18. Portré, emberábrázolás

Hegymászó

Tehát... kb már harmadjára próbálkozok feltölteni. Szét vagyok csúszva. Nos, tegnap vettem meg első DSLR-em, ez a fotó azzal készült. Régebben próbálkoztam SLR-er amit itthon túrtam össze, majd még is csak a zenét választottam. Elővettem pár hónapja, és kattogtattam egy párat, majd abból is szeretnék feltenni, csak még hívják elő. Akkor rájöttem, hogy a fotózás áll közel hozzám, és az analóg "vasak". Fura is volt, hogy itt rögtön látom a dolgokat.

Ha már technika, értem én, jó az analóg, persze, az az alap, de tanulni könnyebb a digittel, pont amiatt, mert gyors a visszajelzés és egyből lehet korrigálni, de legalábbis nem kell várni a hívásra, nagyításra. Annak örülök, hogy a kép fekvő, így benne lehet a környezet is, de ha fekvő és a motor ugye széles és nem magas, szóval akkor az segítene ennél a képnél, ha a barátod rátámaszkodna a nyeregre, közelebb kerülne a motorhoz, hogy abból is kapjunk még. Vagy, ha ez nem kényelmes, akkor álló formátum, mégis. (hegyi)
értékelés:

Balla Demeter (1931-2017)

86 éves. És már nem lesz 87. Szerettem és szeretett. Nem atyaként, nem fiúként, nem a huszadik század magyar fényképművészetének egyik meghatározó alakjaként és nem a fotóival sokat foglalkozó fotómuzeológusként. Hanem Balla Demeterként, aki bonyolult, összetett személyiségének olyan részébe engedett szabad bejárást KK-nak, ami sokak előtt zárva volt. Ebben a részben a féltés, a szeretet, a minőség tisztelete, a bizalom és a feltétel nélküli elfogadás lakott, és ahová nekem hosszú ideje saját kulcsom volt. Most tompán és zsibbadtan ülök, mantrázom magamban, hogy elveszett az életem egyik meghatározó embere. Évtizedekig láttam, hogyan él, hogyan lesz azzá, aki lett, hogyan lesz belső világa egyre zártabb és ugyanakkor letisztultabb, s ez miként jelenik meg időskori fényképeiben. Olyan fotókat csinált ekkor, melyek a természet által létrehozott formák nyers erejét, esztétikumát, szépségét voltak hivatottak megmutatni mindazoknak, akik tudják, sejtik, hogy az ember – bármely sokat is gondoljon magáról – mégis csak a természet része, annak kreálmánya, csak azzal együtt élhet, s azzal együtt fog elpusztulni is. Balla Demeter egyike azon nagyon keveseknek, akik ezt a fényképművészet eszközeivel képesek elmondani. Messziről jött, sokat látott, és fényképeivel mindent megmutat, amire csak van szemük a látóknak. Talán még annál is többet, mert képein nem minden látszik, de annál több érződik. Gigantikus életművet hagyott maga után. Maga után? De hát tegnap még élt, beszélt és ma már csak a múlt idő és a hagyaték? Rossz ebbe belegondolni.
Belülről kifelé sugárzó személyiség volt, s ha valaki megtanulta dekódolni akadozó beszédét, olyan tudáshoz juthatott, olyan emberi mélységekbe pillanthatott be, hogy beleszédült. Még élete utolsó heteiben is nyitva állt háza mindazok előtt, akik meg akarták tölteni saját félig telt korsójukat Demeter kiapadhatatlannak látszó kútjából. Ennek vége. Ennek vége? Talán valamennyi átmenthető különféle áttételeken keresztül fotográfiáiból, könyveiből, verseiből, de azt már nem ő adja, hanem nekünk kell elvenni mindabból, amit itt hagyott.
Demeter. Köszönöm, hogy voltál, hogy adtál és elfogadtad, amit adtam.
(Kincses Károly)

dr. Kiss János

Ő az ORVOS, csupa nagybetűvel, aki a kezem operálta, és akiről az Operációm története című műsoromban meséltem már. November 7-én élőben beszélgettünk, bemutattam őt a Garázsmenetben. Ha meghallgatnád, kattints.

Reggeli hangulat

Kedves feleségemet kaptam lencsevégre. A reggeli órákban szokta hívni édesanyját rögtön ébredés után. Néztem az arcát és a fényképezőgépért nyúltam. Este le nem mosott smink szépen kenődve a szeme körül. Haja még kedvesen kócos. Na mindegy én csak szerelmeset szépet tudok írni róla... Az arcát a telefon kijelzője világítja ahogy éppen a híváslistát böngészi (hála istennek nehezen találta a számot így volt időm fókuszt találnom).

A helyzet az, hogy amit leírtál a képhez, az javarészt nincs a képen, legfeljebb érzet szintjén, te tudod, hogy megtörtént, de mi egy portrét látunk, a cselekményhez a modell túl közel van, máshogy mondva szűkre vetted ahhoz, hogy sztori is legyen a fotóhoz. És persze az is igaz, hogy portrénak meg azért nem igazán jó, mert a modell homloka túl közel van, az objektív látószöge nagy, ezért torzít is, de mindkét probléma ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a kép hordoz fontos dolgokat, érzelmeket, közelséget, keresetlenséget, intimitást, sugárzik róla az odafigyelés és szeretet, és ez fontos, és ráadásul igen nehezen megragadható. Neked sikerült. Szóval majd kérek ismétlést ahhoz, hogy a sztori is meglegyen, de ez így is három csillag. (hegyi)
értékelés:

időnyomok

Nem tudom, hogy van-e még a képből a képhatárokon túl, azaz kivágtad-e ezt egy nagyobból, mert ha igen, akkor menthető, hogy ennyire ferde a horizont. Ott a falon az olajlábazat teteje, az a mérce. A gesztus jó, a pozíció, a hangulat átjön, érthető, kicsit agyonverted az utómunkával, annyira kopogósra akartad venni, hogy ez visszaütött. Higgy abban, hogy amit csinálsz, az oké, és akkor nem kell túlhúzni a dolgot, akkor nem lesz ilyen fura a bőr, a tónus, mintha néhol már visszafordulna, mintha olajos lenne, szóval ha van mód a javításra, akkor úgy, ha nincs, de lehet ismételni, akkor érdemes lenne, és akkor egy kicsivel több fényt kell csinálni, hogy a telefon picike érzékelője ne szenvedjen ennyire. De mondom, a gesztus jó megfigyelés, az tetszik. (hegyi)
értékelés:

Máté

A gesztus szuper, a fiú, mintha valami videoklip szereplő lenne, énekli a szomorkás történetét, mint Chris Isaak, szóval van hangulata, kevéssé is bajos a tónusvesztés emiatt. Fenn sok a tér, nem kell ennyi, a haj fölött vágható picivel, egy kicsi lentről is vágható, szóval ha fenn és lenn szűk lenne, akkor erősebb lenne az a gesztus, ahogy balra van téve és a kezei is hatásosabban érvényesülnének. A szemeknél meg pici utómunka, fél fényérték emelés jó lenne. (hegyi)
értékelés:

Lilla

Ezt szeretem, ez gondolatokat ébreszt. És azt érzem, tudod, mit akarsz. Egyetlen dolog, ami picit bánt, az az incifinci kis csücsök a pulcsi aljából. Fenn bátran vághatsz akár fél ujjnyit is. Csak ennyi. (hegyi)
értékelés:

Meglepetés

Kisfiam 7 hónaposan, ilyenkor az ember ugye probál mindent megörökíteni, amit csak tud, ez is így "ne mozdulj! ne mozdulj! csak egy pillanat" kép, úgy kellett ugrani a gépért, nehogy elmozduljon a "modell" :)

Üdv a Látszótéren, kedves Péter! Bevallom, kicsit nehéz helyzetbe hoz a képed, mert hogy nem véletlen, hogy első leckére önarcképet várunk, könnyebb arról kommunikálni az elején, mint egy portréról, amit másról készítesz. Alapvetően engem ez a világ, főleg a tónusok a hatvanas-hetvenes évek analóg világára emlékeztet, ezt jól megfogtad, kifejezetten tetszik ez, hogy nem valami művi archaizálással érted ezt el, hanem egyszerűen a tónusokkal, képkivágással, beállítással. Fejtetőnél vágnék abból a háttérben ferdén látszódó talán ágyszélből, az nem probléma, ha belevágsz a hajba, ennyi belefér. Kedves a modelled is, a pillanat is jó, egy dolog, amin ha lehet, majd gyerekeknél érdemes változtatni, ez pedig az objektív gyújtótávolsága. Ugyanis a gyereknek arányaiban eleve nagyobb a feje, közelebb is van a kamerához, mint a karok vagy a test, ha ezt akár csak normállal fotózod, akkor erre a méretkülönbségre még rá is adsz. 105-135 mm körüli lencse lenne jó, az kevésbé torzít. Várom az önportréd is, és a további munkáid. (hegyi)
értékelés:

Apja lánya

Ez is csak játéknak indult - mint minden -, de annyira kifejező, annyira "Anna", hogy talán itt is megüti a mércét :-)

Értem, de ez így nem jó. Kell instruálni. Anélkül nem megy,. Oké, ha a bújás a fontos, akkor csak annyi kell, hogy a lány az állát a karodra tegye, máris kevésbé csülökszerű a hatás. És nem hagyható le apa. Ő nem akárkihez bújik oda. Nem is egy próbababához. Ha lehagyod, akkor a kapcsolat része lesz sánta. Ismétlést kérek. (hegyi)

Újra itthon

Nagyon szeretem ezt a kepet. A bensoseges talan az a szo, amit keresek. Nehez szabadulni ettol a keptol, nem visz ra a lelek, hogy felkeljek az asztal mellol. Szivmelengeto az a mar-mar gyermeki vegre-erzes, amit latok a testtartasban (haromszogek!), a ragaszkodo keztartasban, ahogy soha tobbe nem engedik el a macskat, es persze a kimerulten is nyitott tekintetben, ami nekem mintha azt mondana, hogy "koszonom, de meg egyszer ugye nem kell". A bekes hangulat mellett jol latszik a finom jatekossag. A macska nem feltetenul maradektalanul boldog ott abban a pozban es megis alaveti magat a gazda akaratanak, eloterbe helyezi annak komforterzetet a sajatjaval szemben. A gazda pedig ugy nez, hogy ezer szo is keves hozza. Talan ettol is olyan emberi, hogy a nyilvanvalo mondando mellett ott van azokban a szemekben sok-sok aprosag, amiket inkabb csak erzekel az ember, de megfogalmazni nem tudja. Sok csillag. (bobak csaba)

Zoli barátommal

Fontos dolog a barátság, és persze soha semmi sem mérlegen kidekázható, de az feltűnik, hogy te húzódsz hozzá, felé, ő meg valamivel el van foglalva, valami van a kezeiben, és emiatt olyan érzetet kelt a kép, hogy felemás a kapcsolat. Ez azért fontos kérdés, mert az exponálásnál a pillanat megragadása a legfontosabb, még annál is fontosabb, hogy éles-e a kép, vagy hogy mozdult-e, jól van-e exponálva, ezeket mind felül tudja egy jó pillanat írni. Ha meg előbb vagy később exponálsz, akkor a többi lehet rendben, de mégis fals érzetet kelthetsz. (hegyi)