10. Házi kedvenc

Együtt szabadon

Bevallom férfiasan, én nagyon kedvelem ezt a képet, mégpedig azért, mert ez az egész a transzpozícióval együtt, a kompozíció, a téma, mind-mind – nekem – egy irányba mutat. A kép aláírás meg a cím lehetne ennél egy picit elvonatkoztatottabb, mert ez így most lehúz a földre, miközben az egész kép hatásában, lehet, hogy ostobaság, amit mondok, de nekem a prerafaelitákat juttatja eszembe. Nagyon kedvelem ezt a képet, és engem abszolút nem zavar, hogy egy ilyen színtranszpozíció történt a zöld felé. Hogyha ezt a képet akár fejünkben elképzeljük, akár áthúzzuk a photoshopba és ott elkezdünk vele bindzsizni és visszahozzuk az eredi tónusokat és színeket, akkor ez szerintem nem annyira érdekes. Ettől válik érdekessé, hogy az egész víziószerű, pont annyira rugaszkodik el a valóságtól, amennyire kell. Én a kompozíciót is kedvelem, érdekes ez az egész. Annyit talán hozzá tennék, hogy annak az úriembernek, aki a kék farmerdzsekiben van, én azt a kék farmeringet én levetettem volna, és vagy egy fehér pólót vagy valami ilyesmit kitalálok neki is, akkor ez az egész még jobban meseszerűvé válik. Én azt mondom, hogy még egy árnyalatnyi halvány kis zöldet én még el tudnék viselni. Pontosan az tetszik benne, hogy egy átlagos képet ezzel a megoldással sikerült olyanná formálni, amitől az egész olyan, mintha Jamie-nek a kutyája lejött volna a csodalámpával ide közénk és elkezdődik az esti mesénk. (hegyi)
értékelés:

Hát kukucs az maga gondolom nem a cicának a neve, hanem maga ez a gesztus, ami itt történik, hogy ez a cicuka, valószínű, hogy mondjuk egy fürdőszoba, vagy egy konyha radiátoráról kinéz ránk. Én is macskatartó vagyok, van négy is a lakásban, pontosan tudom, hogy milyen meglepő helyzetekben tudnak megjelenni a cicáink, de én most ezt annyira nem tartom erős fotónak, nem tartom annyira erős kompozíciónak. Jók a megvilágítások, a fényjátékok, nagyon tetszik az, hogy megjelenik a falon ennek a portrénak az árnyékképei is, csak most nekem egy picit mindezzel konkurál az a képi rendszer, ami itt a csempékkel létrejön. Mivelhogy András, ha jól tudom együtt él ezzel a macskával, nem könnyű eset ilyenkor dolgozni, mert hogy pont az együtt élés az, ami megnehezíti a dolgunkat, de én még várnék ismétlést. Ez a kép még mindig nem tudja számomra megmutatni ennek a kis házi kedvencnek a jellemét, a karakterét. És hát ez azért fontos egy ilyen bemutatásnál. Ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Megint azt mondom, hogy az értelmezésére ennek a leckének ismét a távolságtartás jellemző. A lecke rólunk szól és itt pedig ennek kivetítését látjuk. Tünde mutat egy helyzetet, egy házi kedvenccel való helyzetet. Nem tudom mi az oka annak, hogy Tünde ennyire szemérmes, hogy a saját történetét nem mutatja még meg egyelőre nekünk. Miközben azért azt láthatja, hogy az Estiskolán ilyesmi történetek vannak és hát más úgymond megmerítkezett már ezekben a leckékben. Én arra bíztatnám Tündét, hogy bizalommal lehet irántunk, nyugodtan megmutathatja a saját élményeit ezekben a feladatokban. Még akkor is, hogyha a Tündének kvázi nincsen háziállata, de valamilyen viszonyrendszert azért csak-csak kialakított a háziállatokkal. Most ez a viszonyrendszer áttételesen van jellemezve. Ha a képet nézem, akkor nagyon minimális technikai malőr, hogy úgy van körbevágva, hogy ott azért maradt egy fehér szél, erre érdemes odafigyelni. Olyan, mintha paszpartuzásnál kilógna a fotópapír. Másrészt viszont azt mondom, hogy az üzenet maga nagyon jó. Dinamikus az a képi megoldás, amit alkalmaz, ugyanis ha jól megfigyeljük, akkor van egy főszereplőnk, egy hölgy, aki elég kemény és sietős léptekkel halad. Az előreszegett áll, a szigorú arc az mind azt mutatja, hogy igazándiból őneki lenne most valószínű jobb dolga is, mint ez a kutyasétáltatás, de céltudatos és ezért elviszi a kutyát sétálni, mert a kutyának sétálni kell, és mivel a kutyának sétálni kell, hát ő elviszi sétálni. Ennek a kutyasétáltatásnak az időtartama minimum 10 perc, ezt a minimum 10 percet tartani fogja, majd utána fölmegy a lakásba, leteszi a kutyát és megy a dolgára. Körülbelül ez, ami ezekből a mozdulatokból amit a képen látunk nekem mint történet előjön. De kompozícióban nagyon izgalmas az a meglátás, hogy van egy függőleges formánk a főszereplővel, van egy kicsit vízszintesebb formánk a kutyával és ezt a háromszöget zárja be és nagyon izgalmas az, hogy a parkoló autó ellenirányú mozgásban van, vagy ellenirányú mozgásirányt mutat, mint a szereplők. És hogyha jól megfigyeljük, megbújva, de ott van a fotográfus is az árnyékban, mint egy fekete ninja, ott kibújik a boltkirakat mögül. Nagyon, nagyon jó ez a fajta geg. Én azt mondom, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Egy picit azért a személyesség jobban előtérbe kerülhet. Tehát az, hogy fölfedezhetjük a fotográfust, az egy jó irány. Ezeknél a képeknél ez mindig erős személyes jelenlétet tud hozzáadni, ha ezt úgy komponáljuk, hogy ez ne egy ilyen bujkálás legyen. Vállaljuk föl. Ebben a helyzetben nem lehetett kikerülni azt, hogy ne legyen rajta a fotográfus, mert az üvegfelület vissza fogja tükrözni. Ha ez így van, akkor bizony lehet egy kicsit közelebb menni, lejönni arról a járdáról, nem fognak minket elütni az autók, nagyobb méretben fogunk jelen lenni, igaz, hogy akkor valami más objektívet kell választani, hogy ugyanez a képkivágás szerepelhessen, de a jelenlétünk erősebb lesz. És egyébként pedig azt mondom, hogy pont ettől a kettős világtól, tehát ami a tükröződésben, és a valóságban megjelenik, ettől lesz ez egy erős és dinamikus fotográfia. Én azt mondom, hogy a házi kedvenc leckét szívesen visszaadnám Tündének, hogy egy kicsit foglalkozzon még vele, de ez a kép maga három csillag. (hegyi)
értékelés:

Izgalmas meglátás. Nagyon kedvelem azt, hogy András ennyire emberközpontúan közelít egy házi kedvenchez, és ez nagyon nagy erénye ennek a képnek. Ugyanakkor azt mondom, hogy értem a kiválasztást, de nem értek egyet vele teljesen, hogy ennyire szűkre véve a szem az, amire csak és kizárólag koncentrálunk. Ráadásul azt kell mondjam, hogy nem is biztos, hogy 100%-ig jó helyre érkezik az a fény, amivel most dolgozik az alkotó. Arra azért szeretném felhívni a figyelmét, hogy óvatosan a fényekkel. Erről már beszéltünk, hogy milyen világítást adunk egy állat szemébe. Most ez a fény nekem nem is teljesen jó helyen van. Azzal, hogy ennyire elvész a honnan-hová, mettől-meddig határ nehezen lehet beazonosítani, hogy mi történik. El tudom ezt fogadni, de akkor is a szem körüli szőrzetből és abból a helyzetből, amit ennek a kis állatnak az arca mutat, én többet adtam volna. Kifuthat ez teljesen feketére, mint ahogy a kép nagy részén kifut, akkor viszont nem nagyon értem, hogy a baloldalon az a háromszög miért marad benne, mert meg lehet azt oldani, hogy az ott nem kell. Most ez itt nekem egy kicsit bizonytalan, úgyhogy egy csillag. (hegyi)
értékelés:

Nagyon tetszik az a fajta képi megoldás, amit Tímea itt létrehozott, hogy az ismétlésre már különböző egyedeket látunk ebből a madárféléből, de mégis olyan minthogyha egy szendvics negatív lenne, vagy egy többszörös expozíció. És ezt azzal éri ő el, hogy a mélységélességet igen pontosan határozza meg és azt mondja, hogy a legközelebb álló figura az, ami neki élességben fontos, a többi az már ehhez képest egy variációként van csak jelen. És ezt részben a mélységélesség adja és részben pedig az, hogy világításban a vízfelszínről visszaverődő fények annyira túlexponálják a képnek azt a részét, hogy ott már szinte csak formákat látunk fekete-fehérben, vagy monokrómban, de nincsenek meg azok a jellegzetességek, amik egyébként erre a madárra jellemzőek. Ami problémám az az, hogy egy picit szűkre van komponálva most ez a kép és tulajdonképpen nincsen rajta egyetlenegy darab olyan egyed sem, aki teljes valójában megmutatná nekünk magát. Én azt nem mondom, hogy pont a legelsőnek kéne ezt a feladatot teljesíteni, mert igenis el tudom fogadni, hogy ő csak egy részletet mutat magából, de legalább egy olyan kis állatkának kéne lenni a képen, akiről el tudjuk azt mondani, hogy na kérem, ez a madár, ez így néz ki. Vagy a csőre maradt le, vagy a farka maradt le, vagy a feje maradt le, vagy a teste maradt le, vagy a lába maradt le, valami mindegyiknél lemaradt. Azt is lehet mondani, hogy oké, rakjam én össze fejben, de ehhez egy picit azért ez a kompozíció zilált. Úgyhogy, hát én azt mondom, hogy ez most minden erénye ellenére kettő csillag tud lenni emiatt. És hát erre a jövőben azért érdemes odafigyelni, hogy lehet szűkre komponálni, lehet vágni úgymond, de annak valamilyen szinten a kompozíciót összetartó erejének kell lenni. Most, ebben a pillanatban itt ez nem érvényes. Elég csak megfigyelni azt a madarat, amelyik úgymond a második a térbeli elhelyezkedés sorrendjében, akinél egy nagyon pici kellett volna ahhoz csak, hogy a farka még benne lehessen. Úgyhogy hajrá, mert maga a meglátás az nagyon jó. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Hosszú szünet után ismét próbálkozom...

Hát ez kifejezetten aranyos történet. Egyrészt örülök annak, hogy Zoli újból próbálkozik, ahogy írja, és ez a próbálkozás nagyon jól sikerült. Tényleg olyan, mintha a nagyobbik tartaná a kicsit. A kicsi úgy néz ki egyébként, mint a Micimackóból a Malacka – nekem – nagyon aranyos. Ez lehetne akár egy Micimackó macskában elmesélve, miután megették a mézet, hátradőlnek és pihiznek. Szóval én azt mondom, hogyha állatfotó, hogyha házi kedvenc, akkor körülbelül ez az szint, amit én várok. Hogy benne legyen egy mese, benne legyen egy viszonyrendszer, benne legyen az, hogy maga az alkotó hogyan viszonyul ezekhez a kis állatokhoz, mert ez az a viszonyulás, amit utána a nézőre is úgymond átragad. Nem azt mondom, hogy mindent szentimentálisan kell felfogni, ami állatokkal kapcsolatosan azt lehet egészen máshonnan is megfogalmazni, de akkor az legyen a képen. Szóval én nagyon szeretem ezt a fotót. Egy picit talán sajnálom az alsó kis vörösnek a szemét, hogy csak az egyiket látom, most itt ennél talán belefért volna még egy fél centi, kompozícióban is jót tett volna neki, de szeretem. Ez 3 csillag és várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Mivel nekem nincs, így egy olyan ember házi kedvencét fotóztam, akit nagyon szeretek és akit a barátomnak tartok.

Kedvelem ezt a képet, azért, mert igazándiból nem a szokványos házi kedvenc helyzetet mutatja be, hogy a macska ugrik, játszik, lever valamit, jaj de aranyosan néz a kamerába, vagy a kutya fekszik a földön és csóválja a farkát vagy épp a hátán fekszik és vakartatná a hasát. Olyan helyzetet mutat nekünk Tünde, ami alapvetően mer ebből a fajta sémából kilépni. Viszont ezzel a képpel az a helyzet, hogy most két jól látható részre esik szét. Az egyik rész, amit el tudok fogadni, az a sötét tónusban tartott helyzet, ami a kanapé és a macska és a macska sziluettje között jön létre, ha letakarom a képnek a bal oldalát, akkor a jobb oldalán ez egy nagyon is izgalmas helyzet – persze nyilvánvalóan fölül is kell akkor a falból takarni, és akkor egy nagyon szép képet látunk, ahol tulajdonképpen a macska sejtésszerűen van jelen és pont az árnyékból való felbukkanás az, ami izgalmassá teszi ezt a fotográfiát és ezt a meglátást. Aztán van egy másik helyzet, egy üres kanapé – valakinek a helye – és ezt megvilágítja ráadásul egy állólámpa, ami tulajdonképpen még jobban kijelöli ennek a valakinek a helyét, aki nincs ott. Ezt is el tudom fogadni, tehát a képnek a bal oldala is tökéletesen működik. De hogy igazándiból ezt a két történtet mi köti össze, az hiányzik a képről. Akkora a tónusterjedelem különbség, hogy ráadásul a kép bal oldala agyonveri a kép jobb oldalát. Egyszerűen a szem nem képes ekkora tónusterjedelmet nyugalmasan, szépen szemlélve befogadni. Tehát olyan mintha állandóan billegne egy ilyen mérleg, hogy mindig lekonyul a jobb oldali fele, hogy hoppá, akkor megint próbálom értelmezni, hogy mi van ott és tényleg csak a két szem az, ami ezt megmutatja. Nyilvánvaló, hogy a macska jellemére is van ebben valamiféle utalás, és én ezt is el tudom fogadni, de most valahogy ez a történet nekem 2 nyomon halad és a két nyom jelen pillanatban nincs összekötve. Tehát miközben én nagyon szeretem ezt a képet, miközben az irány nagyon jó, azt kérném Tündétől, hogy ha van erre mód, akkor próbálja ezt a képet megismételni pontosan azért, mert értem és érzem azt, hogy elindul egy párbeszéd, értem azt, hogy elindul egy mese, de ez a mese nekem most nincs befejezve. Jelen pillanatban olyan, mintha belekezdtünk volna két történetbe, csak nem értem, hogy hol kötődik ez össze. Mondom, nagyon jó a meglátás. Valamilyen úton-módon el kéne érni azt, hogy vagy a kép bal oldalához próbáljuk a macskát tónusban közelebb hozni, tehát valamit derítünk rajta, hogy a pofája azért látszódjon, vagy pedig a kép bal oldalára be lehetne ülteti valakit sötét ruhában és akkor ő elkezd kitakarni valamennyit ebből a nagy fénymennyiségből, és akkor azt mondom, hogy közeledünk a macska tónusrendjéhez, úgyhogy én ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)