Nem a környezet, nem a kutya, nem a mimika vagy a gesztus kérdéses nekem ebben a képben, mert ez mind következmény, mégpedig annak következménye, hogy hova teszem a kamerát. A képen ott van a kulcs, de most nem abba a zárba illesztettük, amit nyitna, magyarán, a két egymáson pihenő kéz a csúcspontja ennek a képnek, de most nem ez a lényeges, hanem a száj, a kimerevedett kutyus, a terítő és a háttér - azaz minden ez elé a gesztus elé tolakodik. Ha a két kézfej felől közelítek a szereplőhöz, máris értelmet nyer hogy mit keres ott a kutya, hogy mi a kapcsolat köztük, hogy mindaz, ami KÖZBEN történik, az csak a pillanat, mert az örök kötés az a két kéznél érezhető. Nem azt mondom, hogy csak a két kezet kellett volna exponálni, de azt gondolom, hogy ha nem a szokványos szemmagasságból (a modell tekintetében kicsit a szemmagasság felett) kattan el a gép, hanem mindaközben, hogy Vali mesél, megfigyelem, megkeresem azt a nyugalmi pontot (két kézfej), amihez képest felépítem a viszonyrendszerem, akkor ez már önmagában meg fogja szinte "ingyér" határozni azt, hogy hova állok, guggolok, honnan nézem, mit figyelek, és ehhez képest majd hova kerül a fej, mi lesz a háttérben, mi történik a képpel, és akkor egyértelművé lesz az üzenet is. Ismétlést kérek. (hegyi)
Éppenhogy nem a kezekkel van a gondom. Sőt. Onnan kéne elindulni. Parasztosan mondva: ott a kéz, biztos, hogy mivel tartani akarja a kutyust, nem fogja elengedni, ezért tartós a tartás. :) És ha így van, és neki és a kutyának ez nyugalmas helyzet, akkor ott a két szép kézfej, azt veszem elő, az a fontos, onnan exponálok. És minden más már csak ehhez képest "kiegészítő", tehát a főszerep a két kézé, a fej, a kutya, a háttér mind ennek van alárendelve. Kivitelezésben odaguggol az ember és onnan lentről felfelé nézve adja ezt a perspektívát, hogy a kezek legyenek központban és a többi meg kiegészítés.