ez, mint a szólás, hogy aki dudás akar lenni... az nem erről szól? De nem azért mert ez a szokás, hanem mert minden születés fáj. Valami ilyesmit gondolok én erről... vagy inkább érzek benne...
Jó, hát nem mondom, hogy "Ide lőjetek!", de azért én is érzem, hogy a 3 hónappal ezelőtti kezdéshez viszonyítva, a hozzászólások tekintetében tényleg edzettebb vagyok. Már nem sírok át egy egész estét miattuk! :)
Amikor épp e képem felett szomorkodtam ( hogy tehettem ki szegény Davszát ilyesminek?!), pont akkor jött haza a fiam a vívóedzéséről az 1886-os Ví-szabályok fénymásolatával. Minden sport jellemformáló, nade ez a vívás! Mire a szabályzat végére értem, a könnyeim potyogtak a nevetéstől, mert nem tudtam nem a Látszóteres pályafutásomra gondolni:
(Az ivásra, pipázásra, stb. vonatkozó intelmeket kihagyom.)
A vívók tekintetébeni önviselet:
...
4. Minden az összeütközés alatt akár a mester, akár más által megszólított vívó, mindenkor levett álarczczal tartozik feletet adni.
5. A tanítvány mesterének minden figyelmeztetését, kifogását ellenszenv nélkül, s illedelmes figyelemmel kell fogadni.
6. Ha az ellenfél lefegyvereztetett, a kard sietve felemelendő, s illedelmesen az illetőnek nyújtandó. Épen oly illemmel kell bocsánatot kérni, ha véletlenségből az ellenfél alsó testrészein lett találva.
7. Ha az ellenfél találva lett, őrizkedni kell gúnyos jelét adni kárörömének a vágás sikerülése felett.
8. Ha valaki találva lett, ne tagadja meg soha a kapott ütést, mivel az idétlen önimádás lenne, mely az ellenfélnél és a nézőknél, kiknek ez utóbbi esetben határozni szavazati joguk van, kedvezőtlen véleményt szülne, s az illető becsületessége és igazságszeretete ellen kétséget támasztana.
9. A legyőzött fél soha se áruljon el gyermekies bosszankodást, hanem ellenkezőleg kimutatott tökélytelensége szolgáljon sarkantyú gyanánt jövő önképzésére fordítandó s fokozott szorgalmának.
10. Vívó tanítványok, azoknak biztatásáról szolgáló részvétnyilatkozatokkal egyfelül, vagy azok legyőzetése feltti örömnyilvánítása által másfelől, soha se nyugtalaníttassanak.
11. Minden mozdulatok ügyes elevenséggel, de egyszersmind kellő nyomintékkal végezendők, saját ereje megerőltetésének túlfeszítése nélkül azonban, éles ellentállás és értelmi élvvel, de minden szerfeletti vágya nélkül a minden áron találni akarásnak.
Így hát elhatároztam, hogy e képemet lovagiasan sarkantyú gyanánt fogom használni jövő önképzésre fordítandó s fokozott szorgalmamnak! :)
Szerintem ne félj a kritikától Noémi! Jó, én is féltem, mi lesz az elemzésben vagy hogy ki mit gondol, de valahogy ez mellékessé vált. Vagy nem veszem személyeskedésnek, nem tudom. Valahol ez is edz lelkileg :D mert tudni kell elfogadni, érvelni, küzdeni, beletörődni hogy utána mindent újrakezdjünk. Mondom ezt úgy hogy én nebánts virág vagyok, de próbálom ezt leküzdeni. Szerintem ezért IS vagyok itt.
De te ügyes vagy, a legutolsó képed is igazán szuper és kreatív lett! (a tükrös)
@Zoltán: Igazán nagyra értékelem, hogy visszajöttél ide leírni a gondolataidat. Ez egyáltalán nem mindennapi dolog!
Tényleg rossz volt menet közben fogadni a hozzászólásokat, tartani az elemzéstől, de azt hiszem, mégiscsak jó, hogy átmentem rajta. Megértettem, hogy egy ilyen képen mások nem láthatják, amit én, én viszont megláthattam, amit ők, és ezzel egy fontos szűrő birtokába is kerültem.
Köszönöm a történetedet is. Örülök ennek a párhuzamnak, mert ugyanarról beszél: hogy a Kolják és a Davszák olyan barátok, akik a tetteikkel mutatták meg, hogy azok.
És egyszer lesz egy kép, amivel ezt be is bizonyítom...
Ismerős nekem is az az érzés, amiről Noémi írt, hogy összerándul a gyomra. Igen, szoknunk kell azt, amikor nekünk kedves képekről, nekünk kedves személyeket ábrázoló képekről kapuink kívülálló, objektívebb kritikát, akkor lássuk a többiek értetlen szemével is a sajátunkat. Azt hiszem én ezt megszoktam már, és el tudom fogadni az ilyen realitásokat, és ahogy olvasom Noémi is így van már ezzel. Csak azért emelem ki, mert fontos dolognak tartom, hogy ez kialakuljon.
Nézegettem sokáig a képet, de nem írtam hozzá, mert mások megtették, és hát rossz érzés az is amikor egészpályás letámadás van egy kedves kép kapcsán. És ahogy nézegettem egyre inkább jöttek elő régi, távoli barátságok emlékei... Pl. Kolja barátunk, aki annó a megszálló szovjet hadseregben volt teherautósofőr, és minden Kő-hegyi táborban segített a felszerelést cuccolni, a lajtot felhúzni a hegyre az Ural teherautóval... Szintén amolyan távoli barátság volt ez (hasonló környéken lakott mint a képen), ami megszakadt amikor Koljáék kivonultak. Néha hallottunk róla keveset, de de nem maradt kép sajnos. Életlen se, családi albumba való se... Sajnálom.
Azt hiszem az elemzésnek teljesen igaza van, de a képben mégis lehet ritka együttállások esetén olyan visszhang, ami betalál... Úgy látszik az idő valahol nekem is (elő)hívóképpé tette ezt a fotót, ha jól értelmezem Noémi kifejezését... :)
Filmajánló, nem a képhez, hanem a barátság leckéhez:
Van barátod?
"Egy filmnek olyannak kell lennie, mint egy kavicsnak a cipődben." (Lars von Trier)
Ez a film olyan.
Zsolt, köszönöm az elemzést! És azt pedig külön, hogy ilyen részletesen kifejtetted, hogy miről is szól neked a kép, ill. másoknak.
Meg kell tanulnom, hogy ami nincs a képen, az nincs a képen. Tényleg turistafotónak látszik. A valós eseményekről írni is felesleges, mert nem tudtam ábrázolni. És mivel Davsza sokkal inkább a barátunk volt, mint azok, akik annak mondták magukat, a kép a lecke szempontjából (is, meg technikai szempontból is persze) rossz. Caládi képalbumba jó, mert a süppedős kanapén ülve , ennél a képnél csak mesélek és mesélek, és beszélgetünk és beszélgetünk....Hívókép.
A zsebretett kezekes sokat hezitáltam, hogy emiatt jó lesz-e ide ez a kép, de mégiscsak hallgatnom kellett volna a furcsa érzésre, hogy nem, nem lesz jó, mert ez a kép így nemcsak, hogy azt nem fejezi ki, amiről beszélni akarok, hanem még azt sem, ami a valóság.
Mióta feltettem ezt a képet, és megérkeztek a hozzászólások, a barátság szó puszta hallatán is öszzerándult a gyomrom, de most már megnyugodtam. Azt hiszem, így tanul az ember látni. Igyekszem akalmazni is majd a tanultakat.
A képnyelv és a verbális kommunikáció különböző. Ez egy képnyelviskola itt, tanuljuk a képi beszédmodort, nincs ezzel baj. Senki se születik úgy, hogy ezt csípőből tudja csinálni.
Nagy szavakból kicsit kevesebbet, képi kifejezőerőből kicsit többet... Erre jutottam. Ha tudnám, hogy kell, már csinálnám is....
Nincs túl sok képem még itt, de a fele úgy indult, hogy nem értik. Szóval vagy túlkombinálom a dolgokat, vagy túl sok az asszociáció, vagy túl átvitt értelmű a gondolkozásom, vagy nem tudom, mi a baj. Belelátok olyan dolgokat is a képeimbe, amik nincsenek is ott. És az emberek nem fognak órákat arra szánni, hogy kibogozzák a szálaimat. Vagy megragadja őket egy kép, vagy nem. De nem lennék itt, ha nem akarnám, hogy megragadja őket...
A barátságukról. A jelen: várakozás. Feszült várakozás: hogy meg tudom-e ismételni ebben az évben ezt a képet, vagy sem....:)
Noémi!
Ne írd le a képed, hiszen még csak beszélgetünk róla, nem az elemzését olvashattad.
Azt mondod, hogy különös a barátságuk, mesélsz a mostani kapcsolatukról? Persze, ha csak szeretnél. ;)
Azon agyaltam, hogy talán a 20-as leckéhez jobban illene a fotód.
Még két kép van ebből a szürkületes időből, visszakerestem, és igaz, hogy csak a nagyfokú szemcsézettség azonos rajtuk, az életlenség nem, tehát akkor az tényleg a hibás fókuszból fakad. (Az előbb a szó szoros értelmében rémálmodtam emiatt az autofókusz miatt, úgyhogy azt hiszem: tárolva...) Az eredeti képen ez a "baklövés" nem jött ki ennyire, csakhogy most vágtam a képszélekből, és bár a kompozíció jobb lett, a helytelen élesség viszont ilyen közelről már nem tolerálható, mostmár én is látom. Tanulság: mindig meg kell nézni teljes képernyőn is a késznek vélt képet, a szerkesztés után.
A hátratett kézről viszont nem is gondoltam volna, hogy az gondot okozhat. Nekem az teljesen elfogadhatónak tűnt, hogy ő azt most ott pont hátratette. Persze, ebben a meglátásomban a személy iránti elfogultságom bizonyára nagyban befolyásolt.
És valószínűleg az egész döntésemben is, hogy én ezt a képet működőképesnek nyilvánítottam. Nálunk ez egy - a két szereplő közti különös barátságra való tekintettel - nagy becsben tartott, bekeretezett kép ( évek óta nézem, lehet ez a baj, hogy megszoktam...), de be kell lássam, másoknak ez az eszmei érték láthatatlan, értékelhetetlen és kódolhatatlan.
Sajnálom azért.
És köszönöm, hogy ennek ellenére foglalkoztatok vele!
Nem a szürkülettől életlen, hanem az autofókusztól.
És a zsebre dugott kéz tényleg rendben van, az egy magabiztos, biztonságot sugalló helyzet. A hát mögötti kéz az, ami nekem szétzilálja a helyzetet.
Tényleg olyan, csak kicsit messze vannak hozzá, mintha most mondanák a köszöntőt neked, hogy aztán előrántsa a virágcsokrot.
Az én felfogásomban a barátság éppen azért barátság, mert kölcsönös, nem tántorog, és amikor születik, akkor meg nem is barátság még. Van a születő és/vagy tántorgó, vagy felszínes ismeretségre is több kifejezés, mint pl: cimbora, haver, kedves ismerős, bajtárs, vagy valamilyen más társ, vagy mint amihez leginkább e páros is tartozik szerintem a fotón, a felebarát... De biztos vagyok benne, hogy ez a véleményem sem egyetemlegesen igaz, csak ha már kérdeztetek róla, gondoltam elmondom a magamét :)))
De a képről is: nekem hasonlatos a problémám, mint a másik barátság leckére küldött fotóddal volt, pontosabban, hogy a cím és a lecke viszi el _szerintem_. Mert ha a képre nézek, nekem sajnos megint nem a barátság ugrik be. Én itt egy megszeppent "bennszülöttet" látok, és egy turistát, aki megkérte az őslakost, hogy készítsünk már egy fotót. Nekem erről mesél a kép - bár lehet, hogy nem így volt.
És a kezek... leírták a többiek, egyetértek velük. Aztán hogy mi lett a történetből - szerintem - az egy másik kérdés, mert hát az sincs a fotón.
Amúgy mintha nem is lenne annyira életlen a kép, hanem az automatika oda középre a fehér birka környékére fókuszált volna. "Csak" a téma életlen, amit persze lehetne magyarázni szintén a címmel, de én erre most is másképp gondolok. :)))
Köszönöm a hozzászólásokat!
Igen életlen a kép, mert ez már szürkület: a nap vége.
A leiratban nem jeleztem semmit, csak a címmel akartam irányt adni a fotónak. A barátságról már van egy leckém, így nem ugyanarról, a kialakult barátságról szerettem volna üzenni, hanem a barátság születéséről. Ezt erősíti a cím.
De már rögtön (még feltételnek tartom, hogy a téma a személyes élményeimről beszéljen) itt összefonódik a sajátbejáratú barátságommal, mert az első az volt, hogy odamentem a későbbi barátnőmhöz, ami különleges dolog, mert ő a kifeleforduló, és pedig a befeleforduló. A mai napig nem is tudom hova tenni, hogy hogy mertem odamenni hozzá, de épp ezért óriási útnak minősül, mivel nem szoktam ilyet csinálni.
Úgy gondolom, a képen egyértelmű a két ember élete és lakhelye közti távolság, amit az egyik megtett, hogy odajöjjön a másikhoz.
A barátság szerintem kialakul, az 1. percben nincs benne kölcsönösség. Valaki valamilyen módon jelez, hogy szeretnék barátkozni veled, és vár, hogy a másik mit válaszol. Ha igent mond, onnantól lehet gondozgatni a kapcsolatot, de hol van még az igazi barátság, amire mindannyian gondolunk, amikor kimondjuk ezt a fogalmat! Én a maszületett állapotáról próbálok kifejezni valamit, ami a barátság még esetlen, gyenge, tántorgó, bizonytalan állapota, mint a pár órás kisbárányé, de mégsem vagy elkeseredve, ha ránézel, hogy mégcsak ilyen nyeszlettke, hanem látod benne a vezérkost, ami lesz belőle, de ahhoz még sokat kell nőnie....
Az hogy szürkület van, az élességnek bár nem tesz jót, számomra a számvetés pillanatát hordozza magában: ez volt a mai nap, megszületett egy barátság.
(Nincs a képen, de nem váltak másnap az útjaik.:))
A zsebredugott kezen én is gondolkodtam. De valahogy ezzel a beállással együtt nekem valamiféle szilárdságot, valami lehorgonyzott, nyugodt állapotot tükröz, és ahogy megengedi, hogy a másik ilyen közel jöjjön és hozzáérjen az nekem olyan, mit amikor a barátnőm azt mondta: Szia! - és visszamosolygott...
Szeretek írni. :)
Úgy a kettőről. Én is pont a kezeket figyeltem, és arra jutottam, hogy a háttér nélkül is látszik, hogy ki van otthon, és ki az aki nagyon örül annak, hogy odalátogathatott.
Ezt látom a képen, és nem egy kölcsönösen hasonló érzést.
Neked ez a címről a sztorid, nem a képről.
A képen, ha a technikai gondtól elvonatkoztatok, akkor a kezek helyzete az ami kérdéses.
A kisebbik modell zsebre dugja a kezét, ez még elmenne. De a magasabbik hát mögé rejtett keze az gáz. Pisztoly van nála? Vagy ajándék? Rózsa a a fotósnak?
Pedig amúgy tetszik ez a birkás, kecskés, barátos gondolat.
Szívesen! :)
Ráadásul valakitől egyszer azt hallottam, hogy egyetlen egy fájdalom van a testben, ami nem bajt jelez (hanem épp ellenkezőleg!): a szülési...