Hegyi Zsolt-2014.12.07. 18:42

[jwplayer|config=16:9|file=/sites/default/files/14/12/oroszsandor141207_1.mp4|image=/sites/default/files/14/12/oroszsandor141207_1.jpg]

Furcsa, hogy a világunk megértését az űrben kutatjuk, miközben a környezetünkben is hasonló látvány tárul elénk... minél messzebb akarunk eljutni a végtelenségbe veszünk, és minél közelebb az anyag vizsgálata közben, végtelen tér nyitja ki kapuit...

M4, Budapest, 2012 - session 2., Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:15, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:15, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:15, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:16, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:16, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:16, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:16, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:16, Hegyi Zsolt-2013.10.01. 00:16

M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.
M4, Budapest, 2012 - session 2.

Nem teljes - nincs sajnos befejezve, ahhoz még várni kell 1 évet.... szeretnék ehhez képpárokat is készíteni, mikor az ember az uralma alá veszi a teret :) ... majd idővel, addíg spájz.... csak nektek...

POLAND, Czechowice, Self P.

POLAND, Czechowice, Self P.

Ez egy régebbi kép, mit magamról készítettem... idővel mikor önmagad vizsgálod, néha új értelmet kapnak a régi képek, vagyis a rég keresett válaszok csak most érnek meg a tudatodban... ez a kép erre emlékeztet... köszönöm.

M4, Budapest, 2012, Hegyi Zsolt-2013.09.07. 23:40, Hegyi Zsolt-2013.09.07. 23:40, Hegyi Zsolt-2013.09.07. 23:40, Hegyi Zsolt-2013.09.07. 23:40, Hegyi Zsolt-2013.09.07. 23:40, Hegyi Zsolt-2013.09.07. 23:40
Miért a hónap képe:

Lenyűgöző számomra ez a világ, amit Sándor mutat, mert egyrészt rendkívül pontos, éles, kézzel fogható az utolsó cső és csavar is, másrészt szédítő és szemöldököt felvonó képek, amik kiveszik a kapaszkodót a kézből: úgy meg van hajlítva a fény, hogy nem tudni mi görbe és mi egyenes. Ez a görbe tükör szerintem tökéletes ilyen földalatti terek megmutatásához, amik a valóságban valószínűleg sokkal unalmasabbak. Ha akarom, ezek most izgalmas látványtervek egy sci-fi-hez, vagy éppen egy antiutópia nyomasztó és szorongató termei, a maguk torz irányaival és távolságaival - egyszerre nyűgöznek le és hívnak asszociációs táncra. A remek koncepció mellett a technikai tudástól is lobog a hajam, mert a távolba vesző beton textúrája is tapintható - a fények ritmusa pedig olyan, mintha filmes stáb világította volna be. Ezek mellett Sándor finoman játszik még a színvilág hangulatával és a képek asszimmetriájával is. Jó rendezőként instruálta a színeket, van, ahol majdnem monokrómba tűnnek és van, ahol fontos szerepet játszanak - az enyhe egyensúlytalanság pedig megbillenti a fejet és finom lendületével hív a kanyar utáni rész továbbgondolására. Gratulálok ehhez a remek képsorhoz, köszönöm, hogy elhoztad ide, köszönöm az élményt! (Halász Zoltán)

Summer
Summer
Summer
Summer
Summer
Summer
Summer
Summer

Pacsai emlék.

Nyolc képből álló sorozatot kaptunk, számomra érdekes, hogy hogyan jön ki pont a nyolc, de ezen most ne akadjunk fönt. Az egész olyan nekem, mint egy 90-es évekbeli alternatív mozi. Történetmesélés van, nagyon erős képekkel dolgozik Sándor, van egy szociografikus vonala is ennek a munkának. Amit nem biztos, hogy el tudok dönteni az, hogy mennyi ebben a munkában az esztétizálás, az a formakeresés, ami a tartalom mellé olyan beállításokat rendel, amikkel, mint üzenettel, az alkotó keresi azt az esztétikai utat, amivel a közlés erősebbé válhat, avagy a spontán elkészült és bemutatott képek iránya. Tehát a kettő között nem tudom, hogy milyen az arány. Az első kép egy nagyon jó kompozíció, szépek ezek a fények, és nagyon jók a formák, amik létrejönnek a képen, a második kép olyan, mintha egy balettet látnánk, vagy egy pantomimes műsorból lenne bemutató. „A VIP torreádor” lehetne a kép címe, de szép a gesztus, és jól megfogott pillanat. A harmadik kép abszolút a filmes vonalat erősíti: a három férfi a tóban keresi a felfrissülés lehetőségét, és férfias, nemes harcokat vívnak. Ennek folytatása a következő kép is, tipikus 70-es, 80-as évekbeli strandjelenet lehetne, erre mondtuk régebb azt, amikor ilyen beállításokat láttunk, hogy "nézd, micsoda gúnár!", persze akkor a csuklónak a másik irányba kellene néznie. Aztán ez a feszengés folytatódik ennél a bányatónál, majd látunk egy hölgyet, aki pihen a parton, majd megint a történetmesélés erősödik föl azzal, hogy ez a társaság szintén keresi ezt a pihenési helyzetet, és próbál strandolni. Az utolsó kép nekem megint kilóg a sorból, mert itt megint egy esztétikai útkeresést látok, a férfi és a nő lábának mozgásán lehet látni. Ha egy bekezdésben kellene a véleményemet elmondani, akkor az élmény maga nekem Délegyháza. Az a strand volt nekem ilyen furcsa hely, ahol az ember, még a szocializmus idejében, szembement a trendekkel, az elvárásokkal, szabályt szegett, és a freikörperkultúrnak adózott, miközben lehetett ott vizslatni is a csajokat, érdekes helyzet volt. Kicsit ehhez is hasonló ez a beállítás, mintha egy titkos társaság életébe pillantanánk be, de valahogy nem sütődik el az a pisztoly. Megmutatunk valamit, de nem érzem azt a csattanót, nem látom, hogy mire fut ki a mese, azon kívül, hogy emberek itt jól érzik magukat viszonylag furcsa környezetben. A nagyon szép tónusú fekete-fehér képekkel ez el is van emelve a valóságtól, tehát tudatosan nem dokumentálása történik egy helyzetnek, nem emlékképeket készítünk, miközben a beállításokban néhány kép mégis ezt az irány mutatná. A leirat is ezt mondja, hogy Pacsai emlék, mondom, nagyon izgalmas és érdekes, de számomra ebből a képsorból, ha feszesebbre komponálnám, akkor jobban, erősebben működnének ezek az üzenetek. Amit én megtartanék: az első, a második, a negyedik, a hatodik, és esetleg a hetedik kép, a többi nekem nem annyira erős. Lehet, hogy viszi a történetet, de akkor nincs a mese befejezve ezzel az utolsó képpel, ezzel a félgyertyaállással. Nem tudom, Sándor, hogy mit gondolsz erről, én itt most valamit hiányolok ahhoz, hogy ez a történet kerek legyen. (hegyi)
értékelés:

Személyes Víziók
Személyes Víziók
Személyes Víziók
Személyes Víziók
Személyes Víziók

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a teljes falat beborító tájképes tapéta poszter. Erdők, hegyek, pálmafás tengerpart foglalt helyet a nappalikban vagy étkezőkben. Szürreális élmény volt, ahogy az emberek ilyen módon csempészték be a természet egy darabját a panellakásaikba és ezek előtt a képek előtt zajlott az életük. Ez az erős élmény volt a diplomamunkám kiindulópontja. Ez az ellentét kezdett foglalkoztatni. A kint és bent élményének keveredése az ember viszonyulása az őt körülvevő környezethez és az, ahogy az ember ezt kedve szerint próbálja formálgatni. Ez pedig néha furcsa, érthetetlen párosításokat hoz létre. Képeimben a fikció valósággá, a valóság fikcióvá válik, belső hangok, látomások és álmok terméke, egy szürreális világ ahol nem a kész és befejezett mű, hanem az alkotófolyamat, és az általa hordozott érzelmek a fontosabbak számomra. A belsőm megismerése, a saját én tudatom kiteljesedése. A képi elemek, hátterek, a tudatalattim mélységeiben rejtező gondolatokat próbálja felszínre hozni, naturalisztikus pontossággal, hétköznapi formákkal ábrázol, álomszerű képzeteket, abszurd víziókat.

A konceptuális alkotási folyamat szerintem (és ezt sokszor aláhúzom, hogy szerintem), azért és akkor működik jól, amikor olyan élmény feldolgozását mutatja, amivel bármelyikünk találkozhatott, és mégis egy új megközelítést, egy új szemléletet képes hozzáadni ehhez az élményhez. Az a tapétarendszer, amiről Sándor beszél, tetten érhető volt a 70-es, 80-as években, főképp panellakásokban, és valóban egy szürreális helyzet volt, hogy jobb-rosszabb minőségű fotográfiák óriásira nagyításával csempésztünk be az otthonunkba ilyen hangulatokat, és ezzel mindenki a saját maga vágy fantáziavilágával találkozhatott. Nem egyszer voltam én is olyan vendégségben, ahol ezek a képek megtalálhatóak voltak, és tényleg eléggé szürreális volt ülni az Amazonas nagy zuhataga előtt a nappaliban az Nomád szekrénysor és a dohányzóasztal és kis fotel előtt, és ropogtatni a sós ropit és a teasüteményt. Az egy másik pozitívuma ennek a képsornak, hogy nem primer és direkt módon ábrázolja ezeket a helyzeteket, bár az is egy izgalmas történet lenne, hogy keresni még ilyen tapétás lakásokat, és ezt a szociografikus megközelítést elindítani, az egy teljesen más irány lenne. Ezeknél a képeknél pont az az izgalmas, hogy nem a szoció hatás az, ami erős, miközben maguk a képek nem egy esetben a térrendezésben ezt a fajta társadalmi problémákat feszegető irányt képviselik. Egy harmadik vonal, maga a technikai megközelítés, hogy panoráma képekkel operál a szerző, és ennek a létrejöttének jeleit fedezhetjük föl. Ebben kicsit hasonlatos a 80-as, 90-es éveknek azzal az irányával, amikor Polaroid volt nagy divat, akár a profi vonalat venném alapul, ahol különválasztható volt a pozitív és a negatív, és erről készültek kontaktlenyomatok, akár ezekre a kis instant kamerákkal készült fehér papír szegéllyel keretezett felvételekre gondolunk. Többféle tehát a párhuzam, többféle az értelmezési irány, és ezért tudunk mindig vissza-visszatérni ezekhez a képsorokhoz, mert nyitva hagy kérdéseket, utakat annak, hogy a néző saját maga szabadon értelmezze ezeket a helyzeteket.
   Az első kép az 56-os emlékművet mutatja a Dózsa György úton, ami önmagában is egy érdekes helyzet. Nem tudom, hogy kinek mennyire sikerült már a saját megközelítését megtalálnia ezekhez az oszlopokhoz, ez egy nagyon szabad elképzelés, a Magritte munkásságát idéző vonal ezekkel a nyakkendőkkel. A festészetnek azt az irányát idézi, aminek a szürrealitása, a mindennapi tárgyak a megszokottól eltérő helyzetben való ábrázolásával operált, mint ingnyakak szerepelnek így az oszlopok. Az az alkotói koncepció, ami vélelmezhető a szobrász esetében, hogy ezek a vasoszlopok tulajdonképpen mind-mind egy-egy ember, aki a forradalom ellenállásában részt vett, és együtt a tömegben összpontosult az az erő, ami létrehozta ezt a politikai helyzetet és a változást. Azt a személytelenséget, amit az oszlopok képviselnek, próbálja mégis valamilyen szinten megszemélyesíteni a nyakkendőkkel az alkotó.
   A második kép olyan nekem mintha valami filmből kiragadott jelenet lenne, de itt is jól érzékelhető az előtér és a háttér közötti különbség, tehát az utalás ennél a képnél már erősen elindul. Míg az első kép a beavatkozás által megmarad, mint háttérkép, ennél a képnél az előtér és a háttér viszonya, a fali tapéta és az előtte lévő, teljesen másról mesélő szubjektív történet közti feszültség jól érzékelhető. Aztán azzal ki-ki maga kezdjen valamit, hogy miért akarja lelőni ez a piros sálas hölgy az akváriumban lévő halacskát, már ez önmagában is megér egy elemzést, hogy milyen feszültségekkel terhes világban voltak fellelhetőek ezek a tapéták, és a belső kilátástalanság, és az abból való menekülés irányát mutathatja ez a pisztoly megjelenése.
   A harmadik kép egy artisztikus vonal, nekem azt az irányt mutatja, ami ennek a projektnek egyik szélsősége lehet, amikor az ember azt gondolja, hogy saját maga is létrehozhat ilyen belső történetet, létrehozhat egy saját tapétát, és nagy odafigyeléssel nekikezd ennek a munkának, aztán kiderül, hogy ez az egész nem tud tovább menni annál, mintsem, hogy kékre festjük a falat. Van az egésznek egy olyan hatása, ami ezekben a mostani valóságshow sorozatokban is látszik, ezekben a Big Brother kukkolásokban, hogy a villalakók úgy csinálnak, mintha nem lennének körbekamerázva, és próbálnak természetes módon viselkedni. Itt most az egyik villalakó megőrült, és átfesti a kamerát rejtő üvegfalat. Izgalmas a kérdés.
   A következő képet felfoghatnánk önarcképnek is, itt magát az alkotót látjuk egy cserepes virággal, és utána ez az egész önarckép jelleg a kép második síkján, az értelmezés falitapéta vonalán ismétlődik, de már arctalanul csak a virágot tartva. Ez visszautalás nekem az első képre, kicsit hasonlatos is a megközelítés ahhoz a szürrealitáshoz, ahol én már említettem Magritte nevét. Ha a koncepciónak ezt a falitapéta jellegét keresem, és ennek a történetét, akkor talán az az élmény lehet itt jelentős, hogy amikor az ember egy ilyen tapétát fölrakott a maga kis lakótelepi szobájába utána azt a teret vissza kellett rendezni. Nyilván nem is akarta, hogy nagyon eltakarja azt a képet, mert akkor minek vettem, ha eléje tolok egy egész szekrénysort, valahogy azért el kellett férni, központi helye lett, mert nagyon kiabáltak ezek a képek, tehát érdekes lakberendezési problémát vetett föl, és utána akár még egy cserép virágot is hova tudunk letenni, és az hogy fog ezzel a képpel harmonizálni. Itt a háziasszonyok kreativitása jött a képbe, és ennek egyfajta finom iróniáját mutatja ez a kép.
   Hozzám a legközelebb álló kép, és a történetmesélésnek a legkézenfekvőbb verziója az utolsó kép a vasaló nővel, aki végzi a maga házimunkáját a tapéta előtt, és aztán gondolatban, fényesen suhogva keringve szállnak a fák törzséhez a kivasalt ingek. Ez a mosónők szabadság-értelmezése, de akár a Shirley Valentine monodrámára is utalhatnék, ahol a fal, akit megszemélyesít a háziasszony. Ebben a monodrámában a falhoz beszél a nő, és meséli el a maga vágyait arról, hogy ő el fog egyszer csak utazni a görög tengerpartra. Ezek a vágyak azok, amik ennél a képnél leginkább tetten érhetőek, hogy párbeszédet folytatunk ezekkel a fali tapétákkal, elkezdjük beleképzelni magunkat azokba a helyzetekbe, és abban az álomvilágban, ahol ez a kép létrejött, az álom megvalósulása sem lehet tökéletes, és azt a hétköznapi munkát fogjuk folytatni, amit a valóságban is csinálnánk. Az egésznek a kilátástalansága összpontosul ennél a képnél. Én nagyon örülök ennek a sorozatnak, és ha mint kreatív megoldást nézem, a Vágy leckét tökéletesen jól teljesíti. Sándor, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is, várom a folytatást erre a sorozatra. Ha most megnézem ezeket a képeket, miközben az első kép is teljesen rendben van, izgalmas ez a szürreális világ, de az a vízió, amit felvázoltál a fali tapétákkal nem mindegyik képnél ugyanolyan erősen érvényesül. Talán ez az, amire nem ártana figyelni, hogy próbáljuk meg a témát tartani, és a kezünkben tartani az irányítást, mert érvényes az első kép is, az a vonal is, amit ott létrehoztál, de az lényegesen kevésbé tud mesélni arról a felvetésről, mint ahogy az utolsó képnél ez létrejön. (hegyi)
értékelés:    

Alone
Alone
Alone

Egy történetmesélésbe kezdett Sándor. Három képben mesél a magányról, az egyedüllétről, ami olyan eszköz használatával történik, ami még inkább elidegenít, nem csak a környezetek, az a szobabelső, vagy az utcakő, vagy az a házfalrészlet mesél a töredezett jelenünkről, amit, mint környezet, választott Sándor, hanem maga a mese figurája is, ami egy rajzórákon sokszor látott baba. Miközben pontosan azért használják ezt a kis figurát, mert jól beállítható különböző pózokba, és azok jellemzőek, és jól rajzolhatóak, de nem egy szerethető figura, abban az értelemben, amiben mondjuk egy plüssmaci, vagy bármi más bábfigura szerethető lehet, és a történetet meseivé tudja tenni. Itt ez a meseiség nagyon konkrét, ráadásul azokkal a beállításokkal, azzal a színvilággal, azokkal a fényekkel, amiket látunk, nagyon filmszerű. Egyetlen egy kérdés van számomra, ami nem biztos, hogy igazolható az én meglátásom szerint: a keretezés. Nem értem ezt a fekete keretet, hogy mit akar ezzel Sándor mondani. Van egyfajta esztétikai igény arra, hogy összerántsuk a kompozíciót, és akkor ezek a fekete keretek mintha ezt segítenék, de én nem érzem ennek szükségét elektronikus formában. Ezek a fajta keretezés-utánzások a mímelés miatt veszik el az erőt magától a képtől, ami az üzenet jelleget hordozza. Mindezzel együtt jól érzékelhető az a hangulat, amit Sándor mutatni akar, és ehhez a címhez is jól stimmel. Engem meglep például, hogy két szekrényfiókhoz hogyan társítja a bábut, és hogy hoz létre egy olyan környezetet, mintha ez egy külső térben lévő nagy épület előtti helyzet lenne. Ebben van egy játékosság, és utal a gyerekkorra is, mert gyerekkorunkban azok a szobabelsők, amiket a játékra használtunk, azok megelevenedtek, és ezek a történetek a fejünkben, mint mese, különböző nagyvárosokban zajlottak, valószínűleg a filmélményeknek is köszönhetően, amit gyerekként láttunk. A nagymama kanapéja volt a Grand Canyon, és másik oldalon már New York felhőkarcolói voltak megépítve könyvekből. Ezt az irányt erősíti az első kép, a második, a maga tárgyiasságával, a funkció nélküli táblatartó betonkockával egy olyan gyermekmesét hoz, ugyanezt az irányt folytatja, mint a fölső kép, hogy ezekben a helyzetekben csak a fantázia kérdése, hogy mit minek nézünk. Ez akár lehet egy kút, a mindentudás mély kútja, amibe beleugrik a kis figuránk, de akár lehet egy kád, amiben lóbálja a lábát, sok mindent hozzá tudunk képzelni a magunk módján, és megint a gyermekkor meseszövési technikája érhető tetten. A harmadik kép, ahol a méretek a jelentősek, hogy hogyan válik egy ilyen kis csenevész fal melletti gazként kinövő magból sarjadó facsemetéből egy óriási fa, melynek árnyékában áll a mi hősünk. Az egésznek számomra van egy ilyen háborús fílingje is, mintha a kivégzőosztag előtt állna ez a figura a falnál. Számomra az első két kép az, ami inkább koherens, a harmadik kép nekem ebből a történetmesélési szituációból kilóg, lehet, hogy a nézőpont megválasztása miatt, lehet, hogy a tárgyak megválasztása, vagy a megvilágítás miatt más irányt kezd el, mint az első kettő. Mindezzel együtt megvan a három csillag erre a leckére, várom a folytatást Sándortól, szeretném látni, hogy merrefelé indul el ez a mese. (hegyi)
értékelés:

Lelle Lights
Lelle Lights
Lelle Lights
Lelle Lights
Lelle Lights

Nagyon örülök annak, hogy Sándor elkezdett képeket küldeni újból. Nagyon izgalmas az a színvilág, amiben dolgozik. Van az egésznek egyfajta poszter jellege. Mintha valami reklámot látnánk, hogy: „gyere Lellére dolgozni, mert mennyi élmény vár rád munka után”. Az egészben van egy olyan hatás, ami azt hozza minden egyes képnél, külön-külön is akár, hogy elindul egy mese, de annak a mesének az ábrázolásánál Sándor nem elégszik meg azzal, hogy valamit, mint szociografikus megközelítés, rögzít (ez is megtörténik a képen), hanem a megfigyelői státusz mellett az esztétikai igényesség is jelen van. Én ennek nagyon örülök, mert ez egy nagyon fontos helyzet. Az első képen van a kisfiú, aki fut a part szegény kövén, és a két hölgy, aki ül a padon, és figyeli őt. Nagyon jó az osztása a képnek, ahogy két oldalra osztódik ez az egész történet: a kép 2/3-át kitevő jobb oldalán zajlik le minden, ami mozgás, minden, ami jelentéssel bír, a bal oldalon nincs se ember, nincs se hajó, nincs semmi, csak a tömeg. Ez az, ami az egészet, mint feszültség, megemeli. Így van tere annak a fiúnak, hogy fut, ráadásul hova fut? A semmibe, a saját belső útjába, a saját eldöntött kis történetébe. Nagyon érdekes az, hogy ő befelé figyel, magára, és a két szereplő pedig nyugtázza ezt az egészet, még sincs a modellek között konkrét kapcsolat, de mégis az üzenet jellege nagyon erős. A következő képen látunk egy nádast, ahol talán pecáznak apa és a fia a mólón, és a felhők, a színe a víznek, ezeknek mind van egy nagyon erős hangulati töltése, és attól tud elindulni ennek a két szereplőnek – akik, ha kép területét nézzük, talán, ha 1/20-át teszik ki a képnek -, a története, rájuk kezdünk el figyelni. Ez a kompozíciótól is van, meg attól a fénytani helyzettől is, amit látunk, a megvilágítástól, amiben az apa pulóvere látszik, de az egész helyzet ebben a vihar előtti pillanatban egy olyan élményt ad, ami pluszban hozzáadja az apa-fia kapcsolatot is, a "bajban is együtt vagyunk" érzést, a "megmutatom a fiamnak, hogy hogyan kell pecázni", minden benne van. A következő kép, ahol apa a kislányával labdázik. Megint ez a viharos, késő délutáni helyzet, gyönyörű fényekkel, de nem ez a lényeg, ezek csak eladják a képeket. Akármelyik képet is nézzük, az a fénytani helyzet, azok a gyönyörű felhők csak mint az ostya, azt a keserű pirulát, ami, mint üzenet, a képen rajta van, segítik a nézőnek lenyelni. Tessék megnézni ezt a képet is, hogy apa, ahogy a labdával szembe áll, és a kislány erősen akarja ezt a játékot, apa már fáradt, ő már tudja, hogy ennek véget kellene vetni, a szél el is viszi a labdát. A kettejük között kapcsolatról beszél ez az egész, miközben a kompozícióban nagyon fontos, hogy benne vannak a vízibiciklik, és színben is tudnak rímelni: a sárga labda a sárga vízibiciklivel. Látunk a következő képen egy hölgyet a vízparton, ez egy strand lehet, és számomra az az élmény jön elő, amikor utolsó napunk volt Sydney-ben, kimentünk a Bondi Beach-re, már utcai ruhában voltunk, tudtuk, hogy nem tudunk még egyszer megfürödni, nem lesz rá időnk, de ki kellett menni, el kellett búcsúzni, kellett vinni az élményt. Nem voltunk ott két percet sem és az ember nagyon furcsán érezte magát, hogy ott van a nyaralók között, és mindenki élvezi a helyzetet, miközben ő útra készen van. Itt is ez a helyzet, hogy viharos az idő, nem is biztos, hogy elég meleg még a víz, ráadásul nincs is erre fölkészülve a hölgy, láthatóan ő csak szemléli ezt az egész helyzetet, de mégis tökéletesen átjön a képen az, hogy a fejtartásból, hogy nem a fény felé néz, nem a hullámokat nézni, hanem a köveken szétloccsanó vizet, valami emlékeket hívott benne ez elő. Ez az utazás, a magány élménye nagyon erősen létrejön. Aztán megint egy következő kép egy mólóval. Megint ott van a dinamika, ott van a feszültség, hogy egy vízi helyzetet látunk, egy strandhelyzetet, de a szereplő nem a szokványos strandolási szituációban van jelen. Megint a meditatív, az elgondolkodó élményfelidéző helyzet, a raktározás, a gyűjtés, amikor begyűjtjük az utolsó képkockákat a filmünkhöz. Számomra a legerősebb kép az első. Az a történet, ami ezzel a kisfiúval itt létrejön, ahogy ő szalad ott a parton. Ha a teljes sorozatot nézem, akkor azzal a színvilággal, amit itt Sándor megtalált, és ábrázol nekünk, az egész elemelkedik. Ha ezt fekete-fehérben nézzük, akkor ez egy szoció-sorozat lehetne, vagy egy film stációi, miközben attól lesz az egész furcsa, hogy a történetmesélés, és a képi megoldások, a kompozíciók hoznak egy olyan élményt, ami ezt a szociografikus vonalat erősítik, miközben a divatfotókból ismert színvilággal dolgozik Sándor, ami egy glamúr, egy teremtett látvány. Nagyon örülök ennek a képsornak, várom a folytatást, annyit hozzátennék, hogy az utolsó kép kevésbé erős, kilóg nekem a sorból, mert ott az az örökbe ragadt hiábavaló várakozás, ami a többinek jellemzője, nem ellesettnek, hanem beállítottnak, csináltnak tűnik, attól, hogy a modell ilyen közeli és ennyire leplezetlenül szemléljük. Működhetne a kiszolgáltatottság érzete is, de mégsem tud ez elindulni, itt átbillent az az arány, ami a többinél a színekkel kialakult. (hegyi)
értékelés:

Boros pohár
Boros pohár
Boros pohár
Boros pohár
Boros pohár
Boros pohár

Vörösboros pohár beállítás, különféle megvilágítási helyzetben.

vattacukker és pocsolyaszív
vattacukker és pocsolyaszív
vattacukker és pocsolyaszív
séta a Margit szigeten...

Ez egy képsor, egy képüzenet, a szerelem üzenete. A szerelem üzenetének az egyik vizuális jele a fölső képen a gyönyörű rózsaszínű nagy boholy vattacukor, bocsánat, cukker, amely színben rezonál a „Monday” feliratos mellette lévő textíliával, amely szintén egy összetett forma. Én azért ezt a vattacukker formát, ezt a rózsaszínt, ezt teljes boholyában igyekeztem volna meghagyni. De nagyon jó, ahogy itt, ebben a képben besuhan, mint egy ilyen eltévedt Mikulás szakáll és nagyon jó üzeneteket közvetít. Abszolút egy erotikus és érzéki képsor, egy modern Krúdy történet. Azért örülök például a középső képnek, a szürke harisnyának és a kiscipőnek, vagy nem tudom, hogy kell hívni az ilyen cipőt, mert érdekes, ahogy a Sanyi ebben az egész üzenetközvetítéssel dolgozik, a fos színű szív, ami itt egy tulajdonképpen víztócsa, hogy minden játékosság ellenére, és minden úgymond ilyen vagány viccesség ellenére tele van érzelemmel ez a képsor. Tele van tavaszvárással, szerelemmel és tele van érettséggel. Nekem egy kicsit Vera Chytilova: Egy faun megkésett délutánja című filmje jut az eszembe, ahol ugye, hát enyhén szólva nem fiatal a főszereplő férfiú és ott hölgy szívekkel hadakozik Prága területén, még talán ott van egy szekrényjelenet is, ahol talán valaki éppen oda beszorul, amikor azt hiszem, hogy Jiri Menzel véletlenül, mint orvos hazajön, de én ezt már nem tudom, mert már nagyon rég volt. Szóval ezt a sorozatot én nagyon szeretem a tavasz házi feladatra és én három disznóra értékelem.
   Egyetlenegy mondatot mondok hozzá- mondja Zsolt – a középső képhez. Ugye azt mondjuk, hogy a fotós a rendező. Még akkor is, hogyha esetlegesnek, vagy impulzívnak akarja mutatni magát és az eredményt, akkor is a fotós a rendező. És addig amíg az alsó képnél nem zavaró az a sok szemét és vacak a szív mellett, mert az teszi reálissá, addig ennél a képnél az a csikk fölvehető lett volna. Mert mindent értek, de az a csikk, az ott engem zavar. (szőke-hegyi)
értékelés:

balaton
nyári kép

Itt szeretnék egy dolgot megjegyezni a Sanyinál, hogy nagyon szeretem a képeit, én csak akkor vagyok hajlandó a továbbiakban elemezni, hogyha ez a fekete keret ez esetleg megszűnik. Ezt tényleg komolyan mondom. Mert így az van, hogy az összes képhez képest van valami, ami állandóan, deklaráltan máshogy érkezik be. A kép önmagában működik, a kép ritmusai a japán és a keleti grafikai rendszerben jelenlévő megoldásokkal, a kicsi, a középső, a nagy, és a pici pad ritmusaival egy középsík-felületre fölakasztgatva jó ritmusjátékok talán a Balaton szürkéivel, de igazából ez olyan, mintha vetített háttér is lenne. Egyértelműen pont az árnyékoktól, vagy valamilyen fűritmustól az egész olyan, mint egy grafika. A háttér és az előtér közé behelyezett szinte árnykép. Ez egy jó ritmusgyakorlat, jól működik a kép, mint tájkép, nem vagyok benne biztos, hogy ez csendélet, én ezt tájképnek hívnám. Semmi nem indokolja a keretet. A bizonytalanság az igen, hogy föl kell hívnom magamra a figyelmet, hogy itt van egy alkotás egy egész nagy rengetegben. Ez a munka működik akkor is, ha nincs ott a keret. A keret megint ugyanazokat a sötét tónusokat hordozza, amelyeket az jobb oldali alsó megmetszett kis bukszus dereka és az az alatti fűrészlet is tartalmaz. Tehát a külső keret beleszól a kép belső világába, gyöngíti, zavarja azt. Semmi szerepe nincs ennek a fekete keretnek itt a megközelítésben. A kép átkerül az épített környezetbe. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés: