Feladatmegoldás

one day you will understand...

Egy olyan tónusredukciót, és egy szín-, és formaredukciót is használ az alkotó, ami az op-artnak a jellegzetességeit használja, a háttér feketéiben, és ezek a formák szűrődnek át a sapkánál, ezek felelnek a talán kötött kardigán vagy milyen ruhadarabra, és a kézfejnél is megjelennek ezek a ritmusok, és ez keretezi és ez dinamizálja, ill. dinamikailag ez helyezi értékrendbe az arcnak a szemből, orrból, szájból megmaradt formáinak ezeket az organikus jelzéseit. Ha pedig a gesztust nézzük, akkor az önportré modellje, azaz Camilla nem a kamerába néz, hanem valahová maga elé néz a földre és a kezével jelzésértékben támasztja a fejét, ez egy szomorkás, melankolikus gesztus, és ebben a gesztusrendszerben a színek és a formák nagyon jól emelik ki magát ezt az érzést; mert a háttér az viszont egy vibráló, zaklatott, pulzáló háttér, nekem ez a kontraszt teszi érdekessé ezt az alkotást. (szőke-hegyi)
értékelés:

Áhítva álmodlak álomlak.

A Camilla újabb fekete-fehér képét látjuk, megint ez a retró és pop-art hangulat jelentkezik, itt pop-art alatt ugye az amerikai popkultúrát értem, itt elsősorban ez a lakókocsi próbálja hozni, ami divatjában is és életérzésében is még most is az USA-ban eléggé jelen volt, sőt jelen van, hogy voltak, akik lakókocsikban élték le az életüket, ide-oda mozogva az országban. A lakókocsi formarendszere az eleve egy urbanizált vizualitás, ami egy természeti közegben, a cseresznyefák, barackfák, és bokrok között kellően abszurd. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kép talán az optika, talán a fények miatt kellően elnagyolt ahhoz, hogy akárcsak az utazós képeknél foltszerűen érzékeljük a növényzetet és a lakókocsit, és ilyen értelemben mint pici kis lábjegyzetek jelentkeznek az információk, folthatásokban ezen a képen. Lakókocsi, három fa, fű, és ebben a ritmikai elrendezésben nekem az a kérdéses, hogy nem hiányzik-e a történetmesélésből valami, a nyugágy, az apa dereka, anya bikinije, a gyerek napozósapkája, valami, amitől ez az előtér élővé válik. Most olyan ez az egész, mintha egy talált kép lenne, a csend kategóriájára viszont visszaadnám, noha a képre adok egy disznót, de azt szeretném ha ez a lecke még jobban átszűrődne a Camillán. (szőke)
értékelés:

Egy képhármast látunk, és fentről lefelé nézve a képeket az alkotó azt a trükköt alkalmazta, hogy a színeket átfordítva negatívba, egy ilyen szürreális helyzetbe, az ősz közhelyes üzenetét, hogy sárgulnak a levelek és lehullanak, és új színek jelennek meg, azt ő mintegy idézőjelbe teszi, és megbolondítja azzal, hogy azt mondja nekünk, hogy na mi van akkor, ha én ezt az egészet kékben, zöldben és lilában ábrázolom? Utána ezt az egészet átteszi egy monokrómnak nevezhető kékes-szürkés helyzetbe, ahol már egyértelmű, hogy ebből a játékból egy konkrét megfogalmazás felé haladunk, mert itt már azt mondja, hogy ha te, a néző belementél ebbe a játékba, és elfogadtad ezt az utat, akkor lásd, hogy a formákkal milyen dinamikát tudok létrehozni. Utalhatnék még Pollock munkáira, ahol a csorgatott festékkel egy ilyen dinamikus látomásszerű helyzetet hoz létre. Ezek a faformák pontosan attól hogy színben transzponálva vannak, elveszítik a konkrétságukat, és a formai jegyeikkel üzennek nekünk, és ez a dinamikus megfogalmazás az, ami a kép erejét hordozza. És a harmadik kép ezt az egész játékot befejezi, ahol azt mondja, hogy még jobban leegyszerűsít, és már a színeket is elveszi, fekete-fehérbe fordítjuk a képet, de megtartva negatívban. Annyit itt megjegyeznék, hogy ha ezt az egészet elfogadjuk, akkor a harmadik kép drámája az a képkivágás miatt egy picit billeg. Ezen a képen a kép harmada, az alsó rész egy zajként felfogható rendszer, és a felső 2/3-adnál kezdenek megjelenni izgalmas jelzések. Tehát talán – bár a harmadik kép egy drámai összefoglalása akar lenni ennek az útnak – de mégis, a kivágás miatt ez egy kicsit kikönnyült. Az ötletet, és ezt a fajta fricskát nagyon jónak tartom, hogy mintegy idézőjelbe teszi ennek a leckének a szentimentalizmusát, és eltörli ezt a megközelítést, de a harmadik képpel még kellett volna egy kicsit foglalkozni, hogy egyfajta pontként lezárja ezt a ritmust - a fekete-fehér transzpozíció itt ennél a képhármasnál érezhető legjobban, hogy sokkal nehezebb feladatot ró a fotósra kompozícióban, a színeshez képest sokkal kevésbé enged mellébeszélni. Úgyhogy én két disznót adok rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

ki tudja, merre viszi a víz?
vajon, hányszor tépte már a szél?
csak egy elsárgult falevél,
de hallgasd csak, Neked mesél...

Fekvő formátumú képet látunk az ősz kategóriájában, ami mondhatni az alapképleteket tekintve egyértelmű utalásokat tesz az ősz szimbólumrendszerére. A képen a főszereplő egy sárga levél és értelmezésképpen szerepel mögötte háttérként több más levélforma is. Mindez valamilyen vízfelületen tükröztetve is megjelenik, és ez a vízfelület az, ami izgalmassá teszi ezt a képet, mert a fényektől ezt az olajos, izgalmas fényjátékokat megjelenítő struktúráját tulajdonképpen nagyon jól kontrasztba állítja a főszereplő levéllel. A függőleges osztata a képnek szintén jól osztott kompozíció, mert az alsó részen megjelenő zöldes alap vagy bázispont az, ami ezt a vízfelületet szintén mozgásba hozza vagy dinamikai helyzetbe hozza. Ha ezt nézem, egy nagyon jól komponált képet látok, nagyon tetszenek azok a körformák, amelyek mintha energiamezők lennének, fizikaórán mágnessel és vasreszelékkel játszottunk el hasonlót. Egyetlen egy megjegyzésem van, hogy ezeknél a képeknél a fotósnak kutya kötelessége a kompozíciót leellenőriznie exponálás előtt, és a zavaró momentumokat, a kompozícióba vagy a tónusrendbe nem illő dolgokat rendbe kell tenni. Itt a főszereplő levél jobb felső részéből mintegy kinő egy más növény hosszúkás levele, és ez az íves forma ezt a fajta kapcsolódási rendszert, ami itt van megbontja, és nem illik bele sem színében, sem formájában, sem a víz és a levél közötti kapcsolatrendszerbe nem illik bele. Nagyon éles is ez a forma, nagyon konkrét árnyékot is vet, azt ott rendezni kellett volna expozíció előtt. Úgyhogy én azt mondom, hogy három disznó megvan, de azért arra kérnélek, hogy legközelebb ezekre figyeljél, mert ha én ezt a képet a falra akarom tenni, és nézni, akkor én szeretném ha az üzenetrendszer nem esne szét egy ilyen aprónak tűnő, de mégis fontos formai hiba miatt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Azt fontos megemlíteni, hogy szerintem ez a képsor egy manipulált, tehát egy színpadi játék, ami jó lehet, és az jó, hogy a Pista nem a fényképezőgéppel manipulálja a valóságot, hanem úgymond belsőépítészetileg, a valóság és az épített környezettel, és ezek amilyen térbeli faragott felület amivel dolgozik. Azaz itt egy térbe, egy parkba helyezi el a faragott, közeliben női anyókának kinéző, de közben erőteljesen idős embert ábrázoló faragott szobrot, ami közben elég erőteljesen egy termékenységi, fallikus szimbólum is. Tehát ezzel dolgozik a három képen, kihelyezi ezt a külvilágba, ezt a szimbolikus üzenetet. A szobor sötétjei, naiv megmukálása egy sűrítés, mint egy felkiáltójel van jelen egy őszi tájban, egy szürkés, pasztellekből építkező háttérben. Ugyanakkor ez a sötét, fallikus szimbólum ahogy megjelenik a természetben, a termőföldön, ehhez képest kevés az a jelszimbolika, amit a beton virágtál, a tégla szoborpihenő, az ülőpad, ami talán túl közel van letéve, ahol a háttérben a buszmegálló látszik, vagy a fák, azaz talán túl sok minden van a szobor környezetében, miközben nagyon jó az a ritmikai játék, ami a három képben az István által megszólal – csak eltotyorogja, elzavarja annyi minden kerül rá mg a képre, hogy nem biztos, hogy az a néző, aki először találkozik az alkotó filozófiájával, az elsőre meg tudja érteni, hogy miről szeretne ez a kép szólni. Miközben nagyon jó az indítás, amit ő el szeretne mondani a szobor és a környezet viszonyával, de rendetlen és zavaros attól, hogy a képbe belógnak és ottmaradnak mindenféle rekvizítumok. Pl. az utolsó képen mit keres az a büdöskékkel beültetett beton virágtál, amiben már a büdöske nem is virágzik? Arrébb kellene menni egy kicsit vagy arrébb rakni mert nem kapcsolódik sehogyan sem a kép mondanivalójához. És ha már arrébb megyek, azt az öntöttvas padot azt így kell fényképezni, hogy a szobor szoknyájába belelógjon a karfája? A buszmegálló sárgája a néni fejéből kell, hogy kiinduljon? Ha már a szimbólum a néni az utolsó képen kell nekem, és a háttérben jó az a két nyárfa, talán nem kellene egy kicsit jobbra mozdulnom, hogy a néni feje a két fa közé kerüljön? Pista! Nem lehetne a második képnél kicsit jobban legugolni, hogy a néni ne felső gépállásból legyen fényképezve? Itt is ott van az a betonkád is, úgyhogy én nagyon szeretném ezt a képet, ha ezeket a pontatlanságokat kijavítanád. Egy disznó. Ismétlés. (szőke)
értékelés:

Egy spanyol vagy portugál címe van a képen, én nem tudom, hogy a gitár kinek a gitárja, Mesevirágé, vagy ez valaki másé... azt sem tudom most pontosan, hogy a gitár rádőlt-e Mesevirágra vagy csak ő odabújt mellé... A fekete-fehér választás itt megint valami archaizáló technikára utal, múltbatekintésre, valami bossa novás hetvenes évek, vagy kicsit ilyen franciás íz a posztósapkától, a műbőr kabáttól, a gitártól és az erős fényektől, ezek mind ezt a hangulatot idézik. Ugyanakkor jellegzetes a gesztusrendszer is, ez a könyöklő, elgondolkodó, unatkozó kislánytörténet, nekem tetszik is a beállítás, de megjegyezném - és itt örülök, hogy a Camilla utolsó képein viszonylag reálisak az eszközök, egy reális képi világot küld, mert ezeknél könnyebb akár javaslatot is tenni, hogy a nyelvezet hol csúszik meg pl. ritmikájában - márpedig ez a reális képi világ azt jelenti, hogy látnám a könyököt, látnám a műbőr kabátot, látnám a textilsapkát, és a gesztusrendszer egészét, beleértve a bal váll, nyakrész, kabát redői, stb, de ezeket nem látom, mert a kép szűkre van vágva, a gitárfelület néhol tükrözi a modell egyes részeit, nem tudjuk, hogy a modell hova néz, a húrokra, vagy mi, de igazából nem értem, hogy mi a dramatikája a képnek, ebből nem tudok következtetni mert túl szűk, hogy milyen vágyról van szó a történetben? Hogy mire vágyik Mesevirág, a gitárra, egy dalra? Nem tudom igazából a történetet megfejteni ennyiből. Miközben nagyon jó ez a könyökölve beállítás, nem tudok közel kerülni a képhez, azt látom, hogy egy kislány kicsit unottan nézi a gitáron a tükröződésen. Pont azért, mert egy reális látvánnyal kezd dolgozni az alkotó, azt kérném, hogy tiszteljük meg a modellt azzal, hogy a felületeit ne vágjuk le mert így nemcsak a kompozíciós mesénk változik, hanem a modelltől is elveszünk akit mi választottunk. Egy disznót adok rá. (szőke)
értékelés:

Egy olyan hosszú út munkáját lehet itt látni, ahol az alkotó módszeresen ugyanazzal a modellel dolgozva nagyon sok és szép munkát küld be hozzánk. Ez azt is bizonyítja, hogy bármilyen kategóriában rendszerben a jó képzőművészek akár folyamatosan ugyanazt a történetet feldolgozva mégis nagyon sokféleképpen képesek elmondani. Bara is a kislányát használja modellként a különböző feladataihoz, és egyrészt nagyon professzionális az ő kapcsolatuk, a modell nagyon jól dolgozik együtt vele, és ez visszafelé is igaz, hogy az alkotó mivel szoros a kapcsolat, könnyen tudja azokat a pillanatokat elkapni, meglesni, kicsippenteni az ő kettejük történetéből, amelyek aztán képként meg tudnak itt jelenni. Itt egy előtér-háttér -középsőtér játékkal dolgozik, ahol a cirkusz porondján a táncosnő, a fellépő, az akrobata az maga a modell, akin a varázslást végrehajtja, a feldobott levelekkel. A háttér ilyen értelemben csak egy zárójel az ősz színeihez, valamilyen parkban lehet talán, a középtér nagyon fontos, ami ezt a mesét, verset közvetíti nekünk, Hanna, aki felfelé tekint és majdnem fejportrét látunk a kis dzsekivel, de mégis a felfelé tekintő arcra koncentrál és ehhez kapcsolódik az egészen közeli előtér, ahol mint elsuhanó nagy pihék, ezek a vöröses levelek hullanak a fáról, és ezek a vöröses színek uralják az előteret. Nagyon nehéz helyzet az, amit az alkotó megpróbál itt preparálni nekünk, mert a háttér és a középtér egy viszonylag nyugodt, beállított rendszerben van, míg az előtérben gyorsan mozgó tárgyak kapcsolódnak a kompozíciós rendhez, de mint olyanok, nehezen kiszámítható, hogy ezek az elsuhanó levelek mit takarnak ki és hogyan használhatóak folthatásként. Ezért most az arcot takaró levélfoltok esetlegesek, és sajnos ha pl. egy sorozatfotó készült itt, akkor nem biztos, hogy az alkotó a legjobb fotót választotta ki, mert a modell szemét, az arcát is kicsit esetlegesen takarják ki a foltok – miközben az ötlet és a helyzetgyakorlat nagyon jó irányba mozog, de ha ilyenkor lehet sorozatot készíteni, akkor érdemes ebben gondolkodni, mert ez most talán nem a legjobb pillanatban lett lefényképezve, hiszen a fellépőnek a tekintete, arca fontos lenne ezen a képen, és ha ezt valami eltakarja, akkor nem a szépség, hanem az esetlegesség lesz az elsődleges. Én ezt a képet ismételném. (szőke)