Megdöbbentő élmény három hónap múltán újra Kolontáron járni, s látni az akkor fotózott házak hűlt helyét. Egy egész terület lett üres, egész utcák lettek síksággá, csak az utak maradványai utalnak arra, hogy valaha itt település volt utcákkal, házakkal, emberekkel, élettel... Októberben azt mondtam, hogy Csernobil-hangulat. Most még inkább az. Ezek a képek egy valaha volt település(rész) emlékezeteként állnak itt. (demotix link)

Egy olyan képsort kapunk Gimétől, ami természetes folytatása az előzőekben megismert helyzetnek. Ami érdekes ebben az egészben az, hogy hasonló eszközökkel dolgozik, mint az előző képriportjainál, miközben az egy fontos különbség, hogy ezeken a képeken nem nagyon látunk embert, csak a nyomát, míg az előző riportoknál a drámai helyzetet azzal is érzékeltette az alkotó, hogy arcokat, portrékat, szituációkat, enteriőröket mutatott. Ez a fajta távolságtartás azért tesz jót ennek a képsornak, mert pontosan az ember nélküli környezet megmutatásával olyan élményt ad, ami a nézőt készteti elgondolkodásra, összehasonlításra az előző képsorok ismeretében. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ha csak ezt a képsort látom, akkor ez képes arra, hogy önmagában felidézze azt a történetet, ami az előző év őszén történt, de abba a ritmikába mindenféleképpen beleillik, amit kaptunk már Andrástól. Ezt egy jó sorozatnak tartom, azzal együtt, hogy ha megfigyeljük, akkor közel hasonló képi beállításokat kapunk, tehát itt most nem játszik a szerző azzal a fotós technikával, hogy a látószög megválasztásával, vagy az objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, a közelikkel, távoliakkal, a totálokkal, és ezeknek a ritmikai megjelenésének egymásutániságával operálna, tehát ez a képsor egyféle ritmusban halad a maga útján. Az utolsó kép az, ami visszacsatol az előző szituációra. Ezt egy jó ötletnek tartom, és riportról beszélünk, így elfogadható, sőt szükséges is a leirat. A riport lecke a fotóetűdhöz képest ennyiben más. (hegyi)
értékelés: