A helyszín hasonló, a beállítás változott, és ennek megfelelően változik a két kompozíció is. Én azt javaslom mindenkinek, hogy nézze meg a két képet egymás után, és ne a konkrétságot nézzétek ebben, hanem a kompozíciót, mert ez egy nagyon fontos dolog, hogy ez miképp van tömegelhelyezésében kidekázva, és hogyan tud ez az egész úgy működni, hogy tényleg, mint egy mérleghintára, vagy egy ilyen kétkarú mérlegre milyen nagyon finoman vannak rátéve ezek a súlyok. Akár a háttérben lévő fejforma, akár a könyvespolc, akár a függöny, akár magának a testnek a beállítása, ezek mind jól működnek. Fontos, és nagyszerű volt jelen lenni ennél a pillanatnál - láthattátok, hogy készültek erről werkfotók is -, az egészben az volt a felemelő, hogy mintha tegnap hagyta volna Demeter abba a fotózást, körülbelül ugyanabban a tempóban kezdte újra. Azt gondolom, hogy amiről ennél a képnél beszélni kell, vagy beszélni lehet, az maga az ábrázolás. A portré egyik fontos kritériumának, a jellemábrázolásnak a megfigyelése. Az, hogy milyen képet akarok erősíteni, hogy azt akarom erősíteni, hogy egy ismert emberről készítek egy olyan képet, ami aztán beleillik úgymond abba a sorba, ami a róla kialakult publikus kép, vagy valamilyen egészen extrém irányba elviszem, és azt mondom, hogy na, most akkor olyan helyzetet produkálok, amiből ő nagyon kilóg. Én ebben azt látom, és itt van a dolognak szerintem a követendő útja, hogy itt egyikről sincs szó. Egy megfigyelésről van szó, és arról, hogy valakit úgy ábrázoljak, ahogy azt az én belső érzelmeim diktálják, és nem megfelelni akarunk valaminek, hanem minél egyszerűbben, de mégis a portréfotó esszenciáit tartalmazó módon és minőségben készüljön el a kép. Nem az alkotói vízió minden áron való érvényre juttatása a cél, de az irányítás nincs átadva a modellnek sem, hanem a modell valóságához hangulatként adódik hozzá az alkotói elképzelés, nem tolakszik, inkább díszít, kontextust teremt. (hegyi)