Szobrok

Szobrok

Azt, hogy mi késztette Istvánt az exponálásra, értem. Van egy kiállítótermi helyzet, egy közösségi tér, ahol szobrokat látunk, és látunk egy fiatalembert, aki egy másik márványkockán ül, valamit figyel, magában elvan, és ez egy jó párhuzam lehetne, de túl sok, amit kapunk. A bizonytalanságot abban érzem, hogy azt kellett volna eldönteni, hogy engem most mi érdekel. Az, hogy mi ennek a kisfiúnak a viszonya ehhez a helyhez és a helyzethez? Mert akkor lényegesen nagyobb teret kellett volna mellette hagyni, és megvárni, amíg valóban egyedül marad abban a térszegletben, tehát a kép bal oldala és alja nagyon szűkre van véve, ott nekem hiányzik az üresség, hogy ténylegesen érezhessem azt, hogy itt valami egyedüllétről, elhagyatottságról van szó, hogy elveszett ebben a nagy térben. A másik irány pedig az, hogy maga a forma izgat engem, ahogy ezek a szobrok ott megjelennek, és ez a kisfiú is olyan, mintha egy kiállítási darab lenne egy posztamensen, ehhez viszont az a nézőpont nem jó, ahonnan István ezt a képet készítette, míg az első helyzethez jó lenne. Itt már túl sok a környezet, és le kellett volna menni a kisfiú szintjére. Ez a kép most mind a kettőről szól, és egyikről sem. Az érzelmi viszonyulás a kérdéses nekem itt is. Azt érzem ennél a képnél is, mint az előzőnél, hogy valami miatt távolságot tartasz a saját érzelmeidtől. Ez az, ami nekem fura, hogy mintha a saját érzelmeidet nem élnéd meg, és ettől a képen lévő érzelmeket, amiket át akarsz adni, mintha egy kordonnal körbehúznád, hogy ne tapogasd őket, ne menj túl közel, ne verd le a szobrot! Ezt az érzést érzem most ennél a képnél is. Ezt a képet ismétlésre nem tudom visszaadni, mert ezt a szituációt nem nagyon lehet előhívni, de az érdekes kérdés, hogy adott helyzetben vajon föl tudod-e magad annyira spannolni érzelmileg, hogy először is számodra eldőljön az, hogy mit akarsz ábrázolni, mert ez ha megvan, akkor már az exponálásra már nem kell gondolnod se, mert az automatikusan a keresődre fog érkezni. Ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni értékelés szempontjából, kellene ezzel foglalkozz, és az első három lecke fontos lenne. (hegyi)

Hozzászólások

Köszönöm Zsolt! Hosszan és kézzelfogahtóan írtál, iparkodom átszűrni magamon a tanulságait!

Őszintén szólva ennél a gyerkőcnél én inkább a tanácstalanságot látom, ahogy azzal a jellegzetes felnőttre néző tekintettel kérdezi, hogy "mikor megyünk haza apu?" vagy éppen próbálja megérteni, elhelyezni a világában, amit épp mondtak neki... A térbeli helyzetén kívül szerintem más nem hozza be a magány témát, még a saját testhelyzete is a szülőre összpontosít és bár ebben a pillanatban nem a jókedv látszik az arcán, de szerintem nem is a magány.

Aztán lehet, hogy ettől még teljesen okés magány leckemegoldásnak. :)

Ez is a nagyórás párizsi múzeumban készült? Fárasztó egy hely tud lenni... ;)

Tetszik ez a kép. Ritka eset, hogy ilyen elvont fogalmat, mint a magány, képileg így meg lehessen ragadni, tömegelhelyezéssel, a modell arckifejezésével. Nagyon szép felül a nem-magányosok és szobrok gomolygó csoportja.

Kedves István!

Nagyon tetszik ebben a képben, ahogy elrendezted az alakokat. Az előtérben levő "kisember" elgondolkodó tekintetével (egy szobrot néz éppen, vagy Téged, amint fotózod őt?) és a háttérben a szobrok, illetve a nézelődő alakok. Átlósan, izgalmasan. További szép fényeket!

Új hozzászólás