A jelenlét bizonytalansága 3

A jelenlét bizonytalansága 3

Azon ritka helyzet állt elő, amikor ha nem is összehasonlításképpen, de szeretnék utalni egy másik szerző képére, ez nem sokszor fordul nálunk elő. Szabó István tett fel egy képet a kezéről hasonlóan életlenben tartva. Azt mondtam ott, hogy legyen valami, ami éles, legyen valami, amibe a néző kapaszkodni tud. Miért van az, hogy ennél a képnél mégsem hiányolom ezt? Ezen gondolkodva rájöttem, hogy azért, mert annyira határozott formákkal és üzenetrendszerrel dolgozik a kép, hogy mindent össze tudok rakni. Tehát, látom a virágvázákat, a kis tornácot, az ajtót, az asztalt, az ajtóban álló figurát a kis papucsban és rövidnadrágban. Szóval minden érthető, és mégis attól, hogy ebben az életlenben tartott helyzetben ábrázolódik, van egy olyan húzása az egésznek, ami nem mondom, hogy nagyon vidám, de minden szomorúsága, minden vágytalan távolisága ellenére fel tud ébreszteni az emberben párhuzamos emlékeket. A hunyorgó Napba tekintés, az álmos reggel, amikor felkel az ember, vagy akár a sírás utáni állapot, amikor a könnyeitől nem lát jól, mindez visszaidézhető. Van ebben az egészben valami eltávozó, valami távolra utazó búcsú érzet. Nem tudom ennél jobban megfogalmazni, azt hiszem. Tamás, csináld tovább! (hegyi)
értékelés:    

Hozzászólások

Most látom csak, de így utólag is!

Tamás, elkérem ezt a képet a keddi Andrassew Ivánról szóló műsoromhoz.

Köszönöm az elemzést! A távolodás érzete életkori sajátosság. Nálam legalább is.

Zoltán, jó nyomon jársz, képaláírásból avanzsált címmé.
István, az empátiád remélem mindig veled marad, az enyém nagyrészt elkopott az idő smirglijén. (Hű de irodalmi vagyok!) Nos, formailag sosem voltam magányos, az utóbbi öt évtől eltekintve, sosem egyedül éltem és elég nagy társasági életet éltem Budapesten. Szerelmektől sem volt mentes az életem, az utolsó kapcsolatom huszonkét évig tartott. Hogy most öregkoromban egyedül élek, az a saját választásom, akkor is, ha nem jókedvemben hoztam.
Ami átmehetett számodra a képeken, az talán az az érzés, hogy sohasem éreztem magam otthon a világban. Ma már, persze tudom, hogy a világ nem rossz, vagy jó, hanem csak van. A hiba bennem van. De ez már így marad.
A Weöres idézetről. Nem írom ide, hogy szerintem mi az, ami a fogantatásomkor megjelent, de semmikép sem a határtalan.
Köszönöm mindkettőtöknek a képeim iránti figyelmet!

@István: http://latszoter.hu/szakkor/az-elfordulas Talán ez volt a 1. kép, de csak leiratban van itt még ami itt már cím. De remélem Tamás majd megcáfol, vagy megerősít ebben.

Vettem a fáradtságot Tamás, és végignéztem a fotóidat az elejéig. Kerestem a Jelenlét bizonytalansága 1 és 2-t. Nem mintha ne lennének azonnali benyomásaim erről a fotódról, de ha megsorszámozod, akkor az bizonyára valamiféle folyamat is. A második megvan, az elsőt nem találtam az első, majd a második átnézésre sem. (De közben nagyon érdekes túrában volt részem... A fridás fotód, a szüleid fotója... Bizonyára mondták már Neked, hogy hasonlítasz édesanyádra... Gyönyörű az a fotó a szüleidről, amit ha jól gondolom, édesapád készített...)

De visszatérve, a fotókból, és erről a fotóról is valami nagy magányosság árad felém. Már ott a fiatalkori fridásról is... A sok helyütt visszaköszönő Petri... és akkor itt ez a fotó is. Nagyon felkavaró, és zavarba ejtő is számomra ez az utazás... Persze, felfoghatom, hogy ez egy réteg, "csak" fotók... nem tudom, nem tudhatom, hogy mennyire tükrözik a valóságot, vagyis hogy annak egészét... De ha e fotó személyességétől elvonatkoztatok, akkor is érezhető marad univerzalitása, az ajtóban álló árnyék, ember meghitt bizonytalansága, ajtófélfának támasztott jelene...

És bár nem vagyok biztos benne, hogy Weöres Teljesség felé c. műve feltétlen kedves műved lenne, de hadd idézzek most ide belőle a szemlélődőben keltett gondolatok jogán:

Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik:

Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyu, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is.

Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent...

Nagyszerű vízió-szerű látomás, és beszédes hangualtú a tudatos, tágblendés életlenségével... Érzem ahogy ide-oda dülöngél az ember a fókuszsík két felén (inenn és túl), és csak pillanatokra tisztul ki, rendeződik képpé a homály...

Új hozzászólás