Az objektívbe való benézés esete...
Egy szuperközelit látunk, amin az alkotó a saját szemét fényképezte le egy szemüvegen keresztül... láttunk már itt ilyen képet, foglalkoznak ezzel az alkotók, és itt ennél azt tartom egy jó megoldásnak, hogy a szemüveg ugye ezt portrézásnál jó tudnunk, hogy a szemüvegnek van egy olyan hatása, hogy akár zavaró is lehet, hogy ha a képi megoldásokat figyeljük, mert a felülete torzít, becsillanhat. És itt is észrevehetjük, hogy a lencse torzítása miatt az arc éle elkezdődik a kép szélénél, aztán lényegesen beljebb folytatódik, kicsinyít a lencse és utána megint kijjebb folytatódik az arcél vonala. Ez egy megfigyelés lehet, és ezt jó tudnunk, hogy ha portrét csinálunk, akkor attól függően, hogy milyen korrekciót végez a lencse, ezek az optikai helyzetek megjelennek a képen. Ami ennek a képnek az erőssége, az az, hogy ezt kihasználva az alkotó egy olyan helyzetet tudott megvalósítani, ahol nincs csillogás és az a fajta tükröződés, ami viszont jelentkezik, az magán a szemgolyón van, tehát ha az András szemébe nézünk, ott tudjuk meglátni egyrészt a keret ismétlődését, sőt a szembogárban még az alkotó gépét is, sőt valamennyit még a térből is, vagyis a lencse-szemlencse-tér közötti kapcsolat is megvan. Ami egy picit zavar, hogy a szemüveg keretét az alkotó kétoldalról vágta, és ennek a vágásnak akkor lenne szerepe vagy értelme, ha mondjuk a fej ívénél kezdődne a képhatár, azaz azt mondom, hogy engem nem érdekel a képnek a szempontjából, hogy hogyan fejeződik be a forma, mert engem a fej érdekel. Itt ez a döntés nem hozódott meg, ez a vágás nem igazán indokolt. Beleférhetett volna akár a szemüveg kerete egészében, úgyhogy én ezért két disznót adok rá, mert az ötlet maga jó. (hegyi)
értékelés:
Egyetértek Bélával. A szemben tükröződő keret teszi érdekessé ezt a képet.
Viszont nekem hiányzik a széle.