Pacsai emlék.

Nyolc képből álló sorozatot kaptunk, számomra érdekes, hogy hogyan jön ki pont a nyolc, de ezen most ne akadjunk fönt. Az egész olyan nekem, mint egy 90-es évekbeli alternatív mozi. Történetmesélés van, nagyon erős képekkel dolgozik Sándor, van egy szociografikus vonala is ennek a munkának. Amit nem biztos, hogy el tudok dönteni az, hogy mennyi ebben a munkában az esztétizálás, az a formakeresés, ami a tartalom mellé olyan beállításokat rendel, amikkel, mint üzenettel, az alkotó keresi azt az esztétikai utat, amivel a közlés erősebbé válhat, avagy a spontán elkészült és bemutatott képek iránya. Tehát a kettő között nem tudom, hogy milyen az arány. Az első kép egy nagyon jó kompozíció, szépek ezek a fények, és nagyon jók a formák, amik létrejönnek a képen, a második kép olyan, mintha egy balettet látnánk, vagy egy pantomimes műsorból lenne bemutató. „A VIP torreádor” lehetne a kép címe, de szép a gesztus, és jól megfogott pillanat. A harmadik kép abszolút a filmes vonalat erősíti: a három férfi a tóban keresi a felfrissülés lehetőségét, és férfias, nemes harcokat vívnak. Ennek folytatása a következő kép is, tipikus 70-es, 80-as évekbeli strandjelenet lehetne, erre mondtuk régebb azt, amikor ilyen beállításokat láttunk, hogy "nézd, micsoda gúnár!", persze akkor a csuklónak a másik irányba kellene néznie. Aztán ez a feszengés folytatódik ennél a bányatónál, majd látunk egy hölgyet, aki pihen a parton, majd megint a történetmesélés erősödik föl azzal, hogy ez a társaság szintén keresi ezt a pihenési helyzetet, és próbál strandolni. Az utolsó kép nekem megint kilóg a sorból, mert itt megint egy esztétikai útkeresést látok, a férfi és a nő lábának mozgásán lehet látni. Ha egy bekezdésben kellene a véleményemet elmondani, akkor az élmény maga nekem Délegyháza. Az a strand volt nekem ilyen furcsa hely, ahol az ember, még a szocializmus idejében, szembement a trendekkel, az elvárásokkal, szabályt szegett, és a freikörperkultúrnak adózott, miközben lehetett ott vizslatni is a csajokat, érdekes helyzet volt. Kicsit ehhez is hasonló ez a beállítás, mintha egy titkos társaság életébe pillantanánk be, de valahogy nem sütődik el az a pisztoly. Megmutatunk valamit, de nem érzem azt a csattanót, nem látom, hogy mire fut ki a mese, azon kívül, hogy emberek itt jól érzik magukat viszonylag furcsa környezetben. A nagyon szép tónusú fekete-fehér képekkel ez el is van emelve a valóságtól, tehát tudatosan nem dokumentálása történik egy helyzetnek, nem emlékképeket készítünk, miközben a beállításokban néhány kép mégis ezt az irány mutatná. A leirat is ezt mondja, hogy Pacsai emlék, mondom, nagyon izgalmas és érdekes, de számomra ebből a képsorból, ha feszesebbre komponálnám, akkor jobban, erősebben működnének ezek az üzenetek. Amit én megtartanék: az első, a második, a negyedik, a hatodik, és esetleg a hetedik kép, a többi nekem nem annyira erős. Lehet, hogy viszi a történetet, de akkor nincs a mese befejezve ezzel az utolsó képpel, ezzel a félgyertyaállással. Nem tudom, Sándor, hogy mit gondolsz erről, én itt most valamit hiányolok ahhoz, hogy ez a történet kerek legyen. (hegyi)
értékelés:

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a teljes falat beborító tájképes tapéta poszter. Erdők, hegyek, pálmafás tengerpart foglalt helyet a nappalikban vagy étkezőkben. Szürreális élmény volt, ahogy az emberek ilyen módon csempészték be a természet egy darabját a panellakásaikba és ezek előtt a képek előtt zajlott az életük. Ez az erős élmény volt a diplomamunkám kiindulópontja. Ez az ellentét kezdett foglalkoztatni. A kint és bent élményének keveredése az ember viszonyulása az őt körülvevő környezethez és az, ahogy az ember ezt kedve szerint próbálja formálgatni. Ez pedig néha furcsa, érthetetlen párosításokat hoz létre. Képeimben a fikció valósággá, a valóság fikcióvá válik, belső hangok, látomások és álmok terméke, egy szürreális világ ahol nem a kész és befejezett mű, hanem az alkotófolyamat, és az általa hordozott érzelmek a fontosabbak számomra. A belsőm megismerése, a saját én tudatom kiteljesedése. A képi elemek, hátterek, a tudatalattim mélységeiben rejtező gondolatokat próbálja felszínre hozni, naturalisztikus pontossággal, hétköznapi formákkal ábrázol, álomszerű képzeteket, abszurd víziókat.

A konceptuális alkotási folyamat szerintem (és ezt sokszor aláhúzom, hogy szerintem), azért és akkor működik jól, amikor olyan élmény feldolgozását mutatja, amivel bármelyikünk találkozhatott, és mégis egy új megközelítést, egy új szemléletet képes hozzáadni ehhez az élményhez. Az a tapétarendszer, amiről Sándor beszél, tetten érhető volt a 70-es, 80-as években, főképp panellakásokban, és valóban egy szürreális helyzet volt, hogy jobb-rosszabb minőségű fotográfiák óriásira nagyításával csempésztünk be az otthonunkba ilyen hangulatokat, és ezzel mindenki a saját maga vágy fantáziavilágával találkozhatott. Nem egyszer voltam én is olyan vendégségben, ahol ezek a képek megtalálhatóak voltak, és tényleg eléggé szürreális volt ülni az Amazonas nagy zuhataga előtt a nappaliban az Nomád szekrénysor és a dohányzóasztal és kis fotel előtt, és ropogtatni a sós ropit és a teasüteményt. Az egy másik pozitívuma ennek a képsornak, hogy nem primer és direkt módon ábrázolja ezeket a helyzeteket, bár az is egy izgalmas történet lenne, hogy keresni még ilyen tapétás lakásokat, és ezt a szociografikus megközelítést elindítani, az egy teljesen más irány lenne. Ezeknél a képeknél pont az az izgalmas, hogy nem a szoció hatás az, ami erős, miközben maguk a képek nem egy esetben a térrendezésben ezt a fajta társadalmi problémákat feszegető irányt képviselik. Egy harmadik vonal, maga a technikai megközelítés, hogy panoráma képekkel operál a szerző, és ennek a létrejöttének jeleit fedezhetjük föl. Ebben kicsit hasonlatos a 80-as, 90-es éveknek azzal az irányával, amikor Polaroid volt nagy divat, akár a profi vonalat venném alapul, ahol különválasztható volt a pozitív és a negatív, és erről készültek kontaktlenyomatok, akár ezekre a kis instant kamerákkal készült fehér papír szegéllyel keretezett felvételekre gondolunk. Többféle tehát a párhuzam, többféle az értelmezési irány, és ezért tudunk mindig vissza-visszatérni ezekhez a képsorokhoz, mert nyitva hagy kérdéseket, utakat annak, hogy a néző saját maga szabadon értelmezze ezeket a helyzeteket.
   Az első kép az 56-os emlékművet mutatja a Dózsa György úton, ami önmagában is egy érdekes helyzet. Nem tudom, hogy kinek mennyire sikerült már a saját megközelítését megtalálnia ezekhez az oszlopokhoz, ez egy nagyon szabad elképzelés, a Magritte munkásságát idéző vonal ezekkel a nyakkendőkkel. A festészetnek azt az irányát idézi, aminek a szürrealitása, a mindennapi tárgyak a megszokottól eltérő helyzetben való ábrázolásával operált, mint ingnyakak szerepelnek így az oszlopok. Az az alkotói koncepció, ami vélelmezhető a szobrász esetében, hogy ezek a vasoszlopok tulajdonképpen mind-mind egy-egy ember, aki a forradalom ellenállásában részt vett, és együtt a tömegben összpontosult az az erő, ami létrehozta ezt a politikai helyzetet és a változást. Azt a személytelenséget, amit az oszlopok képviselnek, próbálja mégis valamilyen szinten megszemélyesíteni a nyakkendőkkel az alkotó.
   A második kép olyan nekem mintha valami filmből kiragadott jelenet lenne, de itt is jól érzékelhető az előtér és a háttér közötti különbség, tehát az utalás ennél a képnél már erősen elindul. Míg az első kép a beavatkozás által megmarad, mint háttérkép, ennél a képnél az előtér és a háttér viszonya, a fali tapéta és az előtte lévő, teljesen másról mesélő szubjektív történet közti feszültség jól érzékelhető. Aztán azzal ki-ki maga kezdjen valamit, hogy miért akarja lelőni ez a piros sálas hölgy az akváriumban lévő halacskát, már ez önmagában is megér egy elemzést, hogy milyen feszültségekkel terhes világban voltak fellelhetőek ezek a tapéták, és a belső kilátástalanság, és az abból való menekülés irányát mutathatja ez a pisztoly megjelenése.
   A harmadik kép egy artisztikus vonal, nekem azt az irányt mutatja, ami ennek a projektnek egyik szélsősége lehet, amikor az ember azt gondolja, hogy saját maga is létrehozhat ilyen belső történetet, létrehozhat egy saját tapétát, és nagy odafigyeléssel nekikezd ennek a munkának, aztán kiderül, hogy ez az egész nem tud tovább menni annál, mintsem, hogy kékre festjük a falat. Van az egésznek egy olyan hatása, ami ezekben a mostani valóságshow sorozatokban is látszik, ezekben a Big Brother kukkolásokban, hogy a villalakók úgy csinálnak, mintha nem lennének körbekamerázva, és próbálnak természetes módon viselkedni. Itt most az egyik villalakó megőrült, és átfesti a kamerát rejtő üvegfalat. Izgalmas a kérdés.
   A következő képet felfoghatnánk önarcképnek is, itt magát az alkotót látjuk egy cserepes virággal, és utána ez az egész önarckép jelleg a kép második síkján, az értelmezés falitapéta vonalán ismétlődik, de már arctalanul csak a virágot tartva. Ez visszautalás nekem az első képre, kicsit hasonlatos is a megközelítés ahhoz a szürrealitáshoz, ahol én már említettem Magritte nevét. Ha a koncepciónak ezt a falitapéta jellegét keresem, és ennek a történetét, akkor talán az az élmény lehet itt jelentős, hogy amikor az ember egy ilyen tapétát fölrakott a maga kis lakótelepi szobájába utána azt a teret vissza kellett rendezni. Nyilván nem is akarta, hogy nagyon eltakarja azt a képet, mert akkor minek vettem, ha eléje tolok egy egész szekrénysort, valahogy azért el kellett férni, központi helye lett, mert nagyon kiabáltak ezek a képek, tehát érdekes lakberendezési problémát vetett föl, és utána akár még egy cserép virágot is hova tudunk letenni, és az hogy fog ezzel a képpel harmonizálni. Itt a háziasszonyok kreativitása jött a képbe, és ennek egyfajta finom iróniáját mutatja ez a kép.
   Hozzám a legközelebb álló kép, és a történetmesélésnek a legkézenfekvőbb verziója az utolsó kép a vasaló nővel, aki végzi a maga házimunkáját a tapéta előtt, és aztán gondolatban, fényesen suhogva keringve szállnak a fák törzséhez a kivasalt ingek. Ez a mosónők szabadság-értelmezése, de akár a Shirley Valentine monodrámára is utalhatnék, ahol a fal, akit megszemélyesít a háziasszony. Ebben a monodrámában a falhoz beszél a nő, és meséli el a maga vágyait arról, hogy ő el fog egyszer csak utazni a görög tengerpartra. Ezek a vágyak azok, amik ennél a képnél leginkább tetten érhetőek, hogy párbeszédet folytatunk ezekkel a fali tapétákkal, elkezdjük beleképzelni magunkat azokba a helyzetekbe, és abban az álomvilágban, ahol ez a kép létrejött, az álom megvalósulása sem lehet tökéletes, és azt a hétköznapi munkát fogjuk folytatni, amit a valóságban is csinálnánk. Az egésznek a kilátástalansága összpontosul ennél a képnél. Én nagyon örülök ennek a sorozatnak, és ha mint kreatív megoldást nézem, a Vágy leckét tökéletesen jól teljesíti. Sándor, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is, várom a folytatást erre a sorozatra. Ha most megnézem ezeket a képeket, miközben az első kép is teljesen rendben van, izgalmas ez a szürreális világ, de az a vízió, amit felvázoltál a fali tapétákkal nem mindegyik képnél ugyanolyan erősen érvényesül. Talán ez az, amire nem ártana figyelni, hogy próbáljuk meg a témát tartani, és a kezünkben tartani az irányítást, mert érvényes az első kép is, az a vonal is, amit ott létrehoztál, de az lényegesen kevésbé tud mesélni arról a felvetésről, mint ahogy az utolsó képnél ez létrejön. (hegyi)
értékelés: