Feladatmegoldás

és tánc szeptember végén. Még nyilnak a kertben...

Itt ahogy megnéztük ezeket a videó filmeket azt szeretném mondani, hogy egyrészt nagyon örülök, hogy a mozgás házi feladatra Anna elküldte ezt a munkát, pontosan azért mert úgy gondolom, hogy nem csak képzőművészeti szempontból, hanem a film belső rendszerében a tánc szempontjából is, energetikai szempontból is a mozgással foglalkozunk, így megvan az öt disznó a mozgás házi feladatra. Ugyanakkor szeretném azt kérni, vagy avval a feltétellel adom meg az öt disznót, hogy amennyiben ha ez érthető és elfogadható, amit a videó üzenetben küldtem erre a filmre szeretném, hogyha ezekkel az észak amerikai indián mozgásokkal kapcsolatban az alkotó, a beküldő foglalkozna és segítene bennünket annál is inkább, mert mi nem fogunk tudni ilyen munkákat elkészíteni, tehát avval a feltétellel van meg az öt disznó, hogyha ugyanezen a házi feladaton még dolgozik a későbbiekben az alkotó. Úgy gondolom, hogy ez nem egy nehéz feladat, hiszen ez látszik a filmből is, hogy érdekli őt. A másik, hogy több olyan munkában, nem akarok most konkrétan neveket említeni, de több alkotó munkájában láttam azt, hogy valamilyen módon a rezonancia vagy a ritmus, az és itt nem elsősorban, hogy mondjam disco értelemben, hanem pont ha talán érthető, elfogadható, pont a kis videó hozzászólásban láthatóan a rezonancia a fontos. Több alkotásban megjelenik ez képzőművészeti szempontból is, kompozíció szempontból és egyáltalán formanyelvileg, ami ennél a filmnél is látható hogy mivel foglalkozik, mi a témája a dokumentum filmnek. Ezért szeretnék egy házi feladatot föladni, ami a Rezonancia házi feladat. Ez természetesen nem kötelező, de akit érdekel, aki ebben az irányban elindult már, annak szeretném ezt a házi feladatot föladni. (szőke) értékelés:

Montriveau emlékére

Szóval, hogy megint ott van a kérdés nekem, hogy vannak leckék, vannak kategóriák, Camilla, megúszhatnád-e azt, amit most kapni fogsz azzal, ha ezt a házi kedvencbe küldöd be? Mert akkor azt mondom neked, ez egy nagyon szép kutya, még a farka is megvan, a lábacskái is megvannak. Nem teljesen tisztázott a környezet ahol ő van, hogy ő most egy piknik kosarat borított-e fel, vagy mi történt, de most mindenesetre nagyon aranyosan fekszik itt a lombok alatt, nem tudom, egy mogyorófa, vagy egy mogyoróbokor alatt... Azt azért tessék megjegyezni, hogy milyen szépen felismerem a mogyoróbokor levelét, tehát azért a pesti csávó fejlődik - mondja Hegyi. Ez így viszonylag könnyen elemezhető lenne, de Te ezt a barátom leckére küldted, márpedig hogyha a barátom leckére küldted, akkor valamilyen kapcsolatban lennünk kellene ezzel a kutyával, valamilyen értelmezésnek kéne lennie, ha ez ténylegesen, ahogy én ezt látom, valami van, ha a piknikkosarat borította fel és utána ül ott szegényke vagy fekszik nagy bőszen, akkor bizony a piknikkosár felől kell ezt megközelíteni. A bal alsó sarokban van ott valami, mint hogyha fogkefét látnék meg kiürült tégelyeket, meg terítőt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Sagya
Sagya 14 éve a barátom.

Itt ugye Camilla használja megint ezeket az erős szín kontrasztokat, talán itt is valahogy szolarizál vagy nem tudom mi az eljárás, az ahogy így kiégnek ezek a felületek és ettől az elmesélés drámai ereje fokozódik és ráadásul maga a forma amelyhez ezt a drámaiságot használja, ez is egy térbeli szobor forma. Alsó gépállás van, amelytől a monumentalitása ennek a figurának erősödik. Ez egyértelműen valamilyen természetközeli népnek, akár latin népnek a mágikus szobrocskája, pont ez az alsó gépállás erősíti a hatalmat, a mágikus szobrocska hatalmát és mindezek a sötétek és ezek a narancsok és sárgák, ezek pedig ezt az esztatikus, fura félelemkeltő manifesztumát ennek a kis szobornak. Nyilván így ebben a megfogalmazásában ez egy mágikus szobrocska. Talán mivel mi egy magyar web oldal vagyunk így nem tudjuk, hogy eredetileg talán fonetikusan leírt név - ugye magyarban én csak a Badár keresztnevét ismerem, őt Szentesen Sanyának hívták vagy Sadinak -, most úgy tűnik így magyar gondolkodásban, hogy egy picit mintha becézett lenne ennek a szobornak is a neve. De azért a magyar nyelvben ezek a „gy” betűk az „a” és az „s” mégiscsak ugyanúgy hoz valamilyen fajta tiszteletet vagy félelmet, vagy rémísztő kis ízt is magához a szorhoz, tehát a címválasztást is jónak tartom. Attól hogy ennyire kontrasztosra világotta-fényelte a képet, attól még jobban az ellentétpárok, az árny felületek, a rojtok a kép jobboldali részén, de a szobornak baloldali felületén a mögötte levő fényforrásból különválnak, tehát egyszerre álomszerű, egyszerre éjszakai és egyszerre ilyen félelemkeltő vudu bábuvá alakítják ezt az amúgy lehet hogy egy parányi szobában látható természetközeli népeknél használt kézzel készített kis emberi figuráját. Igen, az egy érdekes, dolog hogy Camillának ilyen barátai vannak, de ez teljesen privát, de sok mindent felvet. Úgy hogy innentől nagyon gondolkodom, hogy merjek-e Camillának bármilyen negatív elemzést továbbítani, mert attól félek, hogy a következő egy citromdisznós képnél rám küldi Sagyát, és mivel Dörögdön is vannak ilyen hasonló faragott szobrok, és ha véletlen Sagya egyszer odajön és jól érzi magát, az életben nem tudom elküldeni, úgyhogy nagyon meggondolom hogy a négyes leckére a barátom kategóriájára beérkezett Sagya kép kapcsán a későbbiekben Camillának mit mondhatok ezért természetesen ez a kép három disznó. Én merem vállalni! – szól közbe Hegyi – Camilla küldd ide akkor Sagyát, ha valami baj van. Nekem ez csak két disznó, megmondom röviden miért. Nekem valamilyen szinten… azért többet szeretnék tudni a kép által és nem a szöveg által, hogy mit jelent neked ez. Nekem ez nem jön le. Többet szeretnék tudni arról hogy Neked ez miért fontos. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ágnes kicsi keze izgatottan belép az Estiskola kapuján. Hirtelen minden szem rászegeződik. Félénken körbenéz: -Sziasztok! - köszön, és nyugtalanul toporog...

Bartos Ágnesnek ez az első bemutatkozó munkája számomra azért nagyon fontos, mert nagyon sok mindent, sokféle megközelítést lehetett már látni ebben a kategóriában, és itt Ágnes könnyedén mondja, hogy nem akarom bonyolultan, különlegesen mesélni, versengőn elmondani az első bemutatkozásomat, hanem tanulmányként adom a kezem, amely nagyon sok mindenről tud mesélni formájában, mozdulataiban és miközben ez egy bemutatkozás is, az Ágnes testének egyik része, egy intim testrész, ugyanakkor egy mozgástanulmány is, egy ritmustanulmány is és fázistanulmány is, ráadásul úgy, hogy nincs semmilyen különleges grafikai elem, különleges megoldás használva, hanem aránylag egyszerű fényviszony van, egy fekete háttér előtt látható egy emberi kéz. Mivel valahol a csukló felett van vágva a kép alsó fele, így még jobban koncentrálhatunk a ujjakra, a tartásra, jobban koncentrálhatunk a kézre, tulajdonképpen egy kiterített kézre, amely nem egy olyan kéz amely fölfelé az ég felé mutat, hanem egy olyan kézre amely tulajdonképpen egy elmesélő bal kéz amelynél az a mondat is ott van, hogy igen ez az én kezem, én ilyen vagyok nézzétek ezt meg. Én ezt jónak tartom ezt az első próbálkozást, nagyon kérdéses lesz majd, hogy az Ágnes milyen munkákat küld be a következőkben. Ez csak az én privát megjegyzésem, hogy nagyon reménykedem benne, hogy ugyanilyen izgalmas képek érkeznek majd tőle, hiszen az 1980-as évek legvégén amikor Forgács Péterrel dolgoztunk együtt, a Privát Magyarországot amikor nekem kellett előkészíteni, régi régi filmeket kellett gyűjteni, a Bartos család anyagait látva ez egy nagyon nagyon izgalmas történet volt. Remélem hogy talán valami köze az Ágnesnek lehet a Bartos családhoz , mindenesetre köszönjük, hogy ő ideérkezett hozzánk. (szőke)
értékelés:

Kalapos
Évek óta oroszlánokat fotózok, Ő itt "Kalapos", azon igyekszem, hogy legyenek végre megfelelő körülmények a házi macsekunknak, akkor hazavisszük.

Abban a tekintetben mindenféleképpen egy nem megszokott üzenetet látunk, hogy nem a kiscica, kiskutya van a képen, mondjuk cica ez is, de nem kiscica, hanem egy oroszlán, egyszóval nagymacska. Azt viszont láthatjuk a képen, hogy ez egy rezervátumban vagy állatkertben van. Annak örülök, hogy az alkotó megvárta, amíg a kicsit sértetten a hátsó felét mutató oroszlán idefordította a fejét, és így visszamordul tulajdonképpen, hogy mi a francot akartok már, hagyjatok engem békén. Annak kevésbé örülök, hogy annak az állatnak van egy farka, ami most kilóg a képből, amit nem látunk, úgyhogy azt jó lett volna úgy komponálni, hogy ez is benne legyen. Lehet egy állat részlete is tökéletes megfejtés a házi kedvenc kategóriára, de akkor az egy portré, vagy olyan helyzet, aminél ez indokot. Akkor nem, amikor csak véletlenül levágódik egy alkatrész, mert ez is fontos része ennek az állatnak. Az, hogy ő most mennyire tekinthető házikedvencnek és a Camilla történetének részének, ebből a leiratban valamit kapunk, hát ha ebből jól sejtem, ő szeretne otthonra egy jó nagy cicát, ez számomra kérdés, hogy valóban egy oroszlánt akarhat-e tartani otthon, mondjuk ilyen vágyaim nekem is voltak, csak én pl. pumát vagy leopárdot akartam szerettem volna, tehát ilyen nagy foltosokat, aztán mondták, hogy amíg kicsik, addig aranyosak, de ha megnőnek, akkor engem is meg fognak vacsorázni úgyhogy ez nem biztos, hogy most itt lennék, ha ez valóra válik. Hegyinek van négy macskája, egyik sem ilyen nagy, bár a Cilike viszonylag igen. Tehát ez rendben van, kicsit kevés a személyesség, ha a Camilla évek óta fotózza az oroszlánokat, hát akkor kommunikáljon a fotóssal és rajta keresztül velünk egy picit az a cica, és legyen meg a farka. (szőke-hegyi)
értékelés:

Szemüvegben
Kinek és mit kell látnia?

Én nagyon szeretem ezt a képet, mert szemtelen, hiszen egyértelmű, hogy az életlenség itt arra utal, hogy egy egészen speciális, kiszolgáltatott világ szemüvegesnek lenni. Azt csak súgom bizonytalanul, hogy talán ha valami kis trükköt alkalmazol, ha azt feltételezzük, hogy az a síkra redukált felület, amin keresztül látjuk a világot, ahol a szemüvegességet, ezen speciális létezést próbáljuk a többiekkel megértetni, magán a szemüvegen azt szoktam megfigyelni, hogy a szemüvegen gyakran van olyan privát helyzet a tulajdonossal, amikor ilyen kis szőrszálakat szed le valamilyen tisztóeszközzel. Tehát ha itt valami kis kandi hajszál vagy pöszmöszke beugrott volna ide, amire egy közvetlen, makróélességet tudtunk volna állítani, abban a pillanatban ez a festőien életlen foltrendszer még erőteljesebb lett volna, tehát valami viszonyítási helyzet erre az optikára rákerülhetett volna. Abban a pillanatban zseniális lett volna. Tehát én azt mondom, hogy megadom a három disznót, de ha érthető az, amit mondok, akkor érdemes lenne megismételni, mert ez egy zseniális humoros és mélyértelmű ötlet. (szőke)
értékelés:

Nagy koppanás volt, aztán láttam a madarat a párkányon, megmentettem Berci elől, aztán kitettem a madáretetőbe... lett volna vége is, ha el nem repül, amíg a telefonnal bütyköltem. (Hogy miért ilyen a színe, nem tudom, mondjuk sonyericsson-színű film.)

Jónak tartom az ősz kategóriára ezt a kisfilmet, nagyon furcsa és meglepő, azaz van dramaturgiája az egésznek, mert én végig azt gondoltam, hogy ez egy ilyen kitömött madár, mert ez a szerencsétlen kis madár meg se mozdult, apámnak is voltak ilyen kitömött madarai. Talán csak a szeme utal a madárnál arra, hogy mégiscsak hallgatja az alkotót, annyira erős és erőteljes az egésznek megint a vallomásjellege, én tényleg végig azt hittem, hogy egy kitömött madárral manipulál itt az alkotó. De a madár ebben a történetben egy eszköz, ugyanolyan eszköz, mint a más filmeknél a vallomást, az öndefiniálást elősegítő eszköz. Ugyanis ha meghallgatjuk ennek a filmnek a monológjait, hiszen a madár nem szól vissza, bár az alkotó végig úgy beszélget vele, mintha egy partner lenne, tehát állandóan mondja a válaszokat a madárnak, miközben sejthetően a kérdéseket is ő teszi fel magának. Tehát a monológ alapján nagyon sok mindent megismerhetünk egy létállapotból; megint egy identitásközvetítést látunk, annyi lenne a megjegyzésem, hogy érdemes lenne később megnézni ezt a filmet, mert kiderülne, hogy vágható, mert semmi baj nincs azzal, ha a képet képre vágjuk, és a szöveg alapján megfigyelve egy picit szűkítünk. Talán ennél a filmnél egy picit kevesebb több lenne, de ettől függetlenül az ősz leckére megfelelő. (szőke) értékelés:

Ágyam
Nincs is jobb a puha szalmaágynál igaz cica?

Én szeretem ezt a leckét, bár ezt átteszem a házi kedvenc kategóriába, mert az ágy lecke az teljesen másról szól, annál mi a személyes érintettséget keressük, azaz abban a leckében mi a Csilla ágyára vagyunk kíváncsiak és nem egy átvitt történetben arra, hogy egy cica hogyan vackolta magát be valahová. Ezzel nem azt mondom, hogy a kép nem jó, hanem nem azt a kategóriát teljesíti. Ezeket a kategória leiratokat és filmeket tessék megnézni, és a filmben még pontosabban próbálunk fogalmazni. Ha ezt átteszem a házi kedvenc leckére, akkor ott azt mondom, hogy egy nagyon jó és nagyon kedves megfigyelés, tudom, hogy ezeket a helyzeteket a véletlen kreálja, és ha belenyúlok, elvenni azt a kis gazt, pöszmöszöket a macska feje elől, akkor ez a macska felébred és felriad és elfut; úgyhogy én ezt megértem, hogy így van, mert így alakult. Teljesen a véletlen szülötte az a talpára állított háromszög is, ami létrejött a képen, és mégis, egy nagyon jó szimbólum, a nyugalmat, a stabilitást mutatja, és ez jól rímel a kép mondanivalójára is. Nagyon szeretem azt is, hogy a lehetőségekhez képest a mélységélességgel is játszott, és bár látunk az előtérben egy macskamancsot is, de az alvó cicára tudunk koncentrálni. Én ezt a házi kedvenc kategóriában háromdisznósnak gondolom, és az ágy leckét viszont szeretném ha a Csilla megismételné. (szőke)
értékelés:

Egy kisfilmet látunk valamilyen szolarizációval, vagy éjszakai kamerával, vagy csak mobiltelefonnal készült, vagy nem tudom milyen technikával, ebben a fekete-fehér formátumban. Mindenféleképpen a kamera beállítása itt egyfajta naplójelleget, vallomásjelleget, egyfajta gyónást jelez. Ma a médiákban a különböző sorozatokban, amiknél a mostani fiatal nemzedék, akik a szakemberei a ma élvezhető mozgóképes médiáknak, előszeretettel használják a reality kifejezést. Nem tudom, ez azt hiszem valóság-nak fordítható és ha ezeket a közkedvelt és divatos rendszereket megvizsgáljuk, ahol egyértelműen mindenhez köze van ezeknek, csak a realitáshoz nem, nem tudom, mikor jelenik meg a manipulity, amit a néző eleve azért néz meg, hogy ezek manipulálva vannak, és azt fogjuk bennük keresni, hogy a manipulált valóság hol viccel meg bennünket és válik valósággá megint. Szóval ezekhez képest, amik a nézők számára nagyon is fontosak, és sok ember nézi őket, mert ők is szeretnének vallomást tenni nekik, nekünk, önmaguknak. Keresni szeretnék az identitásukat, és ebben akár már a vallás, a hit kérdését is érdemes lenne tárgyalni. Hiszen pont a történelmi vallások dolgoznak azzal a technikával, amit gyóntatásnak hívunk, és ennek a szükségszerűsége azért volt olyan erős, mert ez hozta létre a lelki megkönnyebbülést, és az újrakezdés lehetőségét, amikor meggyónom a bűneimet, feloldozást kapok rá. Ugyanilyen vallomáserejű ez a kisfilm, tulajdonképpen ezzel a technikával dolgozik, ezt a módszert követi, mindenféle sallangtól mentesen; megteheti, hiszen az alkotó egy amatőr oldalon teszi ezt meg, és miért ne tehetné meg, hogy semmilyen történetiséget, semmilyen sokkoló helyzetet nem használ, hanem egyszerűen fogja a zsebkameráját, és azt mondja, hogy kérem, egy éjszakán összegzek és elmondom azt, hogy mi zajlik a lelkemben, és nem azt, hogy mit várok az élettől, hanem azt, hogy ki voltam, ki vagyok és milyen nyomot hagyok ebben a világban. Az nem hangzik el, hogy amíg az ember él, vajon hányszor és mi módon vet számot azzal, hogy az élete befejeztével van-e alapvető félelme az emlék tiszteletével, a nyomot hagyni megmaradásával, hogy vajon a temetés után milyen gyorsan tűnnek el az emléknyomaink a lakásunkból, a munkahelyünkből. Mégis, közvetett módon a létezés alapvető kérdéseit veti fel ez a kisfilm, ugyanakkor pont azért, mert olyan eszközt használ az alkotó, amire azt lehet mondani, hogy egy primitív, rossz minőségű kamera az, amibe megteszi ezt a vallomást, ez azért fontos, mert eszközrendszerében ez is a külső formalizmus lebontására törekszik; a sérült kép mint egy apokrif naplótöredék jelenik meg, mint egy töredékesen megmaradt napló régről, de izgalmas érzés beleolvasni ezekbe annyi év távlatából. Ez a néző részéről ez a voayerizmus itt is jelen van, és ez az erőssége a filmnek. Ugyanakkor ez egy tudatos eszközhasználat, az alkotó megteszi itt a vallomását, és mint az oly divatos blogoknál láthatjuk ez egy gyakorolt élvezeti cikké válik, hogy én tudom, hogy gyónhatok nektek, és tudom, hogy a gyónásomat megnézitek, és ezzel mégiscsak kapok valamilyen feloldozást, legalább azt az örömet, hogy tudom, hogy nektek elmondhatom, bár soha nem találkozok veletek, de mégis nyomot hagyok a létezésemmel, azzal, hogy ezen az eszközön keresztül megfogalmazom magam. Nyilván azért lehet ennyire drámai ereje ennek a kis etűdnek, mert a külvilágban, a médiákban megjelenő reality-k világa dialektizálódik ezekkel a fajta parányi, outsider, gerillatörténetekkel, amelynek egy-egy bizonytalan lépésekkel. Miért bizonytalanok a Hegyi munkái? Azért, mert szerencsétlen nem talál előképeket erre, próbál megfogalmazásokat gyártani, és nagyon nehéz úgy nyelvezetet beszélni, hogy azokat újra meg kell találnunk, össze kell építenünk. De ebből nem az következik, hogy hol hibás ez a beszéd, ha egy idegen jön hozzánk és próbál meg tanulni magyarul beszélni, az ő betűi sem lesznek olyanok, mint kellene, hanem a befogadást kell megpróbálni erősíteni. Ennél a filmnél azt érzem, hogy ez az idegenből érkező idegen, aki megpróbál a mi nyelvünkön kívülről, de mégis idetartozva mesélni, és botladozva mondja a mondatait, és ezeket nem tiltani kellene, hanem erősíteni, hogy mi is el tudjunk kezdeni így beszélni. Fontos ez a lecke, mert a külvilágban a nagyobb médiarendszerekben pont nem ezt lehet látni. Ott a néző, a befogadó ne döntse el önmagától a világ rendszert, ne tegyen fel kérdéseket, ne önmaga fogalmazzon meg válaszokat, ne önmagát definiálja, hanem hagyja meg a vizualitásnak azt, amit a média, ez a legfurább világvallás válaszadóként megad nekünk. Ebbe a heroikus küzdelemben érzem azt, hogy a Hegyi egy ilyen Dávid-helyzetben van, ahol látszik, hogy ez a fajta vallomási mód, a blog gladiátori szerepe, abszolút halálra van ítélve. De ettől még mind estiskolásként mi kis Dávidok nem tehetünk mást, mint a saját módunkon megfogalmazni magunkat, azért is, mert tudom, hogy a Hegyi közben ezt az oldalt technikailag is kezeli, sőt, már sokszor nem is zsoltunak, hanem pedellusnak hívják. Nagyon nehéz úgy Hegyi Zsoltként is küldeni üzeneteket, hogy közben felelős vagy egy történetért és közben kvázi tagként a belső történeteidről is beszélj. Nagyon fontos, hogy ez az üzenet megszületett, és hogy ez lelkesíti a többi keresést. Az utóbbi időben nagyon erősen az önmegfogalmazások, az öndefiniálások erősen fejlődnek, mindenki a saját közegében. Ezt a filmet én jól elindítottnak, jó tárgyalással és erős befejezéssel rendelkező filmnek tartom, a munkái közül benne van az első háromban amit láttam itt tőle. Ide szeretném ha csatolódna az a megjegyzés, amit a Mikulás-összejövetelen tettem, ez a vallomás elindított egy 26. leckét, egy házi feladatot. (szőke) értékelés:

Búcsú

Ezt az alkotást azért tartom fontosnak, mert a gyász kategóriájába nagyon sok képet küldtetek már be és sokszor nagyon sok képi motívum van pontosan azért, mert ez egy nagyon zavarbaejtő lecke. Itt viszont annak örülök, hogy szinte a legegyszerűbb motívumhelyzetet választja az alkotó és odatesz két gyertyát valahová a szobában és egyszerűen csak vár. Hiszen ezek a gyertyák nem most lettek meggyújtva. De attól, hogy megintcsak elkezd a belső világ felé elmozdulni, valójában ez a kép nem is olyan egyszerű, mert ha a gyertyák, amik oly gyakran fordulnak elő az estiskolán, és még mindig úgy működik, mint egy fénytani jelenség, ahogyan amikor a vízzel is ha foglalkozunk, azt mondjuk rá, hogy hát az egy egyszerű dolog, iszunk belőle, mosunk vele, folydogál, és tudunk róla mindent, hiszen van benne hidrogén és oxigén, és a vízről folyamatosan kiderül, hogy a világegyetem egyik legbonyolultabb ügye, és egészen váratlan dolgokat tud létrehozni, és a gyertyák is ilyenek, hogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy jó, hát meggyújtok egy kanócot és ott van egy kis láng, és olyan romantikus karácsonykor. És nem, és kiderül, hogy a gyertyáknak ezerféle arculatuk van, a fénytanukkal, a fény és a sötétséggel való kapcsolatban is ezerféleképpen tud megjelenni, kifejeződni, tükröztetni, formákat felbontani, és nagyon különlegesen tudnak egy belső világba, egy érzelmi világba elkalauzolni. Valami ilyesmi látszik ezen a képen is, és emiatt örülök. Ami kérdést felvet a kép az, az, hogy két gyertyát látunk, nem egyformákat persze, hogy vajon ebben a szimbolikában mit jelenthet a két gyertya, hogy nem egy és nem három, azok kívül mi indokolhatja, hogy a baloldali felületre van tengelyben súlypontozva, és egy ilyen furcsa átlós sorbarakással balra van eltolva a kép rendszere, amitől a jobboldali felületere valami kívánkozna. Vajon ez a dramaturgiai hiány ez fontos résztvevője-e a képnek, vagy még ezekkel a játékokkal még érdemes lenne dolgozni; ezt nem tudom eldönteni, szeretem ezt a képet, de pont mivel látszik, hogy az alkotót érdekli a gyertya, a gyertyák fényjelenségei, talán érdemes ezzel is tovább foglalkozni. Két disznót megadom, és lehet még ezekkel tovább foglalkozni. (szőke)
értékelés:

A család + 1 fő

Rögtön az elején mondom, hogy igen, vannak kompozíciós problémák, ott hátul a sóder meg ezek a kis bokrok meg még lehetne mondani sok mindent ennél a képnél. Azért mondom ezt így az elején, mert vessetek rám követ, vagy vessetek a mókusok elé, de én ezt a képet szeretem. Mert minden kompozíciós pontatlansága mellett a család házi feladatra én úgy érzem, hogy nagyon is átgondolt és összetett az üzenete, egy a gondolati csavarral, hiszen amikor ránéz az ember elsőre erre a képre, rögtön az idős bácsira, arra a szerethető kis tartására, a kis nadrágjára, galléros ingjére, pulóverére gondol az ember, akinek egy szertartás naponta, hogy ebben a parkban vagy nem tudom hol van ez, kimegy a hattyúkhoz és megetetem őket, a világban, akinek én már nem vagyok olyan fontos, de az állatokkal való kapcsolaton keresztül mégiscsak értékké válik a jelenlétem. A bácsi ezzel az etetéssel, ezzel a rituáléval egy fontos főszereplője ennek a képnek. És ha mégegyszer elolvassuk a kép címét, akkor egy fura kvízkérdést kapunk, hogy jó, de ki az a +1 fő? És elkezdünk gondolkodni, hogy biztos az alkotó, talán ők lehetnek egy család, mert hát hogyan is lehetne gondolni hogy a két hattyú meg a három vadkacsa hogy ők lennének a család, és a +1 fő a bácsi, aki ott van. Pedig ez a kép erről szól és ettől van az egésznek egy furcsa, melankolikus, szeretetteli, keserédes hangulata. Ugyanakkor az ilyen képeket és filozófiákat többnyire nem a húszévesek, hanem az idősebb korosztály szokott elkészíteni. Mert a képen nincs semmilyen hivalkodó fragmentum, sőt, tudatosan nem színes, hanem fekete-fehér képet küldök be, picit múltídéző hangulatot. A visszahúzódás érződik benne az alkotó részéről, ugyan nem látszik ő a képen, de mégis egy nagyon fontos és érthető vallomást kapunk az ő világban elfoglalt helyéről, mert tulajdonképpen a cím, a család + 1 fő, az idős ember, és a helyzet, ahol nyilvánvalóan helyettesítenek az állatok valamilyen létállapotot, az igenis visszatükröződik az alkotóra, arra a gondolati rendszerre, a helykeresésre, ami most szimbolikusan zajlódhat benne. Ez egy szimbolikus kép. Ennek a rendszere, az idős bácsi és az állatok, a cím és a kép kapcsolata azt a helykeresést jelenti, ami az alkotóban most zajlik. Csak annyit mondanék, hogy a Csillának érdemes lenne azzal foglalkozni ha ki tudja mondani önmaga számára a létkeresésének a lépcsőfokait ilyen pontosan, akkor keresse meg hozzá a terítékeket, a formákat is, hogy a forma minél adekvátabb legyen a kifejezéshez. Minél közelebb kerüljön a nézőhöz, az ő számára is minél érthetőbb legyen az az üzenet, amit szeretne elmondani. Három disznó megvan erre a képre, és egy kérés, hogy ha a család kategóriával akar még foglalkozni, nyugodtan küldjön be még erre képeket, mert jó irányban halad. (szőke)
értékelés:

A Világban soha sincs teljesen csend, mindig ott van a háttérben a Lét alapzaja, ami állandó. Habár mi folyton megpróbáljuk ezt megfogni az idő fogalmával, a pillanatok megragadásával, ám ezirányú kísérleteink eleve szétmállásra vannak ítélve. (Fejhallgatóval, vagy nagyon jó mély hangokat adó hangfalakkal hallgasd!)

Az animációs film, amit itt most láthatunk tulajdonképpen a minimáltechnikákhoz kapcsolódik, zenei motívumokkal élve Steve Reich vagy John Cage, akikről az estiklopédiában többet is meg lehet tudni, ők a repetitív zene, filozófia zenei zsenijei, van pl Steve Reichnek egy olyan munkája, ami 24 órás, és nagyon parányi, átcsúszó motívumokból épül fel az egész, és ha jól tudom pár évvel ezelőtt Márta Istvánék Vigántpetenden a barokk templomban ezt a produkciót elő is adták. Annyit jegyeznék csak meg, hogy ez egy nagyon speciális műfaj, ahogyan a mantrák, az ázsiai meditációk nagy része éppen attól, hogy folyamatosan ismételget apró motívumdarabkákat, legyen az imatöredék akár, ezt elsősorban a keleti meditációkban, elmélyülésekben a test savasítására használják, mert a folyamatos, visszatérő (loopolás) ritmusok ezeknek az imáknál az oxigénbevitelt változtatják meg a szervezetben. Itt az András filmjénél beszélve valami hasonló történik, ugye a Badár szokta mondani a természetgyógyászati programokra itt, hogy az a paraszt-vellnessz, tehát rusztikusan megközelítve az András munkája a parasztfraktál, ahol ő annyira egyszerű eszközökkel valósítja meg a folyamatos középpontra figyelést, hogy egy ilyen kvázi eszköznélküli órát tesz az orrunk elé, ahol a horoszkópkészítő nyíl már a horoszkópot is elfelejti, de a hangokkal, mint ezzel a kis programmal, amivel koszokat lehet rátenni a képre, tehát minden aszerint épít bele ebbe a kis etűdbe ahol arra kényszerít, hogy folyamatosan nézzük ezt a középpontot, de egy idő után feladjuk a vágyunkat, hogy bármi is fog történni, hogy próbáljunk meg erre a belső szívhangra vagy kattogásra figyelni. A sík felületen látható grafikai elemek is ugyanazt ismétlik, nagyon pici elmozdulásokkal, pulzálással, a koszokkal, a grafikai elemek tágulásával-szűkülésével, és mindez repetitív módon visszatér, így nem várható az sem, hogy lehetne valamilyen végpont. Ahol elkezdődött, nagyjából ott is ér véget. Az alkotó ezt a csend leckébe küldte, és onnan kellene megérteni, hogy nyilván első ránézésre az jut eszünkbe, hogy jó, de mi köze van ehhez Gimesi Andrásnak, de szerintem nagyon is sok köze van, folyamatosan keresi önmagában, ez a képein is látszik, ez a Gimesi-féle lázadás, de ez igazából nem lázadás a világ felé, hanem a folyamatos kérdések és válaszok feltevése a mindenség felé. Nekem egy picit az a meglátásom a filmmel, hogy a Gimesi András történetét keressük, akkor az egy és megismételhetetlen. Ahogyan a legutóbb a Mikulás-bulin is ott volt egy kinagyított fényképen, döbbenetesen valósághűen, nagyon is felhívó jelként, dramaturgiai pontként ott volt. És ebből az következik, hogy vajon ha nem ismerem őt előzőleg, akkor hordoz-e ez a mű eleget az Andrásból, hordoz-e a mantrák vagy a repetitív zene világa hoz-e annyi pluszt, amitől ez az ő története lesz, avagy egy a sok közül. Én úgy érzem, hogy van egy út, ami elkezdte őt érdekelni, ebben az útkeresésben az első lépéseket teszi meg az absztrakt és az animált filmek felé, keresi bennük a szerkesztett rendszereket, ugyanakkor bármilyen abszurdban gondolkozunk is, ha azt akarjuk, hogy a néző értse, akkor van bevezetés, tárgyalás és befejezés. Ezek az alaptézisek ugyanúgy igaz a legmegdöbbentőbb és felborzolóbb képeknél is, akár dráma, akár érzékiség, ott is megvannak a keretek. Itt is elvárható, hogy a lejátszó kerete mellett megközelíthető legyen András üzenete, de így szerintem nem fog mindenki közel jutni, ahogyan a leiratban beszélsz róla. Én ezt a munkát visszaadnám a csend kategóriában, pontosan azért, mert tisztellek annyira, hogy remélem nem sértelek meg ezzel, hogy engedd közel magadhoz az embereket, és nem tartom rossznak az irányt, de ne legyél egy a sok közül, és lépj tovább picit a lázadásnál a polgári társadalom ellen hanem legyen az sajátságos, öntörvényű, Gimesis. (szőke)

Emlékek

Fekete-fehér képben egy Golgota jelenik meg, olyan időpontban, amikor a Golgota kezdőpontja – ugye ez itt a végpontja fölött van, ahol a fotós megállt - nagyon szépen ezzel a ragyogással szinte eltünteti a stációk első két pontját, és így ennek a perspektivikus útnak van egy nagyon jó térbeli nem csak grafikai vonalakkal, hanem térbeli távlati tónussorozata is. Az előtérben ugyanakkor egy kettős ritmus látható, tehát igazából egy sík felületekkel játszva két fátyollal dolgozik az alkotás; egyrészt a háttérrel, a stációkkal, a növényekkel és a tájjal, másrészt az előtérben a két kereszttel, ami sejtésem szerint a valóságban három, és azért merem ezt megkockáztatni, mert ha ez így van, akkor az egy nagyon határozott döntés, hogy a Csilla a háromból kettőt válasz ki magának. Olyanformán, hogy még egy kicsit a kettőből is, a harmadikról már nem is beszélve, a jobboldali keresztből még így is levág egy darabot, sőt a Golgotára látogatóként felérkezve ez lenne a legfontosabb keresztje a hármasnak, a valóságban a főszereplő; viszont mi a színfalak mögül egy másik látványt látunk, és innen egy nagyon tudatos és jó döntés az, hogy a két keresztet nem egyenlő arányban hagyta meg, hiszen a kompozíciós kiválasztásnál egy olyan nézőponttal is dolgozik, ahonnan a két keresztforma sem azonos értékű, alá-fölérendeltségi, szinte zenei kapcsolatban vannak. És ezt az egész perspektivikus játékot, amit a háttér fátyolos felületen megjelenő festői jelenet mutat, és ide tart a jobboldali pad forma felé, tehát minden erre a jobboldali részre súlypontozódik, és ezt az ég fehérjében a két keresztritmus rántja helyre, olyannyira, hogy valószínűleg ha hagyja a levegőben, térben a jobboldali keresztet fönt és nem vágja le, akkor ez furcsa a ritmusjáték is gyengült volna. Ezt a furcsa staccatót éppen az hozza létre, hogy meri a szakrális szimbólumot szokatlanul ábrázolni úgy, hogy a jobboldali függőleges keretszakasszal levágja a kereszt szélét. Én ezt a képet átgondoltnak és jónak tartom és nagyon örülök, hogy a gyász leckére ilyen minőségű házi feladatokat küldtök, ez egy háromdisznós kép, és nagyon várom a továbbiakat is. (szőke)
értékelés:

Részlet

Azt fontos elmondani, hogy a Mariann elkezdett belső történeteket, ilyen kis belső zongorafutamokat készíteni, ez az ő saját magával elindult egy önmegismerés, önelszámoltatás és önértelmezés. Ebbe a belső világba, ebbe a belső keresésben tartozik bele ez is. Meri vállalni, hogy ezt a képet az ősz kategóriájába beküldi, noha látszólag elég kevés információ látható rajta, nincsenek rajta az őszi levelek, szénásszekér ami a kis tanyához odamegy, hanem csak egy egyszerű közelkép egy fatörzsről, ahol ha az előtér-középtér-háttér kategóriával ha próbálunk dolgozni, de nincsenek rajta ezek, olyan erős mélységélességgel dolgozik az alkotó, hogy csak a szuperközelit, a makrót látjuk, egészen közel hozzánk, ahol ez a törött, mohás, pikkelyes fatörzs, ami azért tele van élettel, megjelenik, és szinte leválasztja ezt a vulkánszerű hátteret, ami már az absztrakt felé hajlik, és szinte vízszintes vonalszerűen alul leválik ez a makrófelület. Nagyon érdekes, hogy a Mariann elkezd puritán eszközökkel, helyzetek felé elmozdulni. Úgyhogy én ezt jónak tartom, és fontosnak azt, hogy a címe részlet. De akár próbálkozás vagy kísérlet is lehetne a cím, mert elindult vele egy úton, és jó ez az irány, amit ő keres, ugyanakkor nyilván az első lépések még bizonytalanok, és a kép azért nem tud erősebb lenni, mert valami pici még hiányzik, és nem formailag, nem egy másik felületét kellene megkeresni ennek a fatörzsnek, hanem valami információ hiányzik még innen. Egy szarvasbogár vagy hőscincér, nem tudom, mert a Mariann történetei alakulnak itt ki, én nem akarok ebbe beleszólni, mert nem az a helyzet, hogy nem tudja még, hogy mit akar mesélni, hanem a szemérmességéből adódik, hogy itt akár egy női kéz, egy ruhadarab, nem akarom beleerőltetni a magam gondolatait, de valami pici még hiányzik ebből. És ez szerintem csak annyi, hogy ahogy a Mariann lépked előre úgy meglesznek majd ezek a kis dramaturgiai lépések. Azaz az ősz kategóriájában ha kérhetem pont azért, mert lehet ezt az indulást érezni, a képet visszaadom, megvan rá a két disznó, de az őszre a további önmagán átszűrt képeket küldje a Mariann. (szőke)
értékelés:

Menekülés

Két sík felülettel dolgozik a Csilla, előtérrel és középtérrel, és azért nem mondom, hogy háttérrel, mert bár ott van az égbolt de az információk igazából ezen a két síkon jelentkeznek és nagyon szép, izgalmas ez a mozgástanulmány, Muybridge az állatokkal kapcsolatos mozgástanulmányáról már beszéltünk az estiklopédiában, ami még jelenleg is az animációs filmesek bibliájának tekinthető, és ahol ezekkel a fázisokkal foglalkozik. Ilyen mozgásfázisokat látunk itt is, ahogyan a galambok elszállnak, csodaszépen látszanak ebben az expozícióban a szárnymozgásuk. Az elsődleges, hozzánk legközelebb eső felületen egy nagyon tanulságos és érdekes folyamat zajlik, ami a mozgás leckére vonatkozik, és amit a cím is nagyon jól erősít. Ez itt rögtön a színpadon zajlik, és ennek ad mintegy díszlet hátteret ad hozzá egy barokk templom felülete körítésnek, ami egy sematikus térbe, a felhő nélküli égbe ágyazódik be, bár a barokk pont attól izgalmas. Ez az, amit igazából szerettem volna mondani, hogy ha ilyen szikár módon akarjuk megközelíteni ezt a fekete-fehér alkotást, akkor talán az exponálás pillanata előtt, a jelenséget a fotós úgy kezdi el vizsgálni hogy ezen a barokk téren már többször láthatta ezt az eseménysort, és ez indíthatta el benne az alkotási kedvet, hogy ezt a képet elkészíti, és amennyiben ez megtörtént, akkor volt előképe az alkotónak. Márpedig ha volt előkép, ha átgondolta az egészet, akkor tudta, hogy milyen a madarak mozgásmechanizmusa, hova röppennek, milyen felületet előtt látszanak jól ezek a gyönyörű mozgásfázisok. Azaz most ha ránézek a képre, nagyon izgalmas az, hogy a kompozícióban, ami majdnem 45 fokban döntött, és külön élmény a döntött templomtorony mint háttér, de ugyanolyan izgalmas a fikciós játék a galambok felröppenése, bár a baloldalon ugye egy galamb metszve van, de nyilván elég nehéz mozgásban lévő dolgokat úgy elkapni a fényképezőgéppel, hogy az még komponálva is legyen, de valójában nekem az az érzésem, hogy ezen a képen mi most két képet látunk; egy nagyon izgalmas épített környezet játékot a háttérben és egy szintén nagyon izgalmas mozgásjátékot. Csak itt most mind a kettő irány úgy jelentkezik, hogy spontán egy képre kerülnek és szerintem ütik egymást. Tehát a fekete, árnyképszerű foltok, a jobb oldalon a szép galambforma benne is van a templom szürkéiben meg nincs is. Mellette a másik sötét sziluett is benne is van a tető sötétjében és nincs is. Spontán pillanatok sorozatában nagyon jó az, amit meglát a Csilla, de egy kicsit ösztönösen és vázlatosan van ez az ötlet elkészítve, és mivel fekete-fehérben van elkészítve a kép, a galambok sötétjei nagyon sokszor keverednek a háttér izgalmas ritmusaival. Mindez a pici zavarodottság pont abból szakad, hogy a mozgás kategóriában a címre a Csilla talál egy nagyon jó ötletet, viszont nincs előtte fejben a történetiség kidolgozva, attól függetlenül, hogy ez egy állókép és nem film, a galambok etetése, egy néni ott, aki sír vagy bármi más történet is lehetne, mégis egy képen belül ha benned, sűrítetten a történet megjelenik, még mielőtt rögzítenéd a képet; akkor tisztázódik, hogy mi lesz majd a kép üzenete és hogyan komponálsz Szerintem csak annyi a probléma, hogy ezeket a sűrítéseket meg kell tennünk a fényképezés előtt. De nagyon szeretem a képet, az egy disznó megvan, és a mozgás kategóriát ennek fényében kellene ismételni. (szőke)
értékelés: