Budapest, 2012.05.14.
Szorgalmiba küldte ezt a képet Sándor, de átteszem a 13-as leckébe, az Épített környezetbe, mégpedig azért, mert nagyon fontosnak tartom azt, hogy Sándor is bekapcsolódik ebbe a játékba, ráadásul az egésznek van egy nagyon érdekes húzása. Ez nem csak attól van, hogy az objektív torzít, hanem attól is, hogy másra használta a teret, mint amire eddig. Az egész egy labirintus jelleget ölt, mintha az Alice csodaországban műnek lenne egy illusztrációja, hogy megyünk ebben a labirintusban, és vajon kitalálunk-e belőle. Persze, ez a labirintus bejárata tulajdonképpen, azt látjuk, hogy ott zöldellik a fa, arra van egy utolsó mentsvár, de ha egyszer beléptünk ide, akkor fene tudja hol fogunk kijutni. Ez az élmény megvan ebben a képben, az egy másik kérdés, hogy kicsit én lehet, hogy kontrasztosabbra vettem volna ezt, sőt, az se biztos, hogy az égből ennyit hagytam volna, mert ha szűkebbre vesszük a vágást, akkor a drámaisága megnőtt volna ennek a képnek. Az üzenetet viszont nagyon kedvelem, megvan rá a három csillag. (hegyi)
értékelés:
Köszönöm az elemzést. Alapvetően nem akartam itt egyebet, mint egy másik, lehetséges arcát megmutatni az emlékműnek. Ezt szolgálja a szín- és tónusrend (HDR felvétel). A mesebeli labirintus nagyon találó hasonlat a szoborra: de nem útvesztőkbe visz, hanem, ahogy megyünk befelé, a tér egyre szűkül, és a végén megfojtja az embert.