Sokat stoppolgattam, 20-30km-es távokat rendszeresen, de voltak hosszabbak (Hódmezővásárhely-Jászárokszállás és társai). Nekem ezek a képek azt a kis történetet írják le, hogy "stoppoljunk - álljon már meg valaki - elegem van - soha nem jutunk el sehová". Az első kép belső de tárgyilagos, stoppos, út, tovahaladó trabantok. A második kiteszi az alanyt az út szélére, az türelmetlenül toporog, cigarettázik. A harmadikon nézőpontot váltottunk, a térd megrogyott, a társ a soros, én pihenek. A negyediken csüggedten lógó orral bámulok, az újabb szálat szívó útitárs árnyéka kvázi véletlenül van benne a képben, én már azzal szórakoztatom magam, hogy nézem a párhuzamos vonalak találkozásait, ahogy a már lemenőben lévő nap hosszú árnyékot rajzol az útszéli felfestés mellé.
És még valami. A kommunikáció a kép szereplő között. Látom a közeledést, ahogy képről képre eljutnak egymás mellé három lépés távolságból. Mégis hiányérzetem van, nem tudom, miért. Talán valami magyarázat arról, hogy mitől változott meg az árnyék nagysága és iránya a negyedik képnél. Nem tudnék három disznót adni érte. Kettő.
dezsavűűűm van...:)))