6. Impresszió, hangulat

tűzijáték helyett

Nem tudom, Gime. Az a bajom, hogy ezt inkább az Absztrakt leckébe lehetne beletenni, a Rezonanciába semmilyen szinten nem látom az értelmét. Az Absztrakt leckébe viszont nem érzem azt a kompozíciós erőt, ami összetartaná ezt a képet. Ha máshogy lennének ezek a vonalak, akkor sem lenne másképp ez az egész, tehát nincs valami, ami összerántsa ezt az egészet, ami így, és csak így készíthető el. Márpedig ha bármi behelyettesíthető, vagy vitatható, akkor onnantól kezdve nekem kérdéses az, hogy az úgy rendben van-e. A másik az, hogy ahogy látom ez a fényforrás nem folyamatos fényű. Ettől egy kicsit olyan az egész, mint egy burda szabásminta, abban voltak vékonyabb, vastagabb vonalak, az egyik a varrásvonal volt, a másik a szabásvonal, a harmadik a tűzésvonal, és különböző színekkel voltak ezek jelölve, varrónő legyen a talpán, aki ezt végig tudta követni, de volt ebben a barkács ruhagyártásban mégis valami izgalmas. Most ez olyan, mintha ilyesmit látnék, de hogy ez most tűzijáték, persze, mert vörös a háttér. És ha én színtévesztő vagyok? Nem tudok ennél többet mit mondani. Viszont Gime van egy határozott kérésem, aktivizáld magad a kommentárokban, a saját és más képeinél is, ne csak kifelé adj jelzlseket magadból, hanem más impulzusait is dolgozd fel és beszélj róla az alkotóval, mert most nagyon úgy tűnik, mintha remeteségbe vonultál volna, ami abszolút korai. (hegyi)

Napnyugta

A hidas, előző kép is hasonló technikával készülhetett, mint ez, mégis más az élmény, olyan mint egy tánc, mint egy ringlispíl kiragadott pillanata. Mennyire érdekes, hogy ez ringlispíl történet azt az élményt hozza, mintha víz alatt történne az egész, mintha hínárok között lennénk, ezekkel a faágakkal. Mindez létrehoz, ezekkel a megcsúszásokkal, a fonalakkal, egy absztrakt formát. Nagyon erős gesztus. Ami ebben a képben abszolút erős, az a jobb oldala. Értem én a szerepét a kép bal oldalán lévő nagy fehér flekknek is, és tömegelhelyezésben fontos, mégis az izgalmas dolgok a jobb oldalon történnek. Annyit szeretnék Verának mondani csak, hogy mint kísérlet, ezek jó irányok, és esztétikailag jó formák jöttek most is létre, de ha ennek az élménye megvan, akkor talán érdemes lenne belemenni egy kicsit mélyebben is ebbe a dologba. Leásni még egy réteget mélyre, mert most a bűvész kezét is figyelem, és nem csak azt, ahogy elvarázsol. Elkezdek azzal is foglalkozni, hogy hogyan hozta létre. Ha ezzel foglalkozom, és valahogy meg akarom fejteni a titkot, akkor ott nem csak az visz előre engem, hogy mit kaptam, mint élmény, hanem létrejön egy kíváncsiskodás is. Szerintem akkor van valami a helyén, ha nem is feltétel nélkül, de mint néző, elfogadom, és miután elfogadtam, keresem a magam párhuzamait benne. Jönnek az élmény-rétegek, és mindenkinél mást hív elő. De ha a technikával kezdek el foglalkozni, hogy vajon Vera hogy csinálta azt, hogy az egész így megtáncoltatódott, és közben az elmosódottság mellett még ott van valami, akkor nem biztos, hogy nyert ügyünk van. Akkor egyszer csak ott ülünk a szoba közepén, és egy egész társaság a mi képünket próbálja megfejteni, hogy hogyan is csináltuk, és nem biztos a társaságban van a hiba, hanem lehet, hogy túl erős tintával írtunk. (hegyi)

Mexikói út, végállomás

Filmes jelenet jut eszembe erről a képről, egyetlen egy problémám van: az a furgon, ami így most, ebben a formában nem annyira szerencsés a képen. Persze, lehet, hogy ő ott fog állni még 5 órán keresztül, nehéz megvárni ezt, hogy ő onnan eltűnjön, de lehet, hogy egy próbát megért volna várni. Ha a képet nézem, akkor a furgon szerepét úgy lehetne esetleg helyrehozni, és úgy lehetne helyzetbe hozni, hogy ha a furgon után levágnánk a kép bal oldalát, ha a busz és a következő fénypont nem lenne rajta, mert akkor a zálogháznál lévő fény, a két lámpa fénye, és a furgon egy háromszöget tudna létrehozni, és tudna mozogni a tekintetünk. Most a busszal és a buszlámpával kifut az egésznek az ereje. Az ötlet jó, a technikával van bajom, nem tudom mitől bordásodik be így a kép. Ha megnézzük, akkor a Megnyílt táblának a széle recés lett, a zálogház fölötti lámpa is furcsa, itt valamilyen technikai gebasz van, ami ezeket létrehozza a képeidnél, ennek nézz utána, mert valami hibádzik. De mint ötlet, és mint hangulat, erre megvan a három csillag, a kivitelezésnél a vágást megfontolnám, feszesebb lenne a dolog. (hegyi)
értékelés:

Varázslatos garázsablak

Akárhányszor megnézem ezt a képet, ami a varázsablakban visszatükröződő fényjelenséget és felhőket illeti, mindig azok a régi amerikai tévék jutnak eszembe, amik nagy fadobozok voltak, viszonylag pici képernyővel, és talán 2-3 tekerő volt a képernyő aljánál. Az élmény ez, még akkor is, ha ezek még akkor fekete-fehér tévék voltak. A leleményesség ezekből is színes tévét tudott csinálni azzal, hogy különböző fóliákat ragasztottak a képernyő elé, és akkor volt kék ég meg zöld fű. Igaz, hogy mindig kék volt, meg zöld, a riporter haja is kék volt, meg a pólója zöld, de kicsire nem adunk. A kép két részből áll. Az egyik része viszonylag jól dekódolható helyzet: a garázsablak. Ha ezzel kezdek el foglalkozni, akkor nem biztos, hogy a varázslatos szó jut elsőre eszembe, még az is lehet, hogy ebben nekem több a thriller-élmény, mint a varázslat, de mindenképpen vonzó, nagyon figyeli ezt az ember. Ennek ellenpontja a kép másik oldala ahol gondolom, ennek az épületnek lehet a folytatása, nagyon sötétben van tartva, valami növényzet is van ott, és az egy másik titok. Olyan, mintha ez a két rész feleselne egymással, mintha két történetet mesélnének: az egyik a jó történetet, a vidámnak tűnő történetet meséli el, a másik a kicsit ijesztőbbet. Azáltal, hogy ez a kettő egy képen szerepel, a feszültség is erős. A mostanában beküldött Vera-képek közül nekem ez a legizgalmasabb kép, pontosan attól, hogy folyamatosan, dinamikusan mozgatja a szemet. Figyelek arra, hogy ki fog előugrani a háttérből, várom, hogy mikor nyílik ki ez az ajtó, és mozdul el ez a nyugalmat sugárzó felhő, és kit és mit fogok meglátni az ajtó mögött. Izgalmas, köszönöm. (hegyi)

Ég a híd

Olyan ez a kép, mint egy lenyomat. Eszembe jut róla az az idő, amikor általános iskolában Ágfalván kellett csinálni környezetismeret órára lenyomatokat levelekből. Préseltük a könyvek között, aztán némelyiket az ember ottfelejtette, és hosszú idő után került csak elő. A másik emlék, amit előhív ez a kép, amikor anyám szanatóriumban volt Balfon, és én is írtam levelet meg ő is, és ő szedett virágokat a szanatórium kertjében, és azokat lepréselte, és beletette a levélbe. Egy kicsit hasonló érzés van ennél a képnél, miközben az egésznek a drámaiságát fokozza a háttér, ami sok minden lehet, de mindenféleképpen valami fa deszkázat - az a csillanás, ami a kép tetején látszik, ami egy hosszabb expozíciónak tűnik, ez a roncsolással együtt olyan, mintha víz alatti felvételt látnék, mintha valami emléknyomot nagyon mélyről, nagyon messziről hoznék föl. Nagyon érdekes a felvétel azzal a technikai megoldással, amit Vera talált magának. Olyan, mintha egymásra fényképeződnének rétegek, és ezek a rétegek az életünk, az emlékeink rétegei is. Nagyon köszönöm, ezt a többieknek mondom, hogy ez egy három csillagos munka erre a leckére. (hegyi)

Behálózva

Olvastam a hozzászólásokat, és többen írtátok, hogy a kép alsó részén lévő portál kirakat fényeit levágtátok volna. Én azt mondom, hogy ez a tól-ig rendszer, vagyis a fehértől a feketéig terjedő tónusrendszer létrejöjjön, annak a nagy feketeségnek, ami a kép tetején van, bizony kell az ellenpont. Tessék foltokat figyelni, szemmel láthatóan egy bemozdult képről beszélünk, ami hosszabb expozíciónál jön létre. Ez jót is tesz ennek a képnek, mert a tárgyiasságát, azt a leltárszerűséget csökkenti, hogy na most ez pontosan melyik utcasarok, és melyik épület, mert nem ez a lényeg. Rozi nem ezt látta meg, és nem ez volt számára fontos, hanem az a fényjáték, ami ezekkel a vezetékek hálózatokkal létrejön. Ezt jól is ábrázolja, dinamikus az egész, jól működik. Ha ezt levágjuk, akkor az egész elkezd fuldokolni, elkezd elúszni a tengerben, olyan mintha lemerülne egy jéghegy, és belemerülne a tengerbe. Ha ezt elkezdem vágni, akkor ez az épület akkor elkezd elsüllyedni. Kell a bázis, a tömeg. Ennek a tömegnek jelen kell lennie. Ráadásul, ahhoz, hogy ez a többszörözött exponálási bemozdulás létrejöjjön a hosszú expozíciónál, hozzá tartozik, hogy az a fény ott van, túl sok mindent nem tudsz vele kezdeni, főleg egy kompakt gépnél nem nagyon tudsz mit vacakolni azzal, hogy most azt valahogy lecsökkentsd. Én ezt a képnek nem gondolom a hibájának. Az egy másik kérdés, hogy van egy másik rész, ami nekem zavaró, az autó, ami ott van. Ez visszaránt engem a valóságba. Minden más tökéletesen jól működik, az az autó nekem nem kéne. Nyilván ezzel sem túl sokat lehet kezdeni, mert ott van, nem mondhatom azt a tulajnak, hogy parkoljon el, mert én fotózni akarok, de ennyit fölfelé lehetett volna mozdítani a kamerán, jót is tett volna a képnek. Ezeknél a kameráknál a keresők általában nem a száz százalékos képet mutatják, tehát el tudom képzelni azt, hogy Rozi nem látta a képkeresőben az autót. Érdemes fotografálásnál összehasonlítani ezeket a dolgokat, hogy nincs a keresőn, de mennyi hiányzik ahhoz, hogy ne legyen a keresőn, mert valószínűleg a képen rajta lesz. Kontrollálni kell az expozíciót és a valóságot, hogy mi a különbség. Ha a képhatáron vannak zavaró momentumok, akkor ezt bele kell számítani az exponálásnál. Ettől függetlenül a rezonanciára ez egy tökéletesen rendben lévő megoldás. (hegyi)
értékelés:

i love acting

Oscar Wilde-tól az idézet, ő a kedvenc íróm.

A kép címe utal egy idézetre, amit a szoba falára írva látunk. Ez egy hitvallás is, amit fontosnak tart közölni velünk az alkotó. René Magritte-t tudom itt idézni. Ő volt az, aki hasonló betűtípussal, hasonló képi üzeneteket közölt, amiben az volt a szürrealitás, hogy egy jól érzékelhető tárgyi világot jellemzett azzal, hogy a létezését magát kétségbe vonta. Emlékszünk a pipás képére, amin van egy pipa, és az van odaírva, hogy „ez nem egy pipa”, és létrehozott ő ezzel egy vitahelyzetet is, mert a néző azt mondja, hogy: „de hát ez egy pipa”, „Nem, ez nem egy pipa”, és akkor az ember megpróbál ezzel a dacolással valamit kezdeni. Itt most nem egészen ez történik, de vizuálisan ez a fajta megközelítés az, ami nekem erről eszembe jut. Ez egy életfilozófia megfogalmazása, ami tetszetős az alkotónak, és ezért úgy gondolta, hogy ő ezzel egyetért, tehát szeretne a mindennapjaiban ezzel találkozni, mint egy ilyen intelem. Én ezt elfogadhatónak gondolom. A kompozíció nagyon izgalmas, nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik Viktória, és innen már csak egy lépés, hogy a csendélettel is elkezdjen dolgozni, mert a formák lehelyezése szemmel láthatóan jól megy neki. Van egy nagy fehér felületünk, az ablak, van egy másik fehér felületünk erre rímelve: a radiátor, és ennek az egésznek a játékára ez a libbenő függöny válaszol a vörös háttérrel, és minden egyes elem ezt a libbenő függönyt erősíti. A szövegelhelyezés is tulajdonképpen mindehhez képest jó helyen van, jól értelmezhető. Van egy nagyon pici problémám a térrendezéssel: ha megnézzük, akkor a fehér függöny és a sötétítő kicsit egymásba gabalyodik, egy sarok belóg, azt én eligazítottam volna. A kép jobb oldalánál a függöny után elkezd folytatódni a háttér, ezt nem tartom jó ötletnek, a függöny szélénél meghoztam volna a döntést, és ott vágtam volna, már nem indítom el újra azt a formát, ami a háttér, tömegben helyesebb lenne. Én elfogadom, hogy Vikinek ez a vasárnap hajnal, úgyhogy megvan a három csillag a képre, de az alkotói jelenlétet hiányolom a Viki előző képeihez viszonyítva. (hegyi)
értékelés:

Városi délután

A képen nagyon erősen használja Ágnes a mélységélességet, és azt, hogy mi van közel, és mi van távol. A belső történet és a külvilág közti viszony az, ami itt erősen jelen van, még akkor is, ha ez az erősen túlvilágított ablakkeret a két üveget szigetelő alumínium-csíkon megcsillanó fénnyel együtt nagyon ráül erre a képre. Az ember elkezdi figyelni a külvilági helyzetet, magát az utcát, a gyalogosokat, a házat, ami szintén fürdik ebben a napfényben, de mindig valahogy visszahőköl ide, de nem ez az éles, ezért nincsen még annyi lehetőségünk se, hogy elpiszmogjunk azzal, hogy tiszta-e ez az üveg, vagy nem, vagy hogyan lett megcsinálva az ablakkeret. Pontosan attól kerül az egész idézőjelbe, és attól izgalmas, hogy a belső helyzetet mi magunk kell, hogy odaképzeljük: a várakozást, az egész szituációt, amit ez a kép sugall. Én ezt egy jó gondolatnak tartom, és örülök annak, hogy Ágnes ilyen határozott formákkal mer játszani. (hegyi)
értékelés:

Aranylevél

Nincs photoshopolva.

Olvastam a hozzászólásokban, hogy ez nem monokróm szín, hanem nagyon is színes. A leckeleírás viszont erről szól, Nóra beletalált. Neki most ezzel megvan a Monokróm szín leckemegoldása, nem csak a három csillag. Pontosan, kifejezetten erre gondoltam: olyan történeteknek a megtalálása, nem trükközve, amik a környezetünkben jönnek létre, és egy adott színt fedezhetünk föl. Ugyanis ezek nagyon furcsa helyzetek. Egy levél sosem aranyszínű. Az lehet zöld, lehet barna, fekete, sokféle szín van, de ezt a fajta színt megkapni csakis úgy lehet, hogy egy olyan világítási helyzetet talál Nóra, a lemenő nap úgy csillan meg ezen a nedves levélen, ami létrehozza ezt a tüneményt. Ehhez megtalálta a hátteret, szóval ez egy nagyon–nagyon jó képi üzenet, köszönöm. Erre gondoltam ennél a leckénél, és nem többre, miközben ez csak látszónak tűnik pofonegyszerűnek - a kompozícióra is figyelt Nóra, arra is, hogy ez térbe van helyezve, a mélységélességgel is dolgozott, esztétikai formában is meg van ez oldva. Kicsit talán a háttérrel valami történik, nem tudom, hogy az kerítés lehet, vagy mi, az ott annyira nem szerencsés, mert ennek az organikus formának az valamilyen szinten ellentéte, de ennyi csak, hogy erre is oda kell figyelni, hogy mi van a háttérben. Nem kell ezt nagyon sterilre kivasalni, csak akkor erre az organikus formára ritmizáljon. De a dolog abszolút megoldja a leckét. (hegyi)
értékelés:

Lámpás

Péntek délelőtt volt egy lyukas órám, ezt kihasználva a munkahelyem udvarán bóklásztam. Szeretem ezt az udvart, tele van madarakkal, virágokkal, csenddel és fénnyel. A fények különösen szépek voltak az eső után.

Ezt áttenném a Természetfotó leckébe, mert a Péntek délelőttre viszonylag kevés kapcsolódást találok még akkor is, ha péntek délelőtt készült a kép. Ha a leiratot elolvassuk, akkor nem csak azok a képek férnek bele a péntek délelőtt hangulatba, amik péntek délelőtt készülnek, és ezt a hangulatot nem nagyon tudom ennél a képnél értelmezni. Ha természetfotóról beszélünk, akkor a megfigyelés nagyon pontos. Valamitől van egy szürkés fátyol ezen az egészen, nem tudom, hogy mitől, itt nem is a fehérek a kérdések, hanem a sötét tónusok. Nincs meg az a -tól-ig határ a tónusmenetben, amiknek meg kellene lenni, ettől egy kicsit fáradt az egész, miközben a vízcseppek nagyon jók, de ha kicsit kontrasztosabb lenne, akkor azok is jobban kijönnének. Erre egy csillagot adok azért, hogy a leckét tessék értelmezni, és megállapodtunk abban, hogy nem teszünk át leckét sehonnan sehová, ha ide küldted, akkor itt kapja az értelmezést, természetfotóként más lenne a helyzet. (hegyi)
értékelés:

Jön a hétvége

A péntek délelőtt nagyon nehéz lecke. Ez is inkább olyan koradélután.

Gábor, megoldottad a leckét, megvan a három csillag, és a Péntek délelőtt leckéd is számomra tökéletesen rendben lévő. Még a kompozíció is helyén van, pontosan jól érezhető az a helyzet, amikor ezek a szereplők, akiket most itt látunk, belefeledkeztek a beszélgetésbe, miközben már mindenki hazament, és a kertben kapál. Szegény konyhás néni már menne leszedni az asztalt, hogy ő is mehessen haza a családhoz, de emiatt a két jómadár miatt nem tud. Teljesen jó a hangulat, és jó az üzenet. Jók a ritmusok, az is izgalmas, ahogy ezek a bútorok létrehoznak ilyen jeleket, mint egy absztrakt mozaikrajz. Én nagyon szeretem ezt a képet, köszönöm szépen. Talán egyetlen dolog: a kép jobb oldalán, az oszlop utáni üvegfelületet én már levágtam volna. Ott, mivel újra kezdődik egy ritmus az ablakkal, várnám ennek a folytatását, de hát vége a képnek. Tehát ott már azt a formát nem kellene újból elindítani. Határozott forma az a függőleges, nem érzem, hogy ott túlságosan tovább kellett volna erről a dologról beszélni, és még feszesebbé tehetné a képet, ha ezt a tömeghelyzetet még jobban elbillentenénk jobb oldal felé. Ennyi a hozzáfűznivalóm, a kép tetszik. (hegyi)
értékelés:

piszkos pohár

Szeretem ezt a megoldást, és végre valaki elkezdi újra ezeket a péntek, vasárnap és hétfő leckéket, mert nekem meggyőződésem az, hogy ezek a leckék ajtót nyithatnak az elvontabb megfogalmazások felé, az érzelmi megközelítések, és az intuíció felé. Mindenkinek a saját története tud itt létrejönni, mindenki saját maga tud mesélni. Olyan ez kicsit, mint egy blog, ahol az ember képekkel mesél az életéről, és ez a három lecke erre próbál segítséget nyújtani, hogy képzeljük el ezeket a felütéseket: milyen egy hétfő délután, hogyan zajlik? Ez nem konkrétan arra szolgál, hogy a hétfő délutánomat mutassam meg, bár ez is lehet megoldás. Ennél a képnél egy olyan enteriőrt látunk, egy viszonylag egyszerű környezeti hátteret, egy ablakkal, egy pohárral, egy hamutartónak kinevezett kiscsészével, mobiltelefonnal, ami már önmagában is ebben a megvilágításban egy meditatívabb, az ellenfényesség okán, rajzosabb, elvontabb érzelmi kötődést mutat. Ehhez jön egy nagyon is konkrét helyzet: a cigaretta, és a cigarettázó emberből egy részlet. Az is sejthető itt a finom vonalakból, hogy ez egy női kéz. Ha jól látom, valami újság is előkerült. Hangulatában nekem ez a kép Jim Jarmusch Kávé és cigaretta c. filmjét juttatja eszembe. Ebben a filmben nekem az volt az izgalmas (azon kívül, hogy egy óriási szereplő-gárdát vonultatott fel, akik ma már ikonikus képviselői az adott művészeti területnek, zenészeket, filmeseket, színészeket, írókat), hogy olyan kis szkeccseket kaptunk, amiknek mégis volt egy közös vonala. Azt is merem mondani, hogy nem elsősorban a kávé és cigaretta élvezete, ami kézenfekvőnek tűnne, hanem egy emberi hozzáállás, egy érzelmi megközelítés volt ez a közös szál. Itt is, miközben a cím is, és a tárgyak is nagyon konkrét helyzetet mutatnak, az az érzelmi attitűd az erős, amit a megfigyelő ebben a helyzetben nekünk, a nézőknek továbbítani tudott. Érdekes, hogy ezt a Hétfő délután leckére küldte el Viktória, mert ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy magány. Minden erre utal. Nincs másik tányér, pohár, nincs a másik széken senki, várakozás van. Aki dohányzik, tudja, hogy mit jelent ez a kiszakított 5-10 perc az időfolyamból, egy meditatívabb, befele forduló helyzetet. A várakozásra utal a mobiltelefon is. Mindenképpen erős érzelmi hatása van a képnek. A kompozícióval is nagyjából egyetértek. Talán annyi, hogy nem tartom indokoltnak azt, hogy ez az egész felület most dől. Talán 1-2 foknyival elforgatódott jobbra, ezt lehet, hogy én korrigáltam volna. De a megoldás nagyon jó, megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:

Halálmadár

Örülök ennek a képnek, de legfőképpen annak, hogy ahogy látom, itt ez komoly vitákat is kiváltott, értelmezési kérdéseket. Ráadásul érkeztek rá olyan kommentek is, amik igazán arról tanúskodnak, hogy nem csak egy szemvillanásnyi ideig foglalkoztok egymás munkáival, hanem elgondolkodtok egymás dolgai felett. Ennek én nagyon örülök, sőt, azt gondolom, hogy ha van helyzet, amikor mint közösség gólt rúgtunk, akkor ez ilyen helyzet. Sikerült Andrásnak egy olyan képet készítenie, ami a maga tárgyiasságával fölkavaró, ugyanakkor esztétikai csomagolásban egy elvonatkoztatást is tartalmaz ettől a tárgyias megfogalmazástól, és ki-ki az adott lelkiállapotától függően engedte ezt magához közel, vagy utasította el. Még az is egy jó dolog, hogy egy újfajta kompozíciós eszközt használ itt András: ez a négyzetes kompozíció. Nagyon izgalmas ebben a kompozícióban dolgozni, teljesen más arányokat hoz, és más kérdéseket, problémákat vet föl, és ezt András jól megoldotta ennél a képnél. Talán egy picit szűkre van komponálva, talán egy leheletnyit, mint ahogy a kép alján a képhatár és a fő objektum közötti távolság észrevehető, annyira kellett volna jobb és bal oldalt is távolságot hagyni. Ennyivel lehetett volna tágabbra komponálni, de az ötlet jó, és az eszköz is, amit a tónusvesztéssel, a szinte monokrómra egyszerűsített színekkel kapunk, és azzal a kontraszt-helyzettel, amit András beállított az utómunkánál. Ez most mind egy irányba mutat, és ez egy nagyon szerencsés dolog, ugyanis pont ettől válik az ügy többé, mintegy dokumentálásává annak, hogy mentem hazafelé, és találtam egy döglött madarat. A hozzászólások között Gime mutat egy másik képet is, ami egy sünit ábrázol, tessék megnézni. Én örülök, hogy azt a képet nem töltötte fel András, most csak oktatási szempontból jó, hogy azt mutatja, egyébként a saját portfóliójába ne emelje azt be, a két képet összehasonlítva lehet megérteni azt, hogy mi a különbség egy tárgyias megközelítés és egy lírai megközelítés között. Annál a sünis képnél a tárgyilagosságon túl nem kapunk mást, és az olyan, mint kukkolni egy balesetet, miközben sem esztétikailag, sem érzelmileg, sem értelmileg nem emelődik föl, nem transzponálódik a tartalom. Az az ereje ennek a képnek, hogy egy olyan transzpozíciót kapunk, ami által az ember nem a tényleges valósággal foglalkozik csak, hanem pontosan a formai játékokkal, fényekkel, árnyékokkal, ezzel az olajos hatású környezettel ki-ki a maga élményét tudja továbbélni, és aztán asszociálni. Gime most a halálmadárra asszociált, én ezt elfogadom, mint saját asszociációját, én lehet, hogy másfelé mozdultam el saját magamban. Mindenesetre a jó az, hogy gondolatébresztővé és ikonikussá válik a képi megoldás. Az, hogy ez a Csend lecke, abban nem vagyok teljesen biztos, de a három csillag megvan. És arra hívnám fel Gime és a többiek figyelmét, hogy azok a képi eszközök, a tónusvesztés és a rögzítő eszköz korlátai, amik sokszor idegenül hatnak, itt, ennél a képnél hozzáadnak az érzelmi megközelítéshez, tehát ha megvan, mit akarok csinálni, akkor az behívja azt, milyen eszközöket kell hozzá használjak. (hegyi)
értékelés:

Nyírfa

Nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében.

Az mondja Nóra, hogy ez „nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében”. Én ezt köszönöm, mert nagyon szépek a fények, amiket látunk, még a 42-es leckére is elfogadhatónak tartom. Picit a formai dolgokkal van problémám: az arányokkal. Annak az arányával, ami a kis apró részletekben rejlő szépség, és ami a vonalaknak, párhuzamosoknak és keresztező vonalaknak az összességéből adódó rend, avagy a rend hiánya. Itt most kusza ez az egész. Ez nem baj, de akkor döntsük el, hogy engem ez a kuszaság, mint egy ilyen fraktál kezd izgatni, hogy a kuszaságból létrejöhet-e bármi újfajta rendeződés. Azért szeret az ember ilyet nézni, hasonlóan a tűzhöz, mert a fantáziája segíti abban, hogy létrejöjjenek az egyébként rendezetlennek vélt formákból különböző általa ismert, vagy beazonosíthatónak vélt megfejtések. Ha ezt az irányt veszem alapul, akkor a képnek tulajdonképpen az egynegyedét a bal oldalon levágnám. Nem ad hozzá. Annál a résznél ahol kifut az utolsó faág a képből, ott csinálnék egy vágást. Ehhez még hozzá is tesz az a függőlegesen lelógó vékonyabbik ág, kb. ott meg lehetne hozni a vágást. Akkor egyértelmű a néző számára, hogy ez a fajta kuszaság, ez a buja természeti jelenség izgatja Nórát. Az a rész, ami oldalt most megjelenik, elviszi a figyelmemet arról, ami a képben történik, és elkezdek kifelé kacsintgatni, tekergetem a fejemet, hogy na de mi történik mellette, el fog menni egy repülő, vagy egy madár szállt át, vagy mire várunk? Ott egy várakozással teli helyzetet látunk, miközben a dinamikája a képnek pontosan abban rejlik, ami a fa törzsén tükröződő napfénnyel, a sárgákkal és vörösekkel létrejön. Nóra, ha még megoldható, akkor érdemes lenne ezt ismételni pontosabb kompozíciós fogalmazásban. A döntést kellett volna meghozni, hogy mi az, ami téged ebben izgat. Azt is valószínűsítem, hogy maga a látvány varázsolt el annyira, hogy a kompozíció nem lett olyan feszes. Ezt pontosan átérzem, mert van olyan, hogy az ember lát valamit kamera nélkül, és mondja, hogy „úr isten, ez milyen gyönyörű”. Bemegyek a fényképezőgépemért, kirohanok, hogy ezt megcsináljam. Közben az eltelt időben nem áll át az ember agya kötelezően arra, hogy most két dimenzióban fogok komponálni, hanem elragadta az a látvány, amit ő három dimenzióban lát. Erre mondok egy példát, hogy jobban érthető legyek: amikor a kolontári-devecseri iszapkatasztrófáról tudósítottak, akkor két dimenzióban láttuk ezeket a tudósításokat a tévé képernyőjén. Amit az operatőr komponált, azt láttuk, ahova ő fordult a kamerával, azokat a képi kimetszéseket láttuk, és ezt fogadtuk el, mint helyzet. Amikor az ember a valóságban ott áll, és szembesül ezzel az egésszel három dimenzióban, tekergetheti a fejét, körbefordulhat, és szembesül ennek a térbeli élményével, és azzal a mennyiséggel, ami ott látható, azzal, hogy amíg a szem ellát, vörös az egész, ezt nem nagyon tudta visszaadni sem a film, sem a fotográfia. A jelenlét élménye a döbbenetet erősítette. Ezt azért mondom párhuzamként ide, mert abszolút értem, hogy ez ennél lényegesen nagyobb fa, és ennek a fának a csodálata ragadta el Nórát, majd ebből készített el egy kimetszést, de a kimetszés pillanatában is a fejében az egész fa járt. Ezért van ez a billegés, hogy most hova is helyezzem a fókuszt, mit is mutassak meg. Ha a képkivágásom absztrakció, akkor nem szabad, hogy a valóság elvonja a figyelmem a kép készítésekor, mert akkor el kell fogadjam, hogy a képen majd ennek már csak egy részlete lesz látható, vagyis az absztrakció mindenképp létrejön, tehát ez felszabadít attól, hogy tényszerűen ábrázoljak. Én így gondolom, Nóra vagy egyetért, vagy cáfol. (hegyi)
értékelés:

a falevél

Tökéletesen rendben van a kompozíció. Nagyon kevés elem van ezen a képen. Van egy szürkés ég, és egy hulló falevél. Ez most egy aranymetszéses kompozíció, tehát egy klasszikus elrendezést használ Viktória. Az egy izgalmas alkotói döntés, hogy hova helyezzük a mozgást. Sejthetően ez a falevél valahonnan jött valahová, és az embernek van egy elképzelése, hogy ennek van egy kis száracskája, az az ő hátsó része, és előrefelé repül, tehát, gondoljuk, hogy ez most kifelé repül a képből. Aztán lehet, hogy tökéletesen másik irányból, másfelől jött, és másfelé távozna. Azért izgalmas, mert nincsen viszonyítási alapunk a képen, nincsen mihez képest bemérni ezt a mozgást. Nagyon vegytisztán azt kapjuk, hogy mi is a fotós döntése. Ez a kép négy ponton lehetne ugyanezzel a tárgyával aranymetszésben, feltételezve azt, hogy a háttér mindenhol homogén. Négy helyre kerülhetett volna ez a falevél, és mind a négy hely másról mesélt volna. Más az, ha a falevél a bal felső sarkához lenne közel, akkor az egy teljesen sztenderd megközelítés, hull a falevél, szép líraian, bele a képbe. Ugyanennek a másik verziója, hogy hullik a falevél, de már egy kicsit kifelé a képből, tehát kevesebb van abba az irányba, amerre ez elmozdulhat. Ez már egy kicsit kevésbé optimista megközelítés, hiszen kevesebb van előtte, mint amennyi mögötte, jobban utal talán az elmúlásra, de még mindig benne van egy optimistább megközelítés ahhoz képest, ha ez mondjuk a képnek a bal alsó részéhez lenne komponálva. Akkor azt mondjuk, hogy még van idő kifutni azt a távot, amit futni akarunk, de az energia kevés, tehát dekadensebb a megközelítés, mert előrefelé volna tér, de lefelé már kevesebb. A legszomorúbb az a helyzet, amikor ez a levél a képnek a jobb alsó sarkához lenne komponálva, ahol már se idő, se tér nincs ennek a mozgásnak a végrehajtásához. Talán az elmúlásról leginkább az a sarok mesélhetne. Nem kötelező ezt az okfejtést elfogadni tőlem, én így látom, ez feltételezi azt is, hogy a mozgás és az idő tengely, amiről már egyszer beszéltünk, balról jobbra halad. Nagyon köszönöm ezt, kedvelem, a 24-es, Csend leckére teljesen rendben lévő megoldás. (hegyi)
értékelés: