Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés: