Szorgalmi

az Élet avagy Másikbéla barátom humora modell fotózáskor.

Egy álló formátumú képet küldött be a Béla. Azért is csúsztunk időben ennek a képnek az elemzésével, mert mindenféleképp értelmezni szeretnénk azt, hogy számotokra is a megközelítés elfogadható legyen, követhető legyen, hogy mit értünk a hiba fogalmán. A fényképészetben azok a jelenségek, amikor egy alkotó akár egy beállított helyzetben, modellel dolgozva létrehoz egy teret, egy szituációt, és ebben valamilyen módon a természeti jelenségek résztvevővé válnak - a mechanikus gépeknél hogy nem továbbítja a gép a filmet, egy szendvicshelyzet jön létre, vagy egy filmvégre exponál a fényképezőgép, és kicsi beszűrődések keletkeznek rajta, szóval olyan jelenségek, amelyek a környezetből, a külvilágból, a természetből akarat nélkül kapcsolódást hoznak létre a manipulált alkotói verzióval, és létrejön egy közös fúzió. Ebből két irány jöhet létre. Az egyik, hogy annak ellenére, hogy az alkotó ezeket a külsődleges jelenségeket (fényt kapott, alulexponált, bemozdult) nem akarta, mégis a dolgok véletlenszerű összeesése miatt eléri a kép az alkotás folyamát, megmarad az idő múlásával egy olyan önálló értékű képnek azért, mert a különböző eseményeknek a kapcsolódása minőséggé válik, akár kompozíciós rendben, akár színvilágban, vagy akár pont az idő fogalmától. Ez az egyik irány, amely tulajdonképpen valamilyen fajta kreatív, a véletlenen is alapuló játékos munka. Ez nem hiba. Vannak olyan képek, amelyeknél ugyanezek a jelenségek oly módon avatkoznak bele az alkotói létrehozásba, hogy az elképzelt alkotói folyamatot nem erősítik, hanem összekuszálják, szétzilálják, nagyon erősen esetlegessé teszik, és nem érik el azt a minőséget, hogy a klasszikus, kerettől keretig tartó felületen képpé rendeződjenek. Többnyire ez a hiba. Vannak olyan alkotások, ahol az első meghatározásban említett jelenségek, ilyen például az, hogy egy képbe véletlenül élességhatáron belülre kerül egy tárgy, egy emberi alak, adott esetben egy kéz, ezek a megszokott rend szerint, amit az előbb említettem, hibaként jelentkeznének. Ezekkel ugyanúgy, mint minden más stílussal és minden más formanyelvvel, játszani is lehet, tehát tudatosan is lehet ezt használni laborálásnál különböző fázisaiban a fotó elkészültekor. Ezek ekkor manipulatív eszközökké válnak. Itt pedig az a kérdés, hogy a manipulatív eszközök használatával a látszólagos hibás jelenségeken keresztül – és újra csak az a kérdés, mindig csak egy a kérdés - képpé válik-e ez, önálló erejű képpé válik-e ez. Ha a harminckettes lecke hiba kategóriáját - és ez egy kérdés felétek is, a pedellus felé is - úgy határozzuk meg, hogy egy olyan gyűjtemény, ahol az akarat nélküli külsődleges események összességéből olyan képeket akarunk itt látni, amelyek nem érik el azt a szintet, hogy alkotásnak nevezzük őket, ezt gyűjtjük, akkor erről is érdemes beszélni. Vagy mivel próbálunk folyamatosan magunknak, mindannyiunknak, én is, ti is, lépcsőket állítani, azt a folyamatot keressük, hogy a hiba fogalmán keresztül a fényképészeti hiba fogalmán keresztül, vagy a filmes hiba fogalmán keresztül hogyan tudjuk azt beépíteni a későbbi alkotási folyamatba, tehát egyfajta elemzői, megfigyelői munkát végzünk, akkor ez is egy lehetőség. A kettő között kellene igazából döntenünk. Az én sejtésem szerint ez az utóbbi verzió a járható út, hiszen az Estiskolán azért készítünk képeket, hogy folyamatosan a kiválasztásainkban, a külvilágról való gondolatainkban továbblépjünk, tovább fejlődhessünk. Amennyiben pedig így vizsgáljuk ezt a képet, az én véleményem szerint függetlenül attól, hogy véletlenül kerül-e be jobbról itt ez a kinyújtott tenyér a képbe avagy sem, az előtér és háttér viszonylatában, ahol az élesség a háttérben van elhelyezve, a kéz jelenléte nélkül ez a kép billenne, dekomponált lenne, de nem annyira, hogy a kép önjáróan működhetne. Jelen pillanatban amiket itt látunk, no foto címmel, annak az életlenben tartott kinyitott tenyérrel együtt van meg a kompozíciós ritmusa a háttérben lévő, felülnézetben ábrázolt női figurával. Tehát ilyen értelemben ez egy egységes kompozíció, és mint olyan, jobbra és balra húzva bár mozog a kép, tulajdonképpen egy harmonikus alkotásnak tekinthető. Azzal a döntéssel, hogy ez a kép így beérkezett, azzal ráadásul mivel az előbb mondtam, hogy a minőségét eléri, az alkotás minőségét, tudatos választásnak tűnik, ami itt van. Mint önálló kép, a három disznó az érvényes erre a képre. Ami miatt nem tudok ebben száz százalékosan dönteni, az az, hogy kérném, hogy ez alatt a kép alatt, vagy más fórum lehetőségeken keresztül kezdjünk el beszélgetni arról, hogy nektek a hiba fogalma igazából mit jelent, és melyik irányba, melyik szakasz felé induljon el ez a házi feladat.
   Az András fölvázolta azt, hogy milyen irányokba lehet elindulni a hibával kapcsolatban, mint értelmezés – szól a Pedellus hozzáfűzése -, és azt mondom, hogy erről lehet egy vitát nyitni, akár itt, akár a fórumban. Engem személy szerint az érdekel, és az izgat, amikor az embernek van egy szándéka, és ez a szándék egyértelmű és világos, hogy mit szeretnék megcsinálni, és ahhoz a szándékhoz hozzárendelődik egy véletlen, a sors, a történések, a természet beavatkozása, a technika beavatkozása, a technika ördöge, ami felülírja az én döntésemet, és ez a véletlenszerű külső beavatkozás létrehoz egy új minőséget. Én azt mondom, hogy ez az izgalmas irány, tehát sem az nem izgalmas, amikor én tudatosan kreálok egy hibás képet, mert azok a roncsolások nagyon ordítóak, és extremizálások, és azt gondolom, hogy annak megvan egy szerepe, de azt nem kezelném hibaként, mint ahogy azt sem, amikor földobom a fényképezőgépet, és valahol majdcsak leesik, vagy pedig hát valamit rosszul csináltam eleve, és azt mondom, hogy nem tudok komponálni, vagy nem tudok világítani, és készül egy tulajdonképpen technikailag rossz kép, és azt mondom, hogy akkor ez hiba. Hát igen, ez egy hiba, de azt ki kell küszöbölni, mert ott az én képességemmel, vagy az én tudásommal, ismeretemmel van még tennivaló. Én azt mondom tehát egyszerűsítve, hogy azt a vonalat kéne követni, amikor az alkotói döntés felismerhető, egyértelmű, és ebbe az alkotói döntésbe szól bele a véletlen vagy egy külső tényező, és írja azt felül, és létrehoz egy új minőséget.
   Nem az új minőséggel van baj, Zsolt – reagál az Osztályfőnök -, a másik is új minőség, hanem az, hogy ennek eléri a minősége a képzőművészeti alkotás fogalmát.
   Oké, erről akkor még fogunk beszélni, mi az a hiba, ami fontos vagy izgalmas a mi meglátásunk szerint. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy technikai hiba, vagyis hogy véletlenül már exponált filmre exponáltam újra, ezért keletkezett ez a szendvics-hatás.

Egy dupla expozíciót látunk. A 35mm-es filmeknél, klasszikus fényképezőgépeknél nagyon sokszor előforduló hibajelenség volt, hogy a filmet továbbító kis fogaskerekek vagy a sok használattól, vagy valamilyen mechanikai problémától nem továbbították megfelelően a perforáción keresztül a filmet. Ezért ha megnézzük a korabeli fényképeket, amikor még az elektronikus fényképezés nem létezett, akkor rengetegszer látható ez a jelenség családi fotóknál, csoportképeknél, ahol a fényképezőgép még egyszer exponál ugyanarra a képkockára, és ebből véletlenszerű, sokszor nagyon meglepő, sőt, többségében izgalmas montázsok jönnek létre. Itt is egy ilyen montázst látunk. A mai számítógépes technika ezt már nagyon könnyen létre tudja hozni. A számítógépes technikával természetesen lehetőség van rá, hogy ezek a montázs felületek nagyítva, kicsinyítve, igazítva egészen jó kompozíciókat eredményezzenek. A korabeli technikák viszont véletlenszerűen működtek, és mint ilyen véletlenszerű egybeesések nehezen voltak utólagosan manipulálhatóak. Így ennél a képnél is sok esetlegességet látunk. Elképzelhetően ruhaszárító kötélen látható száradó trikó, a facsipesz, amely rögzíti a ruhaszárító kötélhez a trikót, az a kép jobb alsó szakaszán látható, és egy régi kert, valamilyen elhagyott terület, ahol két fakapu zárja ezt a bejáratot, ez összemosódik ezzel a második expozícióval. Igazából amitől ennek mostanában divatja van, az ezen a képen is jól látható jelek összességéből adódik. Ez a kép is egy fekete-fehér, de inkább egy ilyen barnásabb, szépia hangulatot mutat. Megint csak visszatérve a korabeli fényképezésre ez akkor nem volt egy különleges jelenség, mert fekete-fehér filmet sokkal olcsóbb volt vásárolni az amatőr fényképezőknek, mint színest, és a színes technikának a labormunkája is sokkal drágább volt. Úgyhogy nagy többségében az amatőr fotózásban a 70-es években a fekete-fehér fényképek dominálnak. Ezt a világot mutatja, tükrözi ez a kép, ettől tűnik archaikusnak, és ez az az apró jelenség, amitől felértékelődik ez a beküldött fotó. Ugyanakkor azért is örülök, hogy erre a házi feladatra ez az első beérkezett munka, mert minden más a hibához kapcsolódó jelenséget is mutatja a kép. Elsősorban azt, hogy az akkori analóg fényképezés ugye nem tudja befolyásolni a szendvicshelyzetet, teljesen esetleges a kompozíció, emiatt csúszkál. Igazából azon túl, hogy egy cím hozzáadódik a képhez, nem nagyon lehet megfejteni a kódot, hogy a száradó trikó és a kertkapu milyen kapcsolatban van. A fekete-fehér archaikus jelenség az, ami egyedül talpra állítja a képi üzenetet, az összes többi pedig annak a szabálynak felel meg, amit a hiba fogalma mint fényképészeti gyűjtőfogalom mutat. Mint első beküldött kép, és mint jó orvosi ló, azt gondolom, hogy az egy disznó megvan a képre, de alapvetően ugyanakkor nem érzem azt, hogy összetéveszthetetlenül a Hegyi Zsolt munkáiban a harminckettes leckére érkezett volna egy olyan alkotás, amire nem mondhatnám azt, hogy Szabó Géza vagy Kovács Irén képét látnánk. Tehát a hiba házi feladatot visszaadnám ismétlésre, és egy disznó. (szőke)
értékelés:

Csősz Gergely "Varázsszemüveg" c. képét látva, jutott eszembe e számomra oly kedves régebbi képem.

A gyűrűket addig forgatod, míg azt nem látod: HOPP!

vörösnarancs

Fehér Vera - Élettér

A láncreakcióba bekerült, ezért nem elemezzük. (szőke)