Sejtésem szerint ez valami esküvői, vagy valami családi összejövetel lehet, amin ez a kép készült. Az gondolatot, amit István szeretett volna megmutatni, abszolút jónak tartom, jók ezek a kezek, ahogy összefonódnak, és különböző formákat adnak ki, de talán érdemes lenne ezt most mint tanulmány kezelni, és létrehozni valami olyan szituációt, ahol némi instrukciókkal pontosítani lehet a kompozíciót. Egyrészt, ami most ennél folyamatosan elviszi a tekintetemet, az a karóra. Annyira hangsúlyos, hogy azokat a szép formákat, íveket és bőrtónusokat, amiket látnék, keresztbe vágja. A másik, ami észrevétel, hogy mindenütt egy picit bele van vágva a kezekbe, az ujjakba, tehát nincsenek befejezve ezek a formák, márpedig ha az ölelést, mint szeretet, összetartozás kifejezést veszem, akkor erre a ritmusra nem ártana figyelni. A harmadik dolog, hogy ha jól látom, ezen van valami lágyító effekt, és ez egy olyan dolog, ami azért veszélyes, mert szinte kivétel nélkül átbillenti a határon az adott képet és elviszi a giccs felé, akarva-akaratlanul túlédesíti. Ez olyan, mintha a kávémba nem két cukrot tennék, hanem négyet, és akkor onnantól már elveszti azt a jelleget, ami a kávénál fontos. Itt is most ezt veszem észre, hogy fényudvarok vannak a kezek körül, az egésznek van egy selymessége, puhasága, de ettől nekem édes lesz. Maga a közlés épp elég ahhoz, hogy erre ne kelljen még pluszban ráerősíteni ilyennel. Összefoglalva azt tudom mondani, hogy ez az ötlet jó, és tessék kidolgozni úgy, hogy nincsenek ilyen manifesztumok a képen, mint a karóra, a formákat végiggondoljuk és befejezzük, és nem használunk olyan eszközt, ami a régi korok fényképészeihez illő. A Szipál-fotót tudnám hozni példának, vagy a FÉNYSZÖV-öt, ahol ez volt a jellemző, hogy szépen igazított hajjal, gyönyörűen kötött csokornyakkendővel voltunk lefényképezve, fényudvarokkal, üdvözült mosollyal, és az egész egy giccshalmazzá vált. Ezt el kell kerülni, ez fontos. A másik kérdés a ruhák kérdése. Miközben a kezek és a karok nagyon fontosak, azt gondolom, hogy ezekkel a ruhákkal is valaminek történnie kell. Ahogy húzódik az öltöny, ahogy a kockás ing gyűrődik, ezek zaklatott formák. Épp elég kavalkád jön létre az öleléssel, a kezekkel. Gondolom, hogy a család tagjai megkérhetőek erre, hogy végiggondolva azt, hogy milyen ruhatárral, hogyan dolgozunk, milyen megvilágítással, milyen környezetben, milyen helyzetben, és némi instrukcióval megoldható ez a lecke. Ezt azért tartom fontosnak, mert abban a szituációban, ott lehet, hogy idegennek fog hatni, de a nézőnek nem ez fog lejönni, hanem az, hogy átgondolt, rendezett, lenyugtatott a kompozíció. Mindenképpen szeretném, ha István ezt továbbgondolná és ismételné. (hegyi)