Szorgalmi

a nő és a férfi harcai...

Azért örülök ennek a képnek, mert az Estiskola feladata a szakkörbe érkező képekkel, filmekkel kapcsolatban a vizualitás. Nincs 100 százalékosan kimondva, hogy csak, és kizárólag fénykép, csak és kizárólag film. Attól függetlenül, hogy ez esetleg egy fotóapparáttal elkészített üzenet, ami aztán a számítógépen keresztül ideérkezik erre az elektronikus felületre, ez csak egy közvetítő eszköz. Alapvetően itt egy grafikai munkát látunk, mégpedig nem is rossz grafikát, és vállaltan a grafika felé mozdítja el ezt a fényképet az alkotó. Nem társít, nem erősít meg térbeli támasztékokat, hogy ez egy asztalon van, hogy ezt egy ember fogja, röttörö-röttörö, hanem vállalja azt, hogy ő most egy kettő színnel elkészített nagyon is dramatikus, picit a szecesszióhoz közelítő gesztusgrafikát küld. Ezt a feladatot véleményem szerint, mert a tökéletesség házi feladat az ő állapotára utal, az ő gesztusállapotában, sejtésem szerint ez a saját maga alkotása, Jackson Pollock-ot is említhetnénk előképként, tehát ezt a házi feladatot jól oldja meg, ez egy három disznós kép. (szőke-hegyi)
értékelés:

krakkói előzetes Bejjának ;) a 2. kép Danié (mielőtt kérdezné :)

Egy leporellót, egy képsorozatot látunk itt. Nagyon furcsa lesz, amit most mondok, és úgy, hogy én Bélát nagyon szeretem és a Béla világlátását is, nagyon sok jó képet küldött már. A 13-as leckére érkezett képsorozat, de tulajdonképpen ez valamilyen úti képsor, majdnem olyan minthogyha egy film kiszaggatódott darabkáit látnánk. Önmagukban mindegyik valami nagyon izgalmasat mutat, de így egészében ez a képsorozat egy ilyen fura kaleidoszkóppá válik, esetlegesnek érzem, nem érzem a képek egymásutániságából sem a következményeket, nem érzem ebben a történetiséget. Ha nem jól érthető, amit akarok mondani: amennyiben a Bélának meglenne önmagával szemben a bizalma, akkor ezekből a képekből kiválasztott volna egyet és azt mondta volna, hogy ebben minden benne van Krakkóból, amit én gondolok. Itt pedig azt érzem, hogy kiválasztott egy képet és azt mondta, hogy ebben minden benne van Krakkóból amit én gondolok, majd ránézett a következő képre és azt mondta, hogy ezt még hozzá kelle tennem, mert ez még nincs benne Krakkóból, amit gondolok, majd továbbment és azt mondta, hogy ez is nagyon jó kép, és még ez sincs benne amit mindent bele akartam tenni Krakkóból, amit gondolok, és így a számsorok nagy összege az szerintem gyöngíti a komplett üzenetet, mintsem, hogy erősítené. Olyannyira, hogyha - természetesen nincs jogom ítélkezni a képsoron, nagyon szeretem ezeket a képeket, ez egy nagyon szubjektív vélemény lesz -, amennyiben én elém került volna ez a képsor, akkor én a címet tekintve és azt az érzést, amelyet itt a képsorozat egészében ad, én azt mondom, hogy biztonsággal lehetett volna az utolsó fekete-fehér képet önmagában is vállalni anélkül, hogy bármilyen ilyen formák és verbális üzenetek, minthogy torony, bicikli, vizek, hidak, éjszakák, ez mind sűrítve, az én véleményem szerint a Csoda Krakkóban felirattal, a sírkővel az életlen háttérben tartott feliratokkal, a pókkal tökéletesen hozná ezt az üzenetet.
   És én még egy dolgot mondhatok hozzá? – kérdezi a Pedellus.
   Persze, persze.
   Mégpedig azt, hogy amikor városi képeket fotózunk, akkor az egy nagyon fontos kérdés, hogy milyen utat járatunk be, amiről te eddig beszéltél. De az is fontos, hogy bizonyos kompozíciós helyzeteket nem lehet felrúgni. Hogyha meghoztam egy döntést, hogy ezt a viszonylag szokatlan panoráma képhez hasonló képkivágást használom, akkor nem változtatok menet közben így magán a formán, ha változtatok, azt tudatosan teszem, mivel ha bekapcsolok egy állóképet, az megakasztja a történetet. És most függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e, hogy van történet, vagy nincs, de annak a kiválasztása, hogy melyik kép állókép egy ilyen rendszerben, ennek nem lehet véletlen szerepet adni. És itt bukik le az ennél a sorozatnál, hogy Béla elment Krakkóba vélhetően, fényképezett, mint ahogy a turisták ezt általában teszik és utána otthon azt mondta, hogy ebből aztán otthon hátha össze lehet lapátolni valamit. De nem a fényképezés pillanatában hozta meg azt a döntést, hogy ennek a képnek márpedig központi szerepének, pillérnek kell lenni ebben a sorban és az álló. Még egy dolog, amit még észre lehet venni, és ez az utolsó előtti képnél van, hogy attól, hogy egy képsorban elhelyezek egy képet, úgymond besuvasztok oda, attól még a horizontra figyelni kell. Tehát azért vannak technikai problémák is, amin a Bélának már túl kell lennie, hogy a vízszintes horizont az vízszintes és a függőleges templomtorony az függőleges. Nincs indoka, hogy ez miért dől. Ezt még technikailag én még hozzá szerettem volna tenni.
   Egy disznó, de tegyük át szorgalmiba és akkor az épített környezet ismétlés, mert nem csuklóból dolgozunk. (szőke-hegyi)
értékelés:

Két portrét látunk. Hogyha megnézitek a barátom lecke felhívását, lehet azt mondani, hogy az Estiskola korai szakasza után ez most egy viszonylag konkrétabb kérés, hogy igenis figyeljük meg azokat az üzeneteket, amiket fölteszünk a leckékhez, mert ott egészen konkrétan elhangzik, hogy nem arra vagyunk elsősorban kíváncsiak, hogy portrékat készítsünk a barátainkról, hanem arra, hogy magát a barátság fogalmát tisztázzuk, vagy a barátság fogalmával foglalkozzunk személyes érintettségünkön átszűrve. Itt most mi két portrét kapunk és nem tehetek róla, de nem tudok mást kezdeni, minthogy a portrékat kezdem el elemezni, mert a barátság kapcsolatával nem tudok mit kezdeni ebben a leckemegoldásban, mert semmilyen segítséget, mankót nem kapok az alkotótól arra, hogy neki a barátság, akár ez a kapcsolat ezekkel a személyekkel mit jelent. Ezek a portrék, ezek őszinte portrék, de nem véletlen, hogy nincsen még portré leckénk. Önportré van, de portré leckénk nincsen. Azért, mert hogy ez egy következő lépcső lesz, ez egy következő feladat. Hamarosan azért elérkezünk ide, amikor a portréval el kezdünk foglalkozni. Tehát itt látunk két portrét, viszont valamilyen közös kapcsolódást kívánna az alkotó számunkra közölni a képcímmel és azzal, hogy ez a két kép ugyanarra a történetre akar utalni, lengyelországi emlékekre. Igen ám, csak hogy én azt kérdezem, hogy hol van ebben Lengyelország? Lehet ezt egy átvitt értelmű üzenetnek, metaforának gondolni és azt mondani, hogy Lengyelország lehetne akár Prága is, vagy lehetne akár Ausztria, tulajdonképpen ez lehetne egy bécsi kávézó is, de igazándiból az üzenetnek ez a része szintén nem segít a nézői, a befogadói értelmezésben. Tehát a két portré az, ami itt számunkra jelenvaló és a két portré viszont csak ezzel az egy képcímmel kötődik össze, egyéb kapcsolat a két portré között nincsen. Tehát én azt mondom, hogyha nagyon szigorúan veszem, akkor lehetett volna egy harmadik portré is, meg lehetett volna másról is készíteni képet. Nem értem, nem érzem és nem értem, hogy miért pont ez a két hölgy ennek a leckének a főszereplője. Én azt kérném a Viktóriától, én ezt a leckét visszaadnám ismétlésre, mert azt kérném, hogy a barátságról kezdjen el gondolkodni, és a barátsággal kezdjen el foglalkozni, mint filozófiai, vagy érzelmi fogalomkörrel, és a barátság fogalmát próbálja meg saját magán átszűrni. És nagyon köszönöm, ezt a két képet pedig átteszem szorgalmiba. (szőke-hegyi)

Ki lehet kivasalni?
(reakció Illés Zsuzsanna: Ágyam Budapesten c. képére, a vasalóra és a vasalódeszkára).

Mivel a láncreakcióba elfogadjuk ezt a képet, ezért a láncreakció sorozatban fogjuk ezt tárgyalni, úgyhogy bekerült ebbe a huszonnyolcas leckébe.

Devecseri boldogság

A 31-es lecke, ugye a számából is adódóan egy olyan magasabb szintű megközelítés, ami már filozófiai fogalmakat foglal magába, és akkor, amikor mi ezt a leckét Andrással föladtuk, akkor ennél a lecke meghatározásnál a mi gondolatunk az főképp a rendre, a környezetünkben található kultúránkra, a rendezettségre vonatkozott, amit persze fölül lehet írni. Nyilvánvaló, hogy ennél a képnél, ennek a képnek az ereje pontosan abban a gegben van, pontosan abban a fricskában van, hogy a világból számunkra egy olyan részt metsz ki az alkotó, ami hát azért koránt sem a tökéletességet mutatja. Gondolok itt a letört lábára a törpének, vagy ennek a Tau bácsinak. És mégis azt mondom, hogy maga a megközelítés, vagy maga ez a fajta szemlélet, mód, ez egy elfogadható szemlélet. Hiszen, hogyha nagyon mélyen végig gondoljuk, akkor a tökéletesség az mindig valahol bennünk tükröződik, valahol bennünk csapódik le, és hogyha kellő kritikai szemlélettel, vagy távolságtartással állunk egy-egy történethez, akkor mindenben meg lehet találni azt a hibát, amivel ki lehet úgy mond forgatni a sarkából a világot. Én azt gondolom, hogy ebből a szempontból én mint leckemegoldást el tudom fogadni, ugyanakkor az számomra egy kérdés, hogy vajon mennyire tisztázta az alkotó magában azt, hogy ezt a fajta kompozíciót milyen kamerai nézőpontból, és milyen kompozícióból fogja számunkra tükröztetni. Mert hogy elég sok olyan képi jel van ezen az alkotáson, ami zavaró, ami nem érthető, vagy nem biztos, hogy erősíti ezt a képi üzenetet. Gondolok itt arra a vesszőkosárra, vagy akár a háttérben a lábak mögött elhelyezkedő valamilyen plakátnak a felső részére, vagy arra a kis lámpásra, vagy nem tudom mire, ami az ágydeszkán – hogyha ez egy ágy – akkor az ágydeszkán, ennek a polcnak az oldalán belóg. Tehát egy csomó olyan képi darab, vagy zaj kerül bele a kompozícióba, ami viszont ellentmond ennek a tökéletesség képnek. Én azt mondom, hogyha azt a fricskát akarom kihasználni, hogy a tökéletességet úgy ábrázolom, hogy egy sérült tárgyat teszek a képre, mint fő kompozíciót, akkor viszont a többi részének ennek a dolognak nagyon is rendben kell lennie, mert a két üzenet fogja egymást kioltani. A háttér kuszasága kioltja azt a fricskát, amit ez a dolog jelent. Tehát én ezt visszaadnám ismétlésre azért, mert hogyha innen közelítünk, akkor igenis le kell tisztázni ezeket a dolgokat exponálás előtt magunkban. (szőke-hegyi)