Érdekes dolog megérkezni egy új helyre... új embereket megismerni... ahogy kialakulnak kapcsolatok, kötődések... ahogy kialakul a bizalom két ember között...

Tulajdonképpen egy tárgyfotót látunk, de a korrekt tárgyfotós megközelítésen túl, mint kapcsolódó művészeti vonal, Marcel Duchamp művészetét tudnám ideidézni, vagy ha másképp akarok fogalmazni, akkor a ready-made, mint művészeti ág az, ami nekem erről a képről eszembe jut. Duchamp-nak volt olyan alkotása, ami egy vécécsésze volt, vagy egy fogas, olyan használati tárgyak, amelyek az hétköznapi élet kontextusából kiragadva kerültek be a kiállító terem közegébe. Az igazi felfedezés az volt, hogy ha kiemeljük ezeket a tárgyakat a megszokott környezetükből, milyen más jelentéstartalmat tudnak magukkal vinni, milyen más jelentést tudnak hordozni. Maga Duchamp azt mondja, hogy a nézőnek ebben az esetben le kell mondania két hasonló dolog azonosításának lehetőségéről. Ez azt jelenti, hogy befogadói szempontból ott van nehéz dolga a dekódolásnál a nézőnek, amikor szembesül azzal, hogy ezeket a használati tárgyakat ő a mindennapi életben is látja, találkozik velük, ő maga is használja. Az a művészeti koncepció, ami ezt átemeli a kiállítótérbe, jelen esetben egy fotográfia tárgyává teszi, megfosztja a tárgyat attól a jelentéstartalommal, amivel mi a hétköznapok során találkozunk, és azzal, hogy egy új helyzetbe átemeli, eléri azt a hatást, hogy elkezdünk róla másképp gondolkodni, más szemmel nézünk rá. Sokat vitatott terület ez, én mégis azt mondom, hogy érdekes és izgalmas helyzet, mert talán ez az a vonal, amiben leginkább szerepet kap az, hogy az alkotói jelenlét mennyire tud erős lenni. Mondhatjátok erre, hogy ez egy misztikus megközelítés, hiszen Dani most itt lefényképezett három csoffadt buszjegyet, amelyeket mi is használunk, ha nem is pont ilyen színűt, formájút, de szembesültünk mi már ezzel. Szemmel láthatóan a középső egy ellenőrzésen átesett jegy (a BKV ellenőrök is így betépik a jegyeket, hogy utána azt már ne tudd felhasználni), tehát joggal kérdezhetjük, hogy mi ebben a trüváj, a személyesség, miért kell nekem ezt nézni, mit akar nekem Dani mondani. Itt semmi más vonal nincs, amin el tudunk indulni, mint az, hogy kiválaszt három ilyen tárgyat, és a megvilágítással, a tárgyak kiválasztásával, a komponálással, a térben elfoglalt helyével, és magával a közléssel, azzal, hogy ő ezt lefényképezi, maga az alkotási folyamat, mint tett az, ami érvényesíti ezt az egész folyamatot. Kicsit olyan ez, mint egy performance, hogy az ember egy előadást kreál, szintén egy életből kiragadott pillanat más kontextusba emelésével. Más példát mondok: vannak olyan toposzok, amelyeknél megvannak a bevett formák, ahogy azokkal szembesülünk, ahogy azokat a hétköznapi életünkben tapasztaljuk, ahogy szembekerülünk velük, és mi magunk is esetleg meghökkenünk azon, esetleg fel is háborodunk, ha ezeket valaki más formában használja. Például: minden nemzetnek, országnak megvan a maga himnusza. Amikor himnuszt olvasunk is más helyzetben vagyunk, mint amikor felmagasztalt pillanatban énekeljük a himnuszt, és egészen szélsőséges érzelmeket tud kiváltani az, ha ezzel a szituációval egy koncertteremben találkozunk. Ha csak azon gondolkodunk el, hogy mennyire más, ha a himnuszt egy nagy klasszikus zenekar adja elő, és mennyire más, ha egy rockzenekar, pedig tulajdonképpen ugyanúgy hangjegyekkel dolgozik mind a két irány, és ugyanúgy egy énekelt verziót tár a közönség elé, mégis, mivel az egyik a szokványos megközelítés, elfogadjuk, és mi magunk is egy emelkedett hangulatba kerülünk általa, addig egy rockzenei előadásnál vannak, akik összevonják a szemöldöküket, pedig a tárgy maga ugyanaz. Ezt azért mondtam példának, mert ennél a képnél is ez a helyzet, hogy egy BKV jegy a saját zsebemben söndörgetve is mást jelent, mint amikor kiteszem az asztalra, és lefényképezem. Itt csak a cselekvés maga az, ami érvényessé teszi ezt a gesztust. Itt gesztusról van szó, egy olyan gesztusról, amit az ember, mint alkotó felvállal. Azt mondja Dani, hogy: nézzetek hülyének, de nekem a barátságról ilyen átvitt értelmű érzelmeim vannak. Ez a barátságnak egy nagyon finom megközelítése tulajdonképpen, egy nagyon érzelmes, személyes megközelítése. Nem a tárgyiasult formát veszi, azt megtartja magának és saját maga próbál egy új formát keresni, amivel esetleg az ő érzelmi állapotába betekintést enged a nézőnek. Ne feledkezzünk el, hogy van maga a mű, és van a mű címe. Ezeknél a ready-made történeteknél nagyon fontos az, hogy milyen címet és milyen adjusztálást kap maga a tárgy. "aztán másnap már Jani hozott haza kocsival”, tehát van egy képi közlés, három tömegközlekedési jegy, mind a három használt, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos utazáshoz háromszor is átszállt az alkotó, mert utána megkapjuk a szóbeli közlést, hogy utána már kocsival hoztak haza, vagyis változott a hozzáállásom, a szituáció, annak a megítélése. Valami történt, és ezt a valamit feldolgozás szinten a buszjegyekkel kapjuk meg. Nem is biztos, hogy az alkotó maga tovább tart ennek a feldolgozásában, hiszen lehet, hogy ez olyan nagy élmény, amivel ő maga is dolgozik, és ezt a feldolgozási formát találta hozzá adekvátnak. Én ezt abszolút el tudom fogadni, de tegyük hozzá, hogy nagyon határterület. Az egyik szélsőségnek vehetjük azt, hogy a Barátság leckére beküldésre kerül egy kettős portré, és valakit átkarolva állunk a kamera előtt, ugye ezekből szép számmal kaptunk már, és van az elvonatkoztatott forma, amikor valamikor csak a visszhangját kapjuk, erre jó példa ez a kép. Én ezt abszolút el tudom fogadni, megvan rá a három csillag, Dani a maga sajátos módján meg is oldotta ezt a leckét. Fogadjuk el azt, hogy Daninál a kommunikációs forma nem azonos az alkotási beszédmodorral. Egy hétköznapi kommunikációban lehet, hogy egész másképp fejezné ki Dani ezt az élményt. Nem párhuzamokat keres a maga valós közlésével, nem megfeleltetni akarja magát és a leckét, hanem egyszerűen a saját élményanyagát ilyen módon tudja csomagolni nekünk. Ennek én örülök, és köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés: