A mai nap ilyen fényes ide oda lenn és fenn.
Nehezen szedtem össze a disznószámokat, vegyük úgy, hogy ismétlésre visszadobva.
Kriszta, rövid és tömör leszek. A kommentárok a képekhez készülnek és azokról szólnak. És innentől minden egyebet, ami nem a képről szól, hanem mondjuk az oldalról, törlök. Erre van fórum, lehet használni, és ha van válaszunk, majd írunk. Pont.
A többire is tömör leszek. Elolvastad amit András és én írtam. Értelmezhetted. Pont.
A tábor részvételi feltételei egyértelműen le vannak írva. Ahogy egy pályázatnál, úgy az oldalnál is és a tábornál is azok a feltételek, amik le vannak írva. Nem kell elfogadni, de ha elfogadtuk, akkor utána nem igazán van miről vitázni. Pont.
Téma lezárva. Pont.
Egy 8 képből álló sorozatot látunk, a sorozat megtekintése előtt elsőre a címmel találkozunk, és erről elsőre egy óvodai gyerekdal jut eszébe ’Süss fel nap, fényes nap…”, a cím másrészt pedig utal egy időszak kezdetére, mivel általában az ember megszokásból a napjait úgy indítja, hogy legyen valami pozitív jövőképe, és ebből a szempontból a cím ellentétben áll a képsorozattal, ahol a meghatározás eleve kétségeket vet fel, hogy portré kategóriába esik-e. Az alkotó szorgalmi kategóriába küldte be, de ezt én felülbírálom, mivel szerintem a címben is jelzett portré kategóriájába tartozónak értem és itt elemezhető. Bizonytalansága ennek a képsornak, hogy az alkotó milyen stílusjegyeket használ, mert a képsorozat csak ezek alapján érthető. Ez nem egy triptichon vagy duálpár, hanem 8 kép, valójában egy olyan csomag, ami ugyan fotótechnikát használ képversként, mégis egy mozgófilmre utal, olyannyira, hogy bár a fotók némák, mégis ahogy az ember nézi a képeket, szinte előhívódnak a képekhez a hangok. Itt megjegyezném, hogy a képsorhoz képest pozitívan Vera Hityilova Játék az almáért c. filmjét, vagy egy Faun megkésett délutánja c filmjét, ami érzésem szerint ide kapcsolódik. Mindkét filmben emlékezetem szerint Jiri Menzel játszik. A sorozat nem elsősorban a színei, hanem a tárgyi környezet, épített környezet egyértelműen nem pozitív, nem örömteli, de pl. az első képkocka határozottan informatív, valójában egy térképvázlat ehhez a filmhez, egy lajstrom, egy lista, egy kiskáté, erről a helyzetről, amit aztán a többi kép érzelmi szinten kibont. Értelmezhető a képsorozat további részén lévő, néhol dekomponált, néhol életlenséget is használó képek. A harmadik kép az alsó gépállásával, önexpozícióval felerősíti mindazt, amit a szabályok rendszerében haladva hibaként kellene értelmeznünk, ugyanis az élesség nem a kamerába tekintő emberen van, akinek az állapotát nagyon is érezhetjük a képen, hanem ugyanazon a tárgyi környezeten, amiből mozaikszemeket az első két, és további képeken is látunk. Fontos dolog a talán az utolsó képen érzékelhetnünk, merem mondani, anélkül, hogy ezt egyeztettem volna az alkotóval, mert emlékeim szerint ezek a pilllanatok az én életembe is nagyon erősen berögződtek, apám halálával kapcsolatban, nem elsősorban a halálról beszélve, inkább a hozzátartozói attitűdről, az embernek azzal a létállapotával, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ez a kór-ház, ami nem a gyógyulás helye, nem a lelki biztonság otthona, hanem az a hely, ahol a kórral foglalkoznak. Bizonyos létállapotban, élethelyzetekben, betegség kapcsán, szülés kapcsán, sok mindent lehetne mondani, átélőként bekerülünk egy ilyen létállapotba – nagyon is ott van az elesettség érzete. Ugyanakkor a hetedik kép egy előzmény, ahol sejthetően már nem ülnek ott, akik sokat ott ülhettek,egy nagyon erősen roncsolódott, lakattal lezárt, várakozó padot lehet látni, egy elsuhanó, talán egy ápolónővel. Ehhez erősen kapcsolódik a nyolcadik kép ami érdekes módon nem szembesítő és nem látlelet-szerű, hiszen az alkotó nem az arcot, tekintetet keresi, pedig azt várnánk, hanem tiszteletben tartja a pillanat, az állapot szakralitását. Ahogyan pl a második képen jól láthatóan ott van egy arc, és ebben a képsor dramaturgiájában van egy előrefelé építkezés, aminek a záróképe mindaz, amit egy elesett emberről, egy, a kórházban fekvő emberről láthatunk. Nagyon érdekes az, hogy ebben a furcsa, drapériák közötti rideg felületben egy törődött, idős emberi kezet látunk, de a kamera megint csak a háttérre fókuszál. Tulajdonképpen végig rontott képeket látunk, végig úgy tűnik, hogy az estiskolán a beszélgetések során sokan még ideológiákat is kapcsoltak a rontott képekhez, hogy végig ezeket a stílusjegyeket lehet felfedezni a képsorozatban. Mégis, ha a formakeresés helyett a szellemiségét, filozófiáját akarnánk megérteni ennek az üzenetnek, ennek a fényesnapnak, ennek a kezdetnek – mert sejtésem szerint ez reggel készülhetett – akkor ez alapján meg lehet érteni az üzenetküldő valódi pontosságát, valódi precizitását. Végig nem arra figyel, nem azt helyezi előtérbe klasszikus módon, ami az arányrendszerek szerint fontos lenne, mint pl. itt az idős ember kezét, de nem azt szeretné megmutatni, hogy a ráncok, a táskák a szem alatt, és az elkeseredés hogyan van jelen, de nem ezt akarja naturalisztikusan bemutatni, hanem azzal a környezettel foglalkozik, azzal a szituációval, ami körbeöleli ennek a két személynek a kapcsolatát. Szinte árnyalakokként jelennek meg a kórház valódi szereplői, mágusai, mert nem ez elsősorban a fontos ebben a fényesnap-portréban, hanem az a létállapot, ami a két ember kapcsolatában, a kórházban lévő beteg ember és a hozzátartozó barát, ismerős, rokon kapcsolatában. Szerintem tökéletesen érthető szavak nélkül is ez a koncepció. Azon lehetne vitatkozni, hogy a képek miért annyira dekomponáltak, miért van annyi minden metszve, miért ferde némelyik de szerintem pont ezek miatt, mivel a stílus miatt is olyan, mintha egy nagyon gyors, sürgős dokumentáció történt volna arról a pillanatról, arról a helyzetről, ami érezhetően az alkotó szempontjából félelemből is táplálkozik, hogy ha ez az üzenet, ez a rögzítés most nem történik meg, akkor egy óra, egy nap múlva már késő lesz, és nem marad meg mindaz a lenyomat, ami most sejthető. Ez lehet pl. egy műtétre várakozás, azaz a képsor lineáris üzenete sokféle lehet, de én azt mondom, hogy ez egy koherens ez a nyolc kép, abszolút lépésről lépésre építkezik ebben a helyzetben. El tudom fogadni azt, hogy aki fiatalsága miatt ezeket a léthelyzeteket nem élte még meg, akkor nagyon nehezen kódolható neki ez a képsor. Ugyanakkor ez az egész képsor nagyon is sokkoló, felkavaró, és azt is el tudom fogadni, hogy van, akit nagyon is mélyen érint ez az egész, és nem az elfogadás kezd el működni, hanem felkavar benne egy sebet, és elkezd mindaz, ami ezekből a képekből árad, felszakítani lezárt, leragasztott, megoldatlan létállapotokat, és ezért elutasítja ezt a képsort. Mindkét verzióból elutasítás jön létre, amit el tudok fogadni, mert olyan ez a képsor, amire én máshol, máskor azt szoktam mondani, hogy egy korhatáros filmet látunk. És ennél szerintem nem azokat a konvencionális motívumokat kell keresni, az erotikát, a testi tabukat, hanem egy érzelmi tabut tár elénk ez az üzenet, és ezért nem ildomos itt kompozíciós rendeket keresgélni, mert a dramaturgiai rend az teljesen egységes. Mi ez az egység? Az, hogy ez a képsor őszinte. Mi az őszintesége? Az, hogy arról a pillanatról, arról az állapotról őszintén és prüdéria nélkül tud mesélni. Ez a képsor fotósorban három, filmként pedig öt disznót ér.