Igy láttam én

Mindig nehéz feladat elé állítják magukat a fotósok, amikor valami nagyon ismert formát vagy helyzetet vagy történetet szeretnének ábrázolni fotográfiai úton – ugye itt az Eiffel tornyot látjuk alulnézetben, aminek egy érdekes utalása, hogy Budapesten a Nyugati pályaudvar hasonló szerkezettel, felfogással készült, tehát nekünk is megvan a magunk Eiffel által tervezett szerkezete. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon nehéz valami újat, valami személyeset találni és mutatni – a kép címe arról beszél, hogy így láttam én, azaz ezt a fajta személyességet próbálja a saját Eiffel-tornyom című dolgot akarja megmutatni nekünk – de hát ha visszalapozunk az estiskolán is akár, egy félévet, itt is egy nagyon hasonló beállítással találkoztunk már. Tehát itt is, a képben a megfejtés kulcsa mindig is a személyesség, az a fajta személyesség, amit oly sokszor számonkérünk a munkáitoknál, hogy hogyan kerül bele Polyák Erika ebbe a történetbe? Mert ezt a képet ilyenformán bárki, aki alááll ennek a szerkezetnek, az elkészítheti. És ezesetben nincsen más kapaszkodónk, mint az a személyes jelenlét, amivel mi rendelkeztünk csak – hogy én voltam ott, 2008 október 10-én Párizsban, ez az én történetem, az én élményem – és ezt az én-élményt kell valamilyen formában a képre ráhelyezni. Hogy milyen formán, arra nem tudok – nem is akarok tanácsot adni, azért nem, mert az a Hegyi vagy a Szőke Eiffel-tornya lesz, de mindenféleképpen ezt az irányt javaslom. Úgyhogy nagyon köszönjük ezt a leckét, és a képet, de ez a személyesség erről a képről hiányzik. (szőke-hegyi)

Valami cserepes gaz

Valószínűleg ez most egy olyan időszak, amire majd később a Feri is azt mondja, hogy egy vitás korszakom kezdődik és nem azért, mert valami problémám is lenne a Ferivel, hanem inkább ha mondhatom így a Feriért. Hosszú ideje dolgozunk közösen, önállóan vállalva egy feladaton, a csendéleten, és nagyon örülök, hogy ezt nem adta fel a Feri, és a vitás időszakunk pedig azért folytatódik, mert tökéletesen értem, illetve sejtem, hogy értem, hogy miért ez a címe a képnek. Mégegyszer ismétlem, valami cserepes gaz. Valahol itt érzem, sejtem ezt a vitás helyzetet a Feri és köztem, egy olyan ember között, akinek akaratán kívül olyan szerepkör jutott az estiskolán belül, ahol folyamatosan kívülállóként más emberek munkáihoz kell hozzászólni. És ebben a szituációban azt kell, hogy mondjam, hogy tulajdonképpen a képpel kapcsolatban annak a kulcsa is megjelenik, a Mácsai Ferin belül, a Mácsai Feri-féle továbblépési lehetőség, hogy... egészen egyszerűen próbálom mondani: Feri, amikor elkészítesz egy képet, és végre elkezded élvezni, amikor végre bennevan a vágyad és a játékosságod, és amikor végre egészen biztos vagyok benne, hogy te is látod, hogy ez nem csak egy olyan csendélet, ami vállalható, hanem a játék, a fényfestés örömével készíted el, ami izgalmas, ami izgat téged, ami túllép azon, hogy a hetedik leckére készül, mert a Ferit érdekli ez az egész fényrendszer – akkor miért negligálod le azt a filozófiát, amit te választottál? Folyamatosan egy olyan fajta áldozati helyzet generálja a magaddal való harcot, és munkát, hogy könnyedén tudnál a tehetségeddel megoldani feladatokat, sőt továbblépni, de ugyanakkor a korlátokat te magad szabod saját magadnak. Ezért tartom fontosnak és őszintének a címválasztást, mert ez a címválasztás, ha a Feri csendéletmunkáit az elmúlt pár hónapból megnézzük, akkor láthatóvá teszi azt, amiért dolgoznia kellett a Ferinek egy olyan munkával, ami neki tudásbázisban megvolt, de nem tudta meglépni, mert egyszerűen nem volt hajlandó megengedni magának, hogy élvezze. Hogy ne teljesítse, hanem élvezze ezt a létállapotot. Márpedig ebből a képből az tűnik ki, hogy végre gyerek vagy, játszol, rosszalkodsz, megfigyelsz, csínyt teszel, izgalmasak neked azok a kis ívek, a leveleknél... és ezért mondom, hogy fontos a cím, mert az az a bizonyos benned lévő, folyamatos MEO (amit majd Feri elmagyaráz a fiatalabb tagoknak, hogy micsoda), ott van benned ez folyamatosan, aki állandóan ezt az önfeledt játékot kordában akarja tartani. Ez a kép ez nem egy cserepes gaz. Ez egy csoda, egy fényragyogó varázsvirág, amit akarsz minden, mert végre megért a Mácsai Feriben a csendélet kategória gyümölcse, és szerintem azon kellene dolgoznod, hogy ne bántsd magad, ne haragudj magadra, erre a képre büszkének kell lenned. (szőke)
értékelés:

Velencei utca részlet

Akár épített környezet is lehetne. Nagyon örülök annak, hogy higgadt módon a Bélát mindazok az élmények, amik az embert egy ilyen déli környezetben érik, és ezek elkezdenek burjánzani, hiszen ezek egészen más kultúrkörben vannak mint amiben mi élünk. Gondolok itt a képen erre a valamilyen rendszámra vagy lámpaszámra, utcaszámra, a műemléki lámpaformára, az egészen nagyvárosi sztrádaszerűen egymásba gabalyodó szárítókötelekre, és a jó ritmusú, többnyire mosott gatyakék-színű konyharuhákra. Ez fotóművészetileg egy nagyon hálás feladat, nagyon szeretik is ezt a fotósok. Jó ritmusban találja meg a Béla, hogy a kép jobboldalára rendezi az árnyékokkal teli balkonok növények, és spaletták töredékeit, és ezek ellenpontozzák a balról benyúló lámpatestet, ami színvilágában egy folyamatos sötétet hordoz, és mindezek alá ezek a kékek egy egységes folthatásként elrendeződnek, és a háttér sematikus fáradtabb rózsaszínes-vöröses, fakult felületébe a különböző módon eső, feszülő köteleket kiemeli. Nagyon jó ritmusban van ez az egész elhelyezve, az egész kép jobbra bukna, ha a Béla nem találná meg ezt a lámpatestet, ami szinte mérlegszerűen kiegyensúlyozza. Annak is örülök, hogy a Béla úgy vágta a kép felső felületét, hogy a lámpatest vízszintesei azok valójában vízszintesek legyenek a képen. Lehetne még sok mindent ezzel kapcsolatban elemezni, hogy milyen ritmusok hiányozhatnának még innen, de én mégis azt mondom, hogy most, jelen pillanatban, függetlenül attól, hogy nem egy térben van a lámpatest és a száradó ruhák, egy síkra redukált ritmikai játékot látunk, amely a háttérben sejthető vöröses-fakó fal háttér-előtér játékát sejtetnék – mégis azt mondom, hogy inkább minden kiterül, egy szőnyegfelületre, és így ritmikává válik. Különösen mivel az előtérben hozzánk legközelebb talán egy spaletta van, ami nem igazán kivehető, de igazából nincs semmi, ami ezt a mélységi játékot is mutathatná. Nem feltétlenül arra vágyok, hogy legye még egy száradó gatya ott a kamerához közelebb, hanem inkább a Béla kézjegyét hiányolom a képről, mert ez így egy nagyon jó, tehetséges munka, azt már lehet látni a Béla dolgairól, hogy ő egy jó megfigyelő, létrejön, de mondom, hogy valahogyan olyan módon, hogy bármilyen kiállításon mint zsáner elhelyezhető lenne a kép – de hiányzik róla a Tóth Béla szignója, amit pedig a korai képein fel lehetett fedezni. Úgyhogy pont a Béla tehetsége miatt azt mondom, hogy a kép nagyon jó, és várom a további leckéit, és erre egy disznót adok, mert szeretem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Olyan korán kirepülnek

Örülök és kedves a választás a házifeladatra. A valóságban meghúzódó életigenlés, és a valóságban szintén megtalálható abszurditás, hiszen az élőlények, a természet számára nem az, a természet számára az fészek és túlélés. Ugyanis valamilyen utcai lámpa, vagy nagyobb méretű temetői mécses, vagy valamilyen, ember által készített világítóberendezés az, amiben a villanykörte és a foglalat is sejthető itt alul, és a kis madarak ráépítették a maguk kis természeti közegüket. Ez egy nagyon érdekes, és szimpatikus párhuzam, és az utcai lámpa fogalmát erősíti az is, hogy ez a metszett üveg és az árnyformákat jól láthatjuk. Szerintem ez egy nagyon jó megközelítés, a világítóforma és a madarak kapcsolatát ábrázolja a fotós. Ha mindezt kvázi lajstromozzuk, akkor éppen azok az izgalmasak, hogy egy volt ott egy 60-as vagy 80-as izzó, ami funkciójában valaha talán működhetett is, vagy ha nem, akkor is egészen absztrakt forma, amit az ember hozott létre, és a természetben élő madarak túlélési technikájának kapcsolata talán még építészeti szempontból is izgalmas. Ugyanígy izgalmas az, hogy egy fordított piramidális formában van elhelyezve ez az örvénylő, természeti forma, amit a madarak hoztak létre. A kép ugyanakkor ezt a kettősséget nem dolgozza fel 100 %-osan, csak a nézők keresgélése, továbbgondolása – nem elsősorban pozitívan mondom ezt – találhatja meg a kulcsokat a képhez. Ennek az az oka, hogy a kompozíció nem eléggé tág, és a kamra szemmagassága nem elég pontos. Ha a villanykörte és a madárfészek kapcsolatát nézzük, akkor a gépet balra és mélyebbre kellett volna elhelyeznünk, ha ezt a furcsa piramidális formát nézzük és a fészket, akkor egy tágabb kompozíciót kellett volna használni, hogy még érthetőbb legyen mindaz, amitől ez a szituáció abszurd. Ha pedig csak egy fészket szerettem volna fényképezni, akkor pedig ahhoz nem kell ezt az abszurd szituációt megkeresni, hanem a természetben bárhol lehet találni ilyen fészkeket. Az a sejtésem, hogy igenis fontos lenne itt a képnél a városi, urbánus közeg és a természeti elem kapcsolata, tehát mindenféleképpen azt kell, hogy mondjam, hogy egy tágabb kompozíció vagy másfajta beállítás lett volna adekvát. Egy disznó, de várjuk az ősz házi feladatra a további munkákat. (szőke)
értékelés:

Tanulok lovagolni
A lónak, a kislánynak aki vezeti őt, és tanít engem és nekem hármunknak muszáj egy személyként viselkednünk addig, amíg kettesben nem maradhatok a lóval (vagy egyedül saját magammal). Egyszóval én és a félelmeim, amik miatt mankóra van szükségem. Tudom, hogy nem látszanak a félelmek a képen, ez azért lehet, mert jóban vagyok velük.

Egy árnyképet látunk, ami egy út menti füves részen jelenik meg, és sejthetően az alkotót látjuk a nyeregben, a kezében a formákból adódóan láthatjuk a fényképezőgépet, a sziluett ezt mutatja, és azt látjuk, hogy a szereplő nem egyedül van itt, hanem egy másik szereplő segít neki, tartja a lovat a kantárszáron keresztül. Sőt, ha nagyon megfigyeljük a kép bal alsó részében a valós helyzetet a nadrágszár egy darabját is felfedezhetjük, vékony csíkban, tehát maga ez a helyzet, a ló, a lovas, és a tanító helyzete jelenik meg a képen. Azért annyit talán szabadjon megjegyezni, hogy ez az elkapott pillanat nem biztos, hogy kellően dinamikus, amit az alkotó választott, ugyanis – persze egy tanulási folyamatnak vannak stációi – de azért az anatómia megfigyelése is fontos, hogy ha kiválasztom, hogy én erről a szituációról szeretnék beszélni, akkor ebben a szituációban mindegyik szereplőnek megvan a maga fontossága. És ezt a fontosságot ebben az elrajzolt, sziluettes ábrázolásmódban csakis a formák és az exponálás pillanatának a megválasztásával tudom befolyásolni. Azaz a ló feje és a segítő ember ott a lófej mellett egy zavaros helyzetet mutat, tehát amíg a ló és a lovas helyzete egy szép ritmus, olyan, mintha egy ülő buddhát rögzítettek volna a lóhátra, addig a tanító és a ló kapcsolata nem teljesen tisztázott, és akárha hanggal vagy bármilyen utasítással a lovat rábírjuk, hogy emelje fel a fejét, akkor máris dinamikusabbbá válik a kompozíció, és kiszabadulnak ott azok a formák és nem olvadnak ott annyira össze. Ettől még az ötlet nagyon jó, és jól érzékelhető ez a kapcsolódási rendszer, csak a formák kapcsolódásánál érzek ott egy pici zavart, úgyhogy én két disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Temető

Nagyon örülök, hogy olyan képek is érkeznek, amelyek egészen egyszerűen azzal a higgadtsággal, nyugalommal készülnek, ahol egy kicsit a környezetünkben kitekintünk a világba. Ez ha jól látom egy nagylátószögű vagy más torzított optikával készült kép, ahol jelen pillanatban azt kell, hogy mondjam, hogy pont az optika miatt az előtér nagy szerepet játszik a képben. Maga az optika is segít ebben, hogy ilyen óriási húzott, avarral borított, árnyékokkal szabdalt felület jelentkezik a temető előtt, és talán annyit el kell mondani, hogy ezek a fajta optikák nagyon trükkösek, óriási a húzásuk, a torzításuk, az ember ha kézből dolgozik, talán mert nincs kéznél a statív, könnyen becsapják. Olyan erős térélményt ad a fényképezőgépen keresztüli beletekintésben, hogy az ember hajlamos nem odafigyelni a szélekre, és itt most én azt érzem, hogy úgy csavarodik a kép a nagylátószögűtől, hogy az a folthatás, ami a rőtvörös és aranysárgákkal teli, festett folthatásokkal teli, talán tölgyfa formát benyomja ide a képbe hovatovább nekem úgy tűnik, hogy maga a tölgyfa formája ettől a torzított optikától dől befelé. Mindez csak abban a kategóriában érdekes, hogy az alkotásnak a címe a temető, és az alkotás nyilvánvalóan, szándékoltan azt az utat választotta, hogy a természeti környezetben ezt mint egy kis ékszerdobozt elhelyezni, nem közellépve, mindazt ami a temető, az elhunytak tiszteletét jelenti. Tehát tulajdonképpen egy megterített asztal terítékére kerül rá a kép üzenete – legalábbis ez a szándék érzékelhető. Ugyanakkor ha ezt a kapcsolódást foltokban, ritmusokban tekintjük, akkor azt kell, hogy mondjam jelen pillanatban a nagylátószögű optika megválasztása, és a képen belüli keret, tehát azok a sárgák-vörösek-zöldek elnyomják magát a temető szimbolikáját. Olyan erővel jelenik meg ez az egész, nagy, húzott szemlélet, amiben nemcsakhogy nem terítéken jelenik meg a temető, de még nyakékként is elgurulnak innen ezek a gyöngyszemek. De a szándék miatt az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Medmeksz
nyugi

Itt egy akár házi kedvenc kategóriába is elfogadható képet látunk, hát az István is a szavakkal játszik, és ő is a helyzet és a megszokásaink humorát próbálja alkalmazni, amit én egy jó megközelítésnek érzek. Viszont a másik részéről is kell beszélnünk, hogy ez természetesen ez egy fotó, éspedig egy olyan élőlényfotó, ahol a tér és az élőlény kapcsolata, és az élőlény ábrázolása az elsődleges. Tehát a szóbeli humor és a szójáték akkor tud erős lenni, ha ezt az élőlényt jól tudom ábrázolni. És ezt a fénnyel tudom elérni, a fény különböző pozícióival, vagy az időszak megválasztásával. És ha egy pici kis csigát képzelünk el, azt tudjuk, hogy az ő kis szarvacskái és a rajta elhelyezkedő szemek teszik különösen izgalmassá ezt az élőlényt, ahogy ő ott halad az útján, és nem igazán látom, hogy itt hol van az élesség, másrészt meg egy kis fény sem ártott volna, mondjuk megvárni türelmesen, amíg úgy két óra hosszával később vagy hamarabb, ugyanezt a képet. Miért mondom, hogy megismételhető ez a kép? Mert úgy tűnik, hogy a tér, ez a köves vagy betonozott út, talán ugyanilyen formában megtalálható, a kis csigára lehet vigyázni, és egy picit több fényt kaphatna, más megvilágítást ez a kis élőlény – hiszen gondolkodjunk csak itt szobrászati szempontból, azok a kis csavarok, azok a boltívek, amik megtalálhatóak akár ezen a csigaformán is – és a csigavonalról már egészen hosszasan is beszéltünk itt az estiskolán, lásd Pesovár Annáék üzenete a Fibonacci-számról és az ismétlődő sorozatokról – szóval egy egészen különleges térélmény ez a csigaház, úgymond a képzőművészetben sokszor megjelenik, és maga ez a kis kocsonyaszerű, érdekes kis test, ami segít a csigának a haladásban, ez is nagyon jó lenne, ha jól látható, érzékelhető lenne, mert az esendősége ennek a medmeksznek, ekkor válik drámaivá. Magyarul az ötlet nagyon jó, és megint picit ujjgyakorlatként, túl könnyedén lépsz át rajta. Érdemes lenne ezzel a problémával tovább foglalkozni, de az ötletre a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Zenész
Nem vagyok benne a képben, és ez nem is érdekel. A kép érdekel.

A cseh és szlovák filmek hangulatát idézi, és valahol talán a Grimm-mesék világát is az az eszköz, amit a Nóra jól meglét, és használ, hogy egy mozgásban lévő kamera a statikus háttérhez képest nagy folthatásokkal dolgozó összegző-elmosódott mesefigurákat hoz létre. Nézzük csak meg a jobboldalon, a háttérben lévő, talán szürkés nadrágban és zöld orkánban vagy valamiben álló férfialakot, ami akár egy középkori vagy XVIII. századi kofaruha is lehetne. Nyilvánvalóan ez a jó megfigyelés, hogy a kamera elmozgatásával átrajzolhatom ezt a látványt, ez hozza létre azt, hogy egy mesei pannó egy festett háttérré válhat a kép, ami egyértelműen a háttér-előtér A-B szintjével dolgozik, és kiemeli az előtérben a már-már komikusnak tűnő, extrém jelzésekkel ellátott zenész, pozanos ruháját, ahol ezek a vörösek hozzák létre ezt a mesei vagy histórikus vagy comedia dell artés helyzetet. Ugye így elég abszurdnak tűnik a zenekeltő eszköz, a tűzoltózenekar tagjaként, magányosan közeledő, bár nyilvánvalóan egy felvonulás részeseként jelenlévő zenész, tehát ilyen értelemben a nyolcas lecke mozgásra jól oldotta meg a feladatot a Nóra. Azért jó lett volna, ha maga a figura egy parányit feljebb kerül, a háttérrel együtt, vagy deréknál vágódik a figura, vagy egy picit többet kapunk a figurából... talán inkább nem több kellene a zenészből, hanem valahol zakó környékén, hogy a háttérben a festett alakok még megmaradjanak, valahol ott vágnám ezt a képet. De a három disznót az úgy gondolom, hogy megérdemli. Az biztos, hogy Nóra, ezzel dogozhatnál még, mert nagyon jó irányba van itt felvetve valami, hogy ilyenkor a fotós lehet annyira dörzsölt, vagy elkövethet olyan csínyeket, hogy a kezedben van egy rózsa, vagy egy szemüveg szára, vagy valami, ami belóg itt a kamerával együtt fixen, és abban a pillanatban a hármas tagozódás előtér – én a néző; középtér – ahol a zenész van, és ez a nagyon szép háttér, ez abban a pillanatban befelé dinamizálja a képet. Tehát ezen érdemes elgondolkozni a következő verzióban, trükközni ezekkel a játékokkal. (szőke)
értékelés:

Dalol-táncol
Bobák Csabának

Itt a Csaba képére ez egy egyfajta válasz, megfigyelés-párhuzam, és ez egy nagyon jó megfigyelés, de azt mondom, hogy ezeknél a helyzeteknél onnan izgalmas a dolog, hogy ha megfigyeljük, hogy a fatörzs mintha szeme, orra lenne, mintha énekelne, akkor annyit tegyünk meg, hogy odamegyünk és azt a fűkalászt elvesszük a szája elől, egy kicsit rendezzük a környezetét, tehát, hogy elkezdjen élni, működni ez a természeti forma. Megtalálni nem elég, a kompozícióban nem áll elő a természetben az a forma, ami az exponálásnál kell, tehát ezekben a helyzetekben a fotós veszi a bátorságot és úgymond takarít egy kicsit. Egy disznó a kommunikációs helyzetért és a megfigyelésért megvan, de érdemes lenne ezeket az elmondottakat beépíteni a következő komponálásba. (hegyi)
értékelés:

Háborúzzunk

Hát, én nem voltam katona, úgyhogy ezirányú ismereteim hiányosak, ez valamilyen harci eszköz lehet, talán ágyú vagy tankcső, nem tudom. Még a felhőt is el tudom fogadni a lövés füstjére egyfajta szinonímának, csak nem látom, hogy mire célozzunk, valami nekem még ebből a képből hiányzik, amitől bennem egy történet létrejöhetne. Nem tudom, lehetne-e ezt ismételni picit több személyességgel? (hegyi)

Őszi reggel

A Gerleitől megszokott lírát, érzékenységet, nőies finomságot látunk itt. Ez egy nagyon közeli kép, ugye pont most a napokban a nappali meleg és az éjszakai hideg miatt egy klasszikus képet látunk, ahol a pára vagy harmatcseppek megülnek a pókhálókon és ez egy nagyon izgalmas téma. Örülök annak, hogy a Gábor ezeket a finomságokat észreveszi, ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy aki kiválasztásaiban ezt a fajta érzékenységet hordozza, és tudja, hogy az ősz lecke már egy magasabb sorszámú feladat, és talán elvárható, hogy ezt a tudást átszűrje magán, és az egészben az a fajta személyesség is formailag megjelenjen, amire azt kell, hogy mondjuk, hogy a Gerlei képe. Tehát önmagához mérten a képet, bármilyen megyei vagy országos fotótárlaton mint szép természetképet láthatnánk, ugyanakkor azt érzem, hogy a Gábor képes arra, hogy az a fajta kézjegy is benne legyen, ami pl. egy pár hónapja a talp leckénél egy fekete-fehér képénél, akár más szereplő bevonásával is, nagyon jól, ötlettel, de hordozta az ő kézjegyét. Mindamellett, hogy én ezt a képet szeretem, visszaadnám az ősz leckét ismétlésre, abban a tekintetben, hogy a Gábor jelenléte jobban legyen rajta az alkotáson. Mint feladat, a kép teljesítve van, jól, de ezt ugyanígy fotózhatná még tucatnyi fotós, aki ezen az érzékenységi szinten van. (szőke)
értékelés:

Placcsanás

Ugye ha jól értelmezhetjük itt egy filozófiai megközelítése látható ennek a mozgás házi feladatnak, és ennek én nagyon örülök, mert nagyon sokszor egy az egyben hozzárendelt képeket látunk, amelyben maga a tér és a kamera mozgása volt az, ami a megközelítést adta. Itt pedig a fényképész ezt a problémakört - feltételezve azt a berögződést, hogy a cím alapján is a néző fog tovább dolgozni, asszociálni, hogy a kép felső részén látható két lábacska előbb-utóbb elrugaszkodik a napozóágyról, és tényleg ki fog loccsanni ebből a műanyagkádból a víz. Egy klasszikus helyzetet látunk tehát, ahol nyáron egy család pihen, nyaral, piknikezik. Ami érdekes az az, hogy a fotós egyrészt arányrendszerekkel játszik, ugyanis amennyiben elképzelnénk azt, hogy egy felnőtt lábait látjuk a napozóágyon, akkor azon óriásoknak kellene napozniuk ezen a vasszerkezeten. Amennyiben ez egy normál emberi méretekkel rendelkező szerkezet, akkor arra gondolhatunk, hogy egy pici kisgyerek fog most ide az előtérben elhelyezett vörös medencébe beleugrani. A fényképész viszont azt a pozíciót használja, oda gugol le, oda kúszik, ami egy gyermek nézőpontja. Ezzel magát a folyamatot, a játéknak az attrakciójellegét erősíti egy nagyon egyszerű eszközzel; a horizontot lehozza egészen mélyre, és azt a létállapotot próbálja manifesztálni, felerősíteni, hogy kisgyerekként milyen óriási produkciók azok, hogy anyának-apának bemutatom, hogy beleloccsanok egy ilyen kis medencébe. Ezért nem gond az, hogy a medencébe ugró emberből szinte semmit sem látunk, mert az alkotót a filozófiai folyamat érdekli, a mozgás, mint filozófia, és az múltidéző attrakció. Ilyenformán akár a gyermekkor kategóriában is el tudnám képzelni ezt a képet. Nyilvánvalóan adja a helyzet, a terep, hogy egy ilyen rőtvörös, pici barnával is kevert színű medencét talál az alkotó és zöldesebb színeket hagy a napozóágyon és a háttérben, mégis azt kell, hogy mondjam, ez a jelen pillanatban az előtérben elhelyezett vörös, a háttér zöldes variációival, bokrokkal, mezővel, utacska, ágy – jól kapcsolódik színtérben, mert a vörös dinamikájában egyértelműen előrehúzódik az előtérbe, míg a háttérben az akrobata mutatványa megmarad második színtérként. Tehát azzal, hogy a fotós idehelyezte a kameráját, egy döntést hozott létre, és a döntésen keresztül jó arányba kerültek a terek. Mindenféleképpen ezt egy jó képnek gondolom, jó címválasztással, és mondom, azért örülök ennek a képnek, mert nem primér módon oldódik meg a feladat, hanem egy gondolati továbblépéssel jön létre a házi feladat. (szőke)
értékelés:

Játszik
Azénkutyám

Egy valószínűleg képsorozatnak láthatjuk itt a képét, akkor is úgy értelmezném ezt, ha nem készített az alkotó egy sorozatot erről az élőlényről, vagy kutyusról, mert akár valójában exponálódtak azok a képek, amik egy háziállat mindennapjait figyelik, mutatják be, a kutyus figyel, alszik, fut, simogatható, akár ezek le lettek exponálva, vagy csak fejben történtek meg az alkotó megfigyelései, az biztos, hogy abból a nagy sorozatból egy kiemelés ez, egy olyan kiemelés ami akkor tud megszületni, ha egy állattal, egy állat életmódjával szoros kapcsolatban létezünk. Itt egy kiemelt, talán játékos pillanatot lehet látni, amikor a kutyusnak odaadják, vagy éppen megszerezte a botot, amit el szoktak dobni, és látszik a képen, hogy a kutya teljes extázisban arra figyel, hogy mint vadászó lény megszerzi a zsákmányt, a táplálékot. Ilyen értelemben tulajdonképpen a természetképek kategóriájában egy jó megfigyelést látunk, már az oldalon készültek madarakkal, bogarakkal kapcsolatban hasonló képek. Még egyszer mondom, ezeket a megfigyeléseket akkor csíphetjük el, ha folyamatosan megfigyeljük az állatot, a viselkedését. Jónak tartom a házikedvenc kategóriára ezt a képet, mert irónia van benne. Eddig erre a kategóriára többnyire kedves, aranyos, szerethető állatokról kaptunk képeket, míg itt a megjegyzés is csak annyi, hogy az én kutyám, mégiscsak valamilyen büszkeség is bennevan, pedig a kép bekeretezve, poszterként egy hálószobában pl. nem biztos, hogy mindenkinek nyugodt éjszakát adna. Hiszen félelemkeltő a szem, a fogak, bár a felső szemfogak mintha nem annyira lennének hegyesek, koptattak. Ami megjegyzés lehetne, az az, hogy ennek a jellegzetes harci pozíciónak a fülek tartása is fontos részei, és a felső fül jó lenne, ha része lenne a képnek. Jelenleg picit szűkre van vágva a kép, hogy a félelmetes fej legyen a központban, de ennek az egész mozdulatnak maga az egész gesztus, formarendszer megkíván egy bizonyos tiszteletet, és így jó lenne, ha az a fül is ennek a része lenne. (szőke)
értékelés:

Süni őszre készül

Hát a kézműves szakkörünk nagyon erős, úgyhogy a citromdisznóval az András kinyitotta a palackot és előjött a szellem. Talán itt nem ártott volna, ha... a tüskék vágva vannak, a világítás is kicsit lapos, azaz itt fényekkel lehetne izgalmasabbá tenni ezt a kis sünit, ha már létrehoztuk megér annyit, hogy foglalkozzunk vele, hogy a világítás és a kompozíció is helyrekerüljön. Ismétlést kérhetek? (hegyi)

Kék ősz

Egy erdei tisztáson lévő felvételt látunk itt, ami egy igen szép megfigyelés, amikor a fényt ezek a párarétegek megszínezik, és itt utalnék a már sokszor emlegetett Leonardo munkásságára, ahol megállapítja, hogy ezek a levegőrétegek változtatják meg a tónusrendeket, és ennél a képnél ezt nagyon szépen látjuk. Akár ez lehetne egy illusztráció a Gyűrűk urához, de ami ebben nagyon fontos, hogy egy nagyon szép színpadi teret látunk. Én a továbblépés útjának azt látnám, hogy ez olyan, mint egy nyitány, amikor elindul egy történet, és akkor itt megjelenhetne a főszereplő ott a kép közepén, mert én úgy várnám, hogy egyszercsak valami történik. A walkűr rohangálása például. :-) Ami egy megjegyzés, még akkor is, ha a fák ferdén nőnek, bár szerintem ennyire talán nem, hogy ezeknél a képeknél is figyelni kell arra, hogy a horizont, a vízszintesek és függőlegesek azok tartva legyenek, mert nem indokolja semmi, hogy a kép balra dőljön, és ez az egész kompozíciót megborítja. Úgyhogy ezt az egyet tudnám hozzáfűzni, és mondom azt, hogy ebben az őszben megjelenhetne egy szereplő, felsejlhetne ott a bokrok között. (szőke)
értékelés: