Megint azt kell mondjam, hogy annak nagyon örülök, hogy egy olyan fekete-fehér alkotást kaptunk Camillától, amiben az összes eddigi eszközét elengedte, csak ő van, a modell, és a gép. Ez egy nagyon fontos döntés. Én nagyon fontosnak tartom azt a döntést is, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozik, tehát a képnek még ezen a szűk kompozíción belül is kialakulhat egy előtere, egy középtere, és egy háttere a hajjal, az arccal, és a háttérben foltszerűen megjelenő formákkal. Ha mint portrét próbálom elemezni ezt a képet, akkor annyit mondanék, hogy talán annak egy döntésnek kéne lennie, és ez nagyon minimális elmozdulást igényel, hogyha ez a szereplő, akiről mi tudjuk, hogy ő Mesevirág, ő ennyire elmélyülten figyel valamit, akkor valószínű nem őt kell megzavarni azzal, hogy instruáljuk, hanem mi, akik megfigyelők vagyunk, mi mozdulunk el tengelyirányban jobbra vagy balra körülötte, és akkor megtesszük azt a döntést, hogy most egy teljesen profilból, egy negyedprofilból, vagy egy félprofilból készült képet akarunk csinálni. Most itt ez minthogyha egy picit bizonytalan lenne ennél a képnél. Ami nagyon érdekes, amivel sokat dolgozik Camilla, ez a család kérdése, és nyilvánvaló, hogy ez egy olyan érzelmi kérdés, és egy olyan filozófiai kérdés is számára, amivel dolgoznia kell, vagy amit ő maga szükségesnek érez, hogy dolgozzon kell vele. Nem azt mondom, hogy ez a legerősebb képe ebben a témakörben, mert akár csak az előző képre nézek, ahol azt hiszem Repülünk címmel érkezett be egy ennél összefogottabb és többrétűbb alkotás. Mégis, azért tartom ezeket a megfigyeléseket fontosnak, mert szakít egyfajta hagyománnyal a saját útján, és elkezd valami egészen más úton járni, és ennek az útnak ezt egy lépcsőjének, egy nagyon fontos szegmensének tartom. Tehát biztatásképpen megadnék rá két disznót. Azért kettőt, merthogy ezt a döntést azért meg kell tudni hozni, hogy hogyan ábrázoljunk valakit. (szőke-hegyi)
értékelés:

szeretettel Gimének:)

Daninak

Egy nagyjából négyzetes formátumú képet látunk, és erre a négyzetes formátumra még a háttérben lévő csempefugák is ráerősítenek, rásegítenek. Mint önportré, a képen, mivelhogy valószínűleg tükröződő felületen készült ez az exponálás, látszik maga a kamera, ez a mágikus eszköz, ami számunkra rögzíti azt az állapotot, amit a szerző velünk közölni akar. Ugye a cím ezt egyértelműen közli, hogy fáradt. Nagyon örülök annak, hogy a Camilla előző képeinek elemzésénél folytatott diskurzus mintha elindított volna valami olyan utat, vagy útkeresést, ami pontosan talán annál az egyszerűsítésnél is érződik, hogy a címben tulajdonképpen ennyit közlünk, hogy fáradt, és nem akarunk ennél sokkal nagyobbat markolni, nem akarunk ennél sokkal nagyobb kunsztokat megmutatni, mint egy ilyen helyzetjelentést. Én arra szeretném a Camillát bátorítani, hogy igen, hogyha ezzel egyetért, akkor ezek a nagyon apró kis gesztusok, ezek a nagyon apró kis rezdülések azok, amiknél meg tudja ragadni a nézőt úgy, hogy közben saját magát is, úgymond, csúnya szóval, föltálalja elé. Merthogy nagyon jól tükröz egy létállapotot az a helyzet például, amit a sminkelésnél látunk, hogy szinte a szem az már csak jelzés értékkel van jelen, tehát annyira sötét, annyira fekete maga a szem körüli festés, és maga a tónus megválasztása is. Tehát én azt mondom, hogy ez egy háromdisznós kép, azért háromdisznós kép, merthogy az egyszerűsítés, az egyszerű szavak kimondása az nem is olyan kis feladat, mint ahogy az ember azt gondolná, hogy annyit mondjak, hogy fáradt vagyok. Úgyhogy köszönöm. (szőke-hegyi)
értékelés:

Az Álmok tartanak éberen.

szigorú előrelépés

Azért vagyok boldog, hogy a Camilla nem adja fel, és küld egy ilyen képet, mert végre határozottan a feladatra koncentrál, arra, hogy mi a feladaton belül a megoldási lehetőség, nem akar kicsúszni, lázadni, még csavarni nyolcat. Jó az, ahogy itt a gyermekjátszótéren ezt a hinta-palintát úgy használja, mint egy tengelyvonalat, aminek a folytatása függőlegesen a bal női láb, ez egy jó kompozíció. Úgy gondolom, hogy mint feladatot jól teljesítette, és megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

felelős vagyok a gitáromért - ismételte Mese, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Maga a fotográfia szép, érthető, világos kompozícióval dolgozik. Szép a gitár formája amit védőn úgymond maguk elé emelnek a szereplők. Tehát maga a kompozíció érthető és elfogadható. Van viszont vele két fontos problémám, ami miatt azt mondom, hogyha akar ezzel a Camilla foglalkozni, akkor azt kérném, hogy ismételje meg. Ez a maszatolás, egyszóval „maszatolásnak” tudnám nevezni. Ugyanis van egy érzet, van egy fontos közlendő és ezt az érzetet és ezt a közlendőt a kép azért nem tudja teljesíteni, mert nem vagyok elég határozott én, mint fotográfus abban, hogy mit szeretnék úgymond a képhatárokba belegyömöszölni. Mire gondolok? Van egy – ugye az a címe a képnek, hogy Mesegitár – van egy helyzet, van egy családi helyzet, van egy anya és a lánya és a gitár sejthetően a lányé. Valószínűleg anyától, vagy apától kapta, és ez egy fontos kapocs a két ember között, még akkor is, hogyha egyébként a saját történetemből tudom, hogy nem mindig a gyereknek a saját döntése az, hogy ő szeretne ezzel foglalkozni, hanem néha talán ez egy szülői presszió, aztán ezt majd a jövő igazolja, hogy ez helyes volt vagy sem. De visszatérve a képre, mindez mellett ugye van két nagyon fontos momentum és akkor még a technikáról nem beszéltem. Az egyik az, hogy van ugye anya, aki egyrészt a szemébe húzta ezt a sildes sapkát, ami nagyon vagány, de semmi nem indokolja, hogy ne lássuk a szemét. Másrészt, hát nem éppen nyugalmat sugárzó az a gesztus, az az arcmimika, amit ő itt sugároz. És ráadásul ez a fajta szülői ráhatás ez érződik azon is, hogy a gyermekszereplő kezét fogja anya és láthatóan be is mozdult ez a kéz, tehát valami mozdulat történik. Hogy most anya a gyerek helyett pengeti a gitárt, vagy az anya éppen a gyereket leállítja ebben a mozgásban, hogy lányom ne pengesd már azt a vackot, mert már megsüketülök, meghülyülök tőle, ezt nem lehet pontosan dekódolni, de valamilyen konfliktushelyzet érezhető ebben a képben. Ez az egyik problémám, hogy ez nincs kimondva, nincs egyértelműen a néző számára kódolva. Másrészt van egy olyan problémám is ezzel a képpel, és ez a technika, hogy Camilla már nem először használja ezt a kiégetett, túlexponált megoldást. És az a baj ezekkel, hogy ez egy idő után modorossá válik és az eszköz kezd el dolgozni és nem a fotós. Az eszköznek van egy hatása és a fotós ennek úgymond a hullámára ráül és ringatja magát, hogy de jó, mert megtaláltam ezt és ezzel milyen szépen elvonatkoztatottá tudom tenni azt a maga konkrétságában egyébként talán zavarba ejtő üzenetet, amit a képem képvisel. És én azt mondom, hogy ezek mindig olyan döntések, amik nem az exponálásnál történnek, mert nem a kamera exponálja valószínűsíthetően túl ezt a felvételt, hanem ez egy utólagos döntés úgymond a laborban, én ezt fogom csinálni. És ennél a döntésnél én nagyon fontosnak tartom azt, hogy ez a mellébeszélés iránya akkor, amikor az ember létrehoz valamit és aztán meggondolja. És akkor azt mondja, jó, akkor azt talán mégse vállalom, hogy mi történt ott a maga konkrétságában, hanem azt, ezt az egész dolgot úgymond bekenem egy ilyen lazúrral és akkor majd ettől várok valamilyen hatást. Én azt szeretném kérni a Camillától, hogyha elfogadja azt, hogy ez egy stúdium helyzet ez az egész Estiskola, akkor én most az szeretném tőle kérni, hogy próbálja meg ezeket a színtorzítás, roncsolás, színtranszponálás, tónusvesztéses technikákat félretenni, mert ezek, most már azt hiszem egészen határozottan kimondhatóak, hogy akadályozzák őt abban, hogy továbblépjen a maga fotós munkájában. És én azt kérném, hogy ismételje a leckéit, akár azt mondom, hogy ismételje az összes eddig beküldött leckét, de ne ezzel a technikával, mert ezt a technikát ismerjük, de ez a technika nincsen értéken és nincsen helyén kezelve. Köszönöm szépen. (szőke-hegyi)