Szakkör | Page 718 | Látszótér

Tizenhárom
Annyit gondolkodtam, hogyan írjak erről a képről, a kislányról a képen. Akkor éreztem ilyen intenzitású kisugárzást egy nőben, akit régóta ismertem, amikor terhes lett. Ebben a kislányban most érett meg, vagy most kezd el ragyogni az a koncentrált helyzet, ahogyan ő majdnem felnőttnek néz ki, és dolgokról nem tud, nem ismeri őket, és ettől néha megtorpan, elbizonytalanodik, és figyelni kezd, hegyezni az érzékeit, megpróbálja megérteni, mi történik, és egyszerűen nem látja meg ezeket a dolgokat, nem veszi észre, nem érti, hiába figyel, és ettől olyan kristálytiszta lesz, olyan puha... Úgy érzem, ha mellettem van, mintha fénylene, ő pedig ragaszkodik hozzám valamiért, talán a tapasztalataimért, amit nem akarok neki átadni. Ő figyel engem, és én figyelem őt. Most is itt van, átjött beszélgetni, pedig egyébként nem nagyon szereti az embereket. Most már végképp nem tudom, hogy a tavasz leckébe küldjem-e, mert olyan ez a lány, mintha a bőrén belül lenne a tavasz, vagy a barátom leckébe, mert annyira szeretnék a barátja lenni.

Valószínűleg valamilyen iskolai teremben lehet, ahol a háttérben valamilyen gyermekrajt látszik, ez a pillanatkép, talán délelőtti vagy délutáni valamilyen beeső természetes fényben. A fekvő formátumú kép egésze egy borzasztóan erős élményt, minden tekintetben egy vitális, érzelmes és női élményt mutat, amiben akár a háttér, akár az emberi alak valós, konkrét, megnevezhető, tettenérhető információi szinte csak jelzésszerűek. Profilban van az arc, árnyékban van tartva a háttér, szürkében sejlik, nem részletgazdag – és mindez tudja azt létrehozni, hogy a női alak vörösesen ragyogó hajformája, és a játékosan pettyekkel teli kis női blúz külön jelentést kap, mert a személy konkrétsága csak jelzésszinten van jelen, maga a tartás, a gesztus és a nőiség kap itt egy nagyobb hangsúlyt. Ez a történet elsődleges lényege. Van még egy nagyon meglepő dolog, hogy miközben a kép középső tengelyében a vöröses hajkorona a megvilágított fekete-fehér pettyes blúz és a kar fényei uralják a középtengelyét a képnek, ugyanakkor ebből az egészből van annyira konkrét a kép, hogy érzékelhetjük és jól láthatjuk, hogy maga az egész test-gesztus és a mozdulat az balra kifelé tekint, egészen radikálisan a kép széle felé, és ez ad egy furcsa ritmikát a képnek. Ugyanakkor azon nagyon bizonytalankodom és gondolkodom, hogy a kép felső vízszintes szakaszának a vágása, az biztos, hogy helyénvaló-e? A vöröses hajkorona és a koponyatető vágása... valahol két döntés között érzem a megoldást, vagy ennél még szűkebb kivágást lett volna érdemesebb, még jobban erre a haj és hátfény rendszerre koncentrálni, és még drasztikusabban vágni a felső részből, vagy klasszikussá tenni, és meghagyni a szép fejformát. Az biztos, hogy nagyon szép és jó, ahogyan az alkotó meglátja a reflexeket ebben a sötétebb tónusú állkapocs-nyak-ajkak-állgödör hangulatban, mert ettől az egész olyan, mintha a festői kezelésben szinte rutinszerűen, egy-egy kézmozdulattal jelezve lenne az egész fej, az egész archoz kapcsolódó rész, mintegy kimondva, hogy de engem nem ez érdekel, odatettem az üzenetemet, de engem nem ez érdekel, mindaz az izgalom, ami a haj játékosságában, bájában, érzékiségében a fény játékából összejön - szőke.
Nagyon szeretem ezt a képet, mert egy olyan pillanatot mutat az alkotó, amiben nagyon ritkán van szerencsénk részesülni. Abban a kicsit meglesett, kicsit titkolt, vágypillanatban, amikor valakit úgy figyelünk meg, úgy válunk a történetének a részesévé, hogy abban bennevan egy csodálat, egy mindenféle ítélettől mentes szerep, ez a pozíció, amikor nem akarjuk birtokolni, nem akarjuk átalakítani, a képünkre formálni azt a személyt, aki a figyelmünk tárgya, hanem egyszerűen csak át akarjuk érezni, csak a részese akarunk lenni, egy környezetben lenni vele, nagyon érdekes, hogy ezekhez az érzésekhez nemcsak képi lenyomatok tudnak tartozni, hanem olyan élmények, amik illatokat, tapintásokat, hangokat is rögzítenek. És ennek a pillanatnak a rögzítése az, ami fontos számunkra. Nekem ez a fontos ebben a képben, mert nagyon ritkán adjuk át magunkat, nagyon ritkán merjük átadni magunkat ennek a fajta szemlélődésnek. Nekem ez a kép legfőbb erénye, hogy az alkotó volt olyan bátor, hogy megossza velünk ezt az élményét. Én ezt nagyon köszönöm, és három disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez egy film a 17. leckére, és nagyon jól használja azt a hanganyagot, amit mi mellékeltünk ehhez a leckéhez, ráadásul egy humoros megoldást látunk, ugye a film arról szól, hogy egy autóval átmegyünk az Esztergom-Párkányi hídon, és ahogy átmentünk, ott az első fordulónál megfordulunk és visszajövünk, és ebből adódik a cím villámlátogatás gegje is. És ha ezt a geget veszem csak, akkor ebben a történetben az András által már oly sokszor felrajzolt gegeket véljük felfedezni, ezeket a szójátékokat, erre utal a cím is. (Erre csináltam én annó egy olyan képet, hogy Van még egy fél órám, ezzel a címmel, és fogtam egy vekkert és kettéfűrészeltem- mondja Hegyi.) Ha viszont ezen az első szinten túljutottunk, akkor egy szubjektív szemmel, az anyósülésből látjuk ezt a történetet, a maga remegős kamerájával, ahogyan az egyenetlen úton megyünk, és érdemes megfigyelni a film szoció-elemeit, amik ezeket a határátkelőket megmutatja, és érdemes azon is elgondolkodni, ami mintegy közös élménye ennek az egész országnak, ami a bezártságból vagy határokból épült, és táplálkozott, amikor nem lehetett csak úgy átmenni rokonlátogatni, csak meghatározott számú ablak volt az útlevélben, talán a harminc év alattiak nem is biztos, hogy tudják, hogy miről beszélek, és ebben a helyzetben ez egy nagyon jó értelmezése ennek a hanganyagnak, ami arról szól, hogy kinyíltak a határok, már akár határőrrel sem találkozunk, és nehéz azt érzékelni is, hogy egyszercsak átértél egy határon és senki nem szól hozzád, legalább kérdezne valaki valamit; tehát ebben a helyzetben az a nagyon fontos, mert azt a fajta értelmetlenséget is jól tudja értelmezni, hogy ezáltal a néző magának a határnak a létét is érzékelheti, hogy igen, átmegyünk, dolgunk odaát nincs, csak azért megyünk át, mert átmehetek, és ezt az élményt, hogy szabadon átmehetek, territoriális jelleggel, mint amikor a kutya végigfut a kerten és leellenőrzi, hogy minden helyzet úgy van hagyva, ahogy volt és nem járt ott betolakodó, és ugyanúgy itt is csak átmegyünk, átruccanunk, visszajövünk és kész. Egy kávét se ittunk, de a buli az megvolt, az élmény az megvolt, és amikor az élményt megszerezzük, akkor szembesülünk azzal, hogy az élmény szertefoszlik. Ez a része nagyon jó. Az egyetlen kérdés a vágás, mert az alkotó itt használ vágást, tehát ha ez a forduló tényleg megtörténik, akkor azt nyugodtan lehetett volna végigvinni. Ugyanis ettől a vágástól egy kicsit hiteltelenné válik ez a történet – hogy tényleg csak megfordultak-e ott. Ha már a geget visszük, akkor azt vigyük végig törés nélkül. Tehát négy malacos a dolog, de ismétlést is kérnénk úgy, hogy a geg nem vágott, hanem korrektül megcsinálja András a performanszt. (szőke-hegyi) értékelés:

Dőlt kereszt

Megint egy absztrakt helyzetet látunk, ami valószínűleg egy szórakozóhelynél egy grafittit láthatunk, és igen, ez egy dőlt kereszt csakhát nem tudom, hogy András mit szeretett volna ezzel mondani, miért lett ez lefényképezve. Az a gondom ezekkel a megoldásokkal, hogy ehhez nem kell fényképezőgép, tökéletesen meg lehet oldani ilyen ügyeket szoftverrel, vagy egy filctollal is, ahhoz, hogy fényképként értékelhető legyen, mindig kell találni valamit, ami egyrészt indokolja az eszközhasználatot, másrészt amivel az alkotót is megtaláljuk a képben, ami az alkotó "közét" is megmutatja, mi köze neki ehhez. Leginkább a riporthoz áll közel az ilyen helyzet, a vélemény műfajához. (hegyi)

Vége a műsornak

Egy Goldstar tévét látunk, a nagyszüleimnek volt ilyenje, hát, ez még nem a távirányítós darab, volt négy csatornája tán, de még ez is sok volt, mert két adót tudott fogni, de ha megpróbálok eltávolodni a tévétől, hogy milyen emlékeket hoz ez bennem elő, akkor ott lenne izgalmas, ami a képernyőn tükröződik, látunk is ott valami kerítést, ha lehetne, és közelebb mentem volna, és a tükröződésben kerestem volna valamit, ami ezt a történetet elindítja. (hegyi)

Egy szép, napsütötte reggelen Bocsesz, és két kisgazdája Borka és Csengő, elindultak a közeli kiserdőbe, túrázni. Bocsesz rendkívül izgatott volt, mert hát, még nem igazán járt az erdőbe, azt sem tudta, hogy néz ki az erdő. Te tudod, milyen növények és állatok élnek egy erdőben?
   Azt Bocsesz is tudta, hogy sok fa lesz, meg bokor, de fogalma sem volt róla, hogy milyen állatok lakják a közeli kiserdőt. Ide-oda ugrándozva, néha előreszaladva indult neki az erdőnek, és még nem is sejtette, milyen nagyszerű kalandban lesz része.
   Ahogy sétált kicsi gazdáival, Bocsesz, egyszer csak furcsa, idegen szagokra, lett figyelmes! A szagok idegenek voltak a számára, de ugyanakkor nagyon vonzóak is. Nem tudta miért de úgy érezte, az orra inkább vezeti, mint a saját akarata! Borka és Csengő hiába kiabált neki, azt hiszem, ő már rég nem hallotta őket, hanem mint a szél, úgy rohant az ismeretlen, idegen szagok irányába!
   - Hohó, hova szaladsz te csöpp gombóc -, hallotta a füle mellett, és láss csodát, egy fülesbagoly szállt fel mellette a fára.
   - Bocsánat, de nem vagyok gombóc, hanem van tisztességes nevem is, Bocsesznek hívnak és nem tudom hova szaladok, de nagyon szeretem ezt a szagot amit követek - válaszolta, - de egyébként téged hogy hívnak és milyen fura madár vagy, neked füled is van?
   - Ugyan már, Bocsesz, azok csak tollpamacsok és örvendek, hogy megismerhetlek, egyébként -engem Uhumnak hívnak, és itt lakom a kiserdőben!
   - Bocsánat, de akarsz velem jönni Uhum?
   - Uhum! Ami annyit jelent bagoly nyelven, hogy igen, nagyon szívesen!
   Így, Bocsesz már nem egyedül ment tovább, hanem Uhummal, a bagollyal! Ahogy így kettesben mendegéltek, egyszer csak keserves sírásra lettek figyelmesek! Az egyik mogyoróbokor aljában egy kicsi, foltos őzikét pillantottak meg!
   - Bocsánat, de ki vagy te, és miért sírsz? – érdeklődött Bocsesz illedelmesen.
   - Berkenye vagyok az őzgida, és azért sírok, mert elvesztettem a mamámat!
   - Ugyan már, ezért nem kell sírni, hisz nemrég megtanultam, hogy ha összefogunk, és szeretjük egymást, akkor minden problémát meg tudunk oldani! Ne aggódj, mire a nap lemegy, a mamád is meglesz! - mondta. - Akarsz velünk jönni? Ő a barátom Uhum!
   - Természetesen! Szíves örömest veletek megyek Bocsesz, csak találjuk meg a mamámat! – azzal neki indultak!
   Uhum, a bagoly a fák fölött szállva meglátta, Furfangot a rókát, aki épp kergetett valakit, hát ahogy jobban megnézi, mit lát? Nem mást kergetett Furfang, mint Kelbimbót a kisnyulat! Uhum, hogy segíteni tudjanak, gyorsan leszált és a tudomására hozta a többieknek, hogy mit látott.
   - Gyorsan cselekednünk kell - mondta Bocsesz és azzal, mint a nyíl kirohant a tisztásra és ugatni kezdett ahogy csak kifért a torkán!
   Furfang, a nem várt hangzavartól úgy megijedt, hogy egyből felhagyott Kelbimbó üldözésével, és mint aki ott sem volt, egyszerűen köddé vált! Kelbimbó nagyon hálás volt Bocsesznek amiért segítettek neki.
   - Nagyon köszönöm Bocsesz, és Uhum! Nem is tudom, mi lett volna ha ti nem vagytok! – hálálkodott.
   - Nincs mit Kelbimbó, de ha már így összetalálkoztunk, nem láttad véletlenül Berkenye mamáját? - érdeklődött a nyuszinál.
   - Hát, ha az a jóságos őzmama az, aki a kicsi gidáját keresi, akkor igen, láttam, nem messze innen, a patakparton. Nagyon meg volt ijedve, hogy elveszett az ő egyetlen kicsi gidája! Te lennél az? – kérdezte Berkenyétől.
   - Igen, én vagyok, és tudom is, merre kell keresni! Gyertek utánam!
   Azzal a kiscsapat útnak indult és olyan helyeken jártak, ahol Bocsesz csak ámult-bámult. Völgyeken, keskeny utakon, átvágva a kis dombon. Te jártál már erdőben? És mi jót láttál ott?
   Aztán egyszer csak meghallották őzmama hangos kiáltásait, aki már nagyon közel volt hozzájuk! Mikor meglátta Berkenyét, nagy örömre derült és csak ugrándozott, vidáman, mert már nagyon el volt szomorodva, hogy soha nem lesz meg az ő kicsi gidácskája! Volt már olyan, hogy te is elcsatangoltál anyától, vagy apától?
   Látod, végül, minden jóra fordult, és Berkenye megtalálta a mamáját, Bocsesz járt az erdőben, és új barátokra lelt, és még a kicsi gazdái is rátaláltak, mert a nagy vigasságban meghallották Bocsesz ugatását! Így ér véget a mai mese, vigyázzatok, és figyeljetek mindig egymásra, hogy ne keveredjetek, veszélyes helyzetekbe! Legközelebb, ismét újabb kalandban lehet részed Bocsesszel!

Pentagram

Egy jó megfigyelés egy csillárról, köszönöm, szép. Valamiért az az érzetem van, hogy ez el van fordulva... a tengelye nem teljesen szimmetrikus... egy ilyen szimmetrikus tárgyat ha találunk azt vagy megbolondítjuk, és a szimmetriáját asszimetriába fordítjuk, vagy meghagyjuk ezt. Öreg mesterem szokta volt ilyenkor mondani, mosollyal az arcán, hogy jó ez fiam, jó, jó, de minek. :) Én azt mondom, hogy gyakorlatnak fontos, hogy meglátunk ilyen struktúrákat, a későbbiekben ezeket az élményeket lehet majd használni, tehát fontos, még ha képként önmagában nem is áll meg. De ha nem készül el, akkor nincs meg a tapasztalás. (hegyi)

Hejj

Akár a házi kedvencbe is kerülhetett volna ez a kép, szépen van még világítva is, ez a kis egérke, egy picit talán személytelen. Letettük oda, néz felénk szegényke, de nincs meg az a személyes kapcsolat, ami az alkotó és közte létrejöhetne. Et hiányolom ebből. (hegyi)

Absztrakta
(direkt ilyenre készült kép)

Szépek a színek, szép az irány, a mozgások, csak nem tudom, hogy hol vagyok, és mi történik, nem elég jellegzetesek ezek a formák, ritmusok, hogy a nézőben egy olyan érzetet keltsen, hogy ’aha, hát ez a vidámpark, tudom....’, nincs meg a valós helyzetekhez kötés, és önmagában, mint kompozíciós helyzet, teljesen függetlenítve a valós helyzettől nem tud megélni, nem elég izgalmas. Tehát vagy egy olyan kompozíciós helyzetet kell találni, ami egészen új, érdekes, vagy valami mankót, kötődést kell hagyni a valósággal. (hegyi)

Narancslé

Mindketten nagyon szeretjük ezt a képet. Szeretjük a lámpát, szeretjük a dunyhát, szeretjük a narancslét is... és várom azt, hogy valahol a baloldalon az a pici kék, ami az ablakon beszűrődik, ott egy picit kompozícióban nyessünk, de továbbra is azt mondom, hogy az emberi jelenlét nagyon is szűkszavúan nagyon is áttételesen van csak jelen, és én nagyon is konkrétan mondanám, hogy jelenjen meg ebben az emberi történet, mert így nagyon szégyellősek ezek az üzenetek, és kérlek, hogy ezzel próbálj meg így foglalkozni, minden egy határvonalig mozog csak, ami nagyon jó, de csak szűrten jelenik meg abból a világból. (szőke)
értékelés:

Belépni tilos!
Ott van a szoba...

Nagyon érdekes az, ahogyan a természetben az András jár-kel, lát és megfigyel, nagyon érdekesek itt ezek a szimbolikák is; de hogy ezen a Gimesi András nem jelentkezik, legalább annyira, hogy azt elérje, hogy az előtérben látható bokrok, vagy mik, ami háttérbe nyomja az épített környezetet, kapna egy ilyen előtér-háttér ritmizálást. Itt ezen a képen van egy ajtó, fal, grafittik és növényzet. Ha megnézzük ennek a falnak az izgalma ezekben a grafittikben van. Ez pedig azt jelenti, hogy el kell dönteni, hogy én ezt az egész épületet akarom ábrázolni, és ha ezt akarom, akkor olyan perspektívában kell ábrázolni, hogy a folytatása legalábbis sejthető legyen. Ez most nem eldönthető, hogy csak egy fal, egy garázs vagy micsoda. A másik helyzet pedig, ha engem ezek a formák érdekelnek, a kör, a fülecske, a repülő, a Belépni tilos, és az egésznek egy ilyen vegyítése-montázsa, és ekkor el kell döntenem, hogy nem állóban, hanem fekvőben fotózom, olyan szinten közel menve, hogy kiszakítsam a környezetből és csak a felület izgat. Most a kettő között vagyunk, és mivel az épület szempontjából ennyire szűkre van vágva a kép, a perspektíva sem érzékelhető, sem megvilágításban, sem mélységélességben. Úgyhogy ha ez nincs nagyon messze, és vissza tud menni, akkor én azt javaslom az Andrásnak, hogy tegye meg a maga kedvéért meg gyakorlásért – nekem azt mondta a mesterem, hogy ilyenkor az ember mintegy bünteti magát, és juszt is visszamegy, megcsinálni rendesen – tehát én ezt nem büntinek mondom, de gyakorlás szempontjából jó lenne, ha visszamenne, és értelmezné számunkra, hogy miről is akar ezzel beszélni. (szőke-hegyi)

Az apokalipszis négy teknőce

Hogy ez négy teknős-e vagy egy tükröztetett kép, azt én nem tudom eldönteni, a falon a világító lámpák az ezoterikus stúdióban? Négy teknős valószínűleg, mivel vannak a képen aszimmetrikus jelek is. Nagyon tetszik ez a világ, a rögzítéstechnika, hogy belelátunk valakinek a valamijébe, de hogy ezen a Gimesi András nem jelentkezik, legalább a kis kecskeszakállának az oldalsó szőrszála, az biztos, pedig annak nagyon örülnék. Ugye András, mindent átszűrünk magunkon? (szőke)
értékelés:

Montázs

Nagyon szeretem ezt a képet, pontosan azért, mert a régi tükörforma, a függöny, a sarok, ez egy kuckójelleget ad az egésznek, de a tükör fátyolossága és minden hoz egy fura szecessziót, ami ettől a picit nagylátószögű optikától is él. Ugyanakkor én a kép alsó sarkában pont a tükör íveit, ami felteszem ismétlődik mint ahogyan a jól látható baloldali részen, ez a bal alsó ív nagyon jót tenne a képnek, ha látható lenne. Elsőre nekem olyan volt ez a kép, mint egy régi Duna tévé, ami egy hasonlóan fura, sejtelmes adást közvetített annó, ami nekünk a világot jelentette. Szóval én ezt kellően szeretettelinek, kellően érzelmesnek érzem, bár jó lett volna, ha ott a dunyha körül akár egy meztelen férfitest vagy kikandikáló női láb, mintegy szignózta volna az üzenetet. Én még egy dolgot kérdeznék a Verától, mert az elmúlt képeinél mindnél ugyanazt a problematikát vélem felfedezni, és ez az élesség. Semelyik képen sehol, semmi nem éles. Hogy a fényképezőgéppel van valami probléma, vagy esetleg a mással, mert én is nemrég szembesültem azzal, hogy szemüveget kell hordanom olvasáshoz, van ilyen... (szőke-hegyi)
értékelés:

A csónakázótó maradéka
Lám, ennyi maradt a csónakázótóból...

Nagyon örülök, hogy egy ilyen emlékkép, egy anzix valahogy felülnézetben, egy látlelet, hogy az átadás-átvételnél 42 darab szék, egy kék műanyag kád, kiugró-beugróval, hátul egy vendéglátóipari egység műanyag alátéttel, stbstb... azt hiszem András, érted, hogy mire akarok utalni, hogy a cím üzenete, ami valami régi emlékképre fájdalommal utal, az nem írhatja felül azt, hogy a képzőművészeti munkánál az élményt meg kell adni, attól tudsz egy drámát létrehozni, hogy a mostani látvány is kompozícióban rendben kell, hogy legyen. Egy picit emiatt a fölső felületből a fáknál, vágni kellene, másrészt pedig ettől még, hogy egy ún. sajtófotó készül egy újságírói munkához, ennek ugyanúgy képviselnie kell a szerkesztés szabályait. Ezért én ezt visszaadnám ismétlésre, de egy disznó megvan rá. (szőke)
értékelés:

Ki vagyok
Ez lenne az első képem, avagy az arc nélküli önportré.

Először is köszöntünk az estiskolán, és nagyon köszönjük ezt a bemutatkozást itt, mert hát volt már itt elég sok bemutatkozás nálunk, és hát nagyon örülünk, hogy sikerült valami újat mutatnod nekünk, ami eddig nem volt. Talán annyit javaslatként elmondanék, hogy vannak ezen a képen most formák, amik vágva vannak, befejezetlenek, pl. itt a könyöknél az nekem olyan, mintha beütötted volna a könyöködet a képkeretbe, és ez nekem, hát, nem annyira... szóval ezen lehetne javítani, és ugyanígy a pulóver aljánál, a kép alsó középső részénél én azokat a szép íveket befejeztem volna. Ott is most egy picit kevesebb van mutatva, mint amennyit én látni szeretnék. De megvan a három disznó és várjuk a további munkákat. (szőke-hegyi)
értékelés: