11. Mozgás

cím nélkül
hiba....rendszerben...

A jópár képpel ezelőtt említett és polemizált hiba kérdésében itt egy filozófiai hibát látunk, ebben az értelemben pedig ez a kép egy klasszikus és nagyon nagy szakmai tudással elkészített kép. Akár még Moszkvában is lehetne, egy plein air helyzet, ahol valójában ez a kép tökéletesen működtetett fotó, és a hiba a gondolatiságában rejlik. Mármint nem a fotónak, hanem amit a fotós megfigyelt. Ugye semmi mást nem tesz a fotós, mint az ironikus énjét használja arra, hogy megfigyeli, hogy szinte az összes személy a képen egy irányba halad, vagy egy irányba akar indulni, kivéve a képet figyelő fiatal hölgyet, és közben a külvilág pontos meghatározása az azt mondja, hogy az irány nem arra van. Ilyen értelemben nekem csak annyi a kérdésem, vagy a problémám, hogy a harminckettes lecke hiba kategóriájából hova tudjuk az Orosz Sanyi képét átrakni. A mozgás kategóriába helyezzük át, és a mozgás kategóriában megvan a három disznó. Tesszük ezt azért, mert alapvetően a kép tökéletes, és nem a technikai hibáról beszél, hanem egy filozófiai összefüggést tárgyal. Tehát a három disznó megvan, de a mozgás kategóriába tettük át. (szőke-hegyi)
értékelés:

Felfelé lefelé

Abba a gondolatvilágba látunk most bele, ami megint csak egy korszak, Bara bizonyos megfigyelési korszakát jelenti. Most valamiért a lépcsők, falak, grafittik és ehhez szinte akvarellszerűen megjelenő emberi alakok, mint egy tudósításként jelentkeznek - Dziga Vertov filmjeire gondolhatnánk, még tán egy vörös katona is lehetne az a biciklit lefelé hozó ember -, szóval nagyon jól játszik ezzel a Bara. Bár most azonos helyzetgyakorlatokat csinál, de itt most a nyolcas lecke mozgás kategóriájára én ezt el tudom fogadni. Azért várnék a Barától egy picit több energiabefektetést a csuklómozgáson túl, mert én most úgy érzem, hogy kicsit ezek a képek csuklóból érkeznek.
Én azért most két dolgot kérdeznék – folytatja Hegyi -, és szeretném, ha a Bara kommunikálna velem ebben. Merthogy egyrészt nem értem, hogy miért nem párhuzamosak a párhuzamosak, másrészt pedig az egy kérdés számomra, minden alak ott van-e a képen, ahol a Bara szerette volna, vagy pedig ez most így megtetszett neki ez a biciklis aki lejön, a másik kettő meg épp ott volt, ahol. Tehát én csak annyit mondok, hogy ez nagyon jó irány lehet, de akkor viszont ebben azt kell hogy mondjam, hogy minden egyes momentumnak saját magad számára indokolhatónak kell lennie. Nem nekem, hanem magadnak. Ezt a későbbiekre mondom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Üzenet

Az a sejtésem, hogy a mozgás házi feladatra azért érkezett ez a kép, mert hiszen bizonyos fázisok egyszerre jelentkeznek ezen a képen. Minthogyha valami furcsa kollázs lenne, akár ollóval kivágott felhőszerű kezek, testek, mellkas és fejek. A talán párnafelületnek nagyon fontos szerepe van ezen a képen, de éppen az egymásra mixelt, egymásba olvadó felületek miatt, és a különösen az alsó fej tekintete enyhén szólva nem örömet, hanem valami egészen rettenetes kétségbeesést mutat. Olyan, mintha egy emberi fej valahova, valami furcsa, mocsárszerű vízbe elsüllyedne. Miközben ez a vízfelület tulajdonképpen egy furcsa, mint egy ilyen bonctani asztalszerű helyzetben egy testbe fulladna bele. Attól, ahogyan a kamera, tulajdonképpen a modell felé van fordítva és torzít a kamera optikája az egész test valami életszerűtlent, valami rendőrségi, nyomozati jelentésszerű anyagot sugároz. Nem életet, hanem valami furcsa, víziószerű rossz álmot. Nyilvánvalóan a párna, amely talán egy ágy, vagy akár egy betegágy részlete, attól, hogy ilyen pici kis díszítések, festett pontocskák vannak rajta, ad egy egészen fura, de drámai, szatirikus hangvételt. Mert olyan, mintha ez a szakállas férfifej egy kendőt viselne. Olyan minthogyha egyszerre a nagymama, vagy maga a farkas találkozna itt. Ennek ellenére viszont mégsem lehet azt mondani – valószínűleg az egész kép szürkés és zöldes hangvétele miatt – hogy a benne lévő irónia az pozitív irányba mozdítaná el ezt a képet. Ez egy nagyon jó kép véleményem szerint, de nem mondhatjuk, hogy békesség van, különösképpen, hogy a háttér és ez a kollázs felület viszonylatában a bal fölső sarokban valamilyen felület lezárja ezt és azok sötét, és szürkék és feketék, mindenféleképp egy lelkiállapot rögzítéseként, híranyagaként nagyon vészjóslóvá teszik a képet. Evvel az üzenettel viszont azért nem lehet igazából vitatkozni, vagy mit kezdeni, mert nyilvánvalóan a szerkesztési módból, a formavilágból őszintének tűnik ez a létállapot közvetítés, de a jövőt tekintve nem nagyon megnyugtató. Mint kép, mint alkotás tehát egy borzasztó erős önvallomás, de mint egy élethelyzetet bemutató üzenet eléggé jól érthetően közvetít egy borzalmasan fájdalmas és fulladás előtti létállapotot. Nagyon remélem, hogy ez csak egy kísérlet, egy bizonyos képi technika bemutatására. Három disznó, de legyen igazam. (szőke)
értékelés:

A napi utolsó szerelvénnyel utazva egy kört a Földalattin... A film hossza is a kört idézi, mert PI perc hosszú: 3,1416', azaz 3'08.30"

Most egy kicsit megtöröm azt a rendet amit szoktunk az elemzéseknél alkalmazni és először is azt kell, hogy mondjam, hogy a legnagyobb hatás és a legnagyobb élmény az, hogy az András sok vicces és humoros helyzet bemutatása után olyan filmet küldött nekünk, ami igazándiból nem ezt a vonalat követi és végre megtalál egy olyan történetmesélést, végre rátalál egy olyan helyzetre, amikor nem kell önmagát ez mögé a humoros, vicces fickó jelmez mögé rejtenie. Tehát én ezt a filmet azért is köszönöm, merthogy igazándiból végre kinyit egy olyan ajtót András, amit nagyon szeretnénk benne erősíteni, hogy igenis jó irány és végre ez olyan, minthogyha egy összejövetelen végre le tudnánk ülni és beszélni, mondjuk egy asztal mellett. Tehát látom, hogy van értelme, vagy volt értelme kivárni ezt a pillanatot. A film maga az egy keretes alkotás. A bevezető képsorokban és a befejező képsorokban is hasonlóképpen azt látjuk, hogy megérkezünk úgymond a tett színhelyére és utána egy nagyon érdekes gyorsított felvétellel készült utazáson vehetünk részt. Ez mindenféleképp azt kell, hogy mondjam több síkon mozgó filmi helyzet. Mégpedig azért, mert van egy konkrét utazás, aminek részleteit legalábbis már sokan megtettük. Ennek van egy továbbgondolása azokkal a mikró mozgásokkal, amik ezen a nagy úton belül megtörténnek. Nevezetesen néha az alkotó kis kamerájával kiszáll a földalatti kocsijából, aztán visszaszalad, sőt azt is látjuk, hogy itt voltak kommunikációs helyzetek is. És ezek nagyon jól ritmizálják magát a történetet. De ami számomra a leginkább izgalmas, azok a belső történetek, mint belső monológok, amik úgymond két állomás között történnek akkor, amikor akár tudatosan, akár kevésbé tudatosan, de a kamera ráfókuszál mondjuk egy másik utazótársra, vagy amikor a kamera mutatja magát a felvételt készítő személyt, miközben elsuhan az alagútrendszer. Tehát ez egy olyan ritmizálás, egy olyan belső mese elindítása, amit én nagyon fontosnak tartok, pontosan azért, mert a néző azon kívül, hogy kap egy ritmusában egyébként nagyon hasonlatosan, gépiesen ismétlődő történetet, mint amit már néhány filmmel ezelőtt láthattunk egy másik iskolástól, a Cseh Róberttől, ehhez képest az mindenféleképp egy pozitív történet, hogy mindezt az András saját magán, a saját belső gondolatain keresztül tudja szűrni és ez is meg tud jelenni ebben a filmben. Ami még egy fontos dolog, amit észre kell, hogy vegyünk, hogy a hanggal is egy manipuláció történik. Mert azon kívül, hogy meghagy az eredeti hangból részeket, motívumokat, azon kívül erre egy teljesen idegen hangot, egy valószínű fúrógépnek, vagy valamilyen háztartási eszköznek a hangját is rákeveri, ugyanakkor ez egy feszültségnövelő hatást ér el. Tehát miközben ennek egyébként van humora, aközben azért igazándiból a történetnek a feszességét növeli ez a hanghatás. Amit még megszeretnék jegyezni az pontosan az, hogy létrejön a film közepe felé egy kommunikációs helyzet a metrósofőrrel, aki gondolom, ki akarja zavarni Andrást a metrókocsiból, mert hogy a végállomásra értünk és ott nincsen átfordulás hiába, minthogyha régen ettől féltem is, hogy mi van ha fönt maradok a metrón, mert akkor biztos valami olyan helyre kerülök, ahol ezek átbucskáznak a fejükön, és akkor ott velem valami baj történik, ezért kell biztosan kiszállni... Tehát összefoglalva én ezt egy öt disznós filmnek gondolom és arra szeretném kérni az Andrást, hogy próbálja meg, mivel már nagyon sok mindent mutatott abból a humoros fickóból, figurából akit már nagyon jól ismerhetünk, hogy próbálja most meg ezt a mérlegserpenyőt ezekkel az alkotásokkal megtölteni, hogy kicsit visszabillenjünk abból az irányból és én bátorítom arra, hogy ilyen munkákat mutasson nekünk. (szőke-hegyi) értékelés:

Az István az előző filmjében, egy – ugye azért térek oda vissza, merthogy valamilyen ívet próbálok itt, vagy hát vélek fölfedezni – viszonylag standard riporthelyzetet dolgozott föl, dolgozott át a hang segítségével, és létrehozott, még hogyha nem is tökéletesen, egy hangmontázst. Ez a film tökéletesen teljesíti a mozgás leckének a feladatát, ugyanis több síkon, több értelmezési síkon jön létre maga a mozgás. Egyrészt alkalmaz egy pixillációs technikát, amivel hosszabb időszakokat sűrít bele viszonylag ebbe az 5-6 percbe, ami ennek a filmnek a hosszúsága. Tehát ez maga egy történeti mozgás, hogy elindulunk az utcáról, eljutunk egy szórakozóhelyre, majd megint az utcán vagyunk. Tehát egy est, mondjuk egy szombat esti disco-parti, vagy egy céges buli, nem tudom, de a lényeg az, hogy ezen a mozgáson kívül a belső mikró mozgások is érdekesek. A felgyorsított világ által felfedezhető ismétlődések és minták. Tehát azok a strukturális minták, amit a valós sebességgel élt életünkben nem biztos, hogy észreveszünk, hogy mondjuk egy este folyamán 13-szor mentünk ki a kézmosóba, nagyjából mindig ugyanazon az útvonalon, mert ott állt az a hájas, sört fogyasztó futball-szurkoló, akit ki kellett mindig kerülnünk. Tehát azok a megfigyelések is érdekesek, és a mozgásban pont ez a gyönyörű, hogy olyan dolgokra csodálkozik rá, amit igazándiból a fényképezésnél, például a makró fotográfia tud, amikor egy új dimenziót nyitunk. Ami miatt én azt gondolom, hogy még mindig azt mondom, hogy van továbblépési lehetőség, hogy mindezzel együtt megszaggatja, vagy megtöri a zenének is a ritmusát és a zenei, vagy a hangvilágnak a rendjét is, és ezt igazándiból - én megvallom férfiasan - nem értem, tehát nem értelmezhető. Tehát ott egy zavaró momentum jön be azáltal, hogy egy szaggatott, egy zaklatott képi világot egy teljesen más ritmusban, megtöredezett hangi világgal támaszt alá. Tehát ebben nem vagyok biztos, hogy ez 100 százalékig tökéletes választás. Vannak itt olyan a körsvenkkel olyan ritmusváltások, amik a kamera mozgásának ritmusváltásai, de magának a szaggatottságnak a ritmusváltásait vártam volna talán. Két javaslat lenne megtekintésre, az egyik Huszárik Zoltán Csontváry című filmje, a másik pedig Bódy Gábor a Kutya éji dala, és a Psyché, ahol akkor már modern technikaként ezt használják mozifilmben, és nagyon érdekesek ezek a kapcsolódások, főleg a Csontváry filmben. (szőke-hegyi) értékelés:

kb: 10 mph

Tamás régóta, a kezdetektől jelen van és dolgozik az Estiskolán. Ebből a fajta megfogalmazásból - nagyon hálás ez a verzió – sokat láttunk. Itt talán annyit mondanék, hogy ha egy belógó emberi kéz, vagy ujjak, vagy valami kompozícióban megjelenne ebben a történetben, még erőteljesebb tudna lenni, összekötő lenne, és a már sokszor látott húzott csíkok egyből egy különleges tartalmat kapnának. De kettő disznó megvan a képre. (szőke)
értékelés:

Mozgásban

Egy óriási pannó képet látunk, mint a Magyarok bejövetele, még akkor is, ha az eredeti méret egy pici, filmszalagszerű forma (itt a kivágásról próbálok beszélni). Ez az, ez a hosszú, elnyújtott elbeszélő forma, amely olyan, mintha valami régi anzixot látnánk, hiszen lemaradnak az ég jegyei, az előtér, és mindazok a kis parányi marionett-babák láthatóak ennél a korcsolyázós történetnél. Ha Mariann régebbi alkotásait megnézzük, mindig is nyitott volt a megfigyelésekre, a picit melankolikus, merengő, távolabbról is rátekintő elmélkedésekre. A képkivágás, pont attól, hogy ilyen elnyújtott, parányivá, apró fázispontokká alakítja az embereket. Ezen a képen nem az a lényeges, hogy tudjuk, hogy Vörös Lajos és Vörös Lajosné azon az estén ott voltak-e a többiek között, legfeljebb rá lehetne bökni és azt mondani, aki jelen volt szintén ezen az örömteli estén, ahol a hangszóróból, megafonokból szólhatott akár a karácsonyi zene, és forralt bort lehetett inni a büfében. Egészében jelenít meg egy érzést ez a kép. Miközben eddig sokszor a mozgásban házi feladatra olyan alkotások érkeztek be, ahol a filmfelvevő gép és a valóság expozíciós ideje kapcsolatából sokszor magát a fizikai mozgás jelenségét vizsgálták a fotósok, itt ugyanúgy egy mozgásban lévő csoportot és tömeget látunk, de szinte kimerevítve, mint egy képzőművészeti stúdiumot, tanulmányt, ahol az emberi mozgás anatómiáját figyelhetjük meg. Ez pedig azért érdekes, mert a Mariann tulajdonképpen a karakterekről, az emberekről beszél, amely talán Krúdynál vagy Nagy Lajosnál érezhető nagyon izgalmasan, ahogy nem tájleír, hanem helyzetleír. A kiválasztása ugyanakkor ennek a nagyon hosszú, elnyújtott formátumnak a távolságtartást is jelenti. Azt, hogy én mint alkotó látok egy közösséget, jelen esetben itt azokat akik korcsolyáznak, leválok tőlük, messzebbről, elmesélő módon készítem a megfigyelésemet amely összefüggésrendszert mutat, de nem vagyok benne ebben az élményben. Pont attól, hogy ilyen parányiak a figurák ezen a képen, valójában a vágyat erősítem, hogy olyan jó lenne együtt játszani velük, olyan jó lenne nekünk is ott korcsolyázni. Mivel ezt az eseményt kívülről fotózza az alkotó, valahogy olyan érzés van, még akkor is, ha esetleg most, ezen a karácsonyon, vagy ezen a télen történt mindaz, amit itt látunk, mintha valamilyen régi-régi anzix lenne az, amit ő itt elküldött. Úgyhogy én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Mozgásban a legvégsőkig
Romániai utunk során egy tucat balesettel találkoztunk az autópályán. Állítólag éjszakánként sokszor látni az úton kivilágítatlan fatolvajokat is, mi már csak a hűlt helyüket találtuk.

Én itt a kompozícióról, a világításról és az egyéb dolgokról nem is nagyon szeretnék beszélni. Nyolcas lecke, mozgás kategóriába érkezett ez a lecke, és nyilvánvaló, a leiratból egyértelmű az, hogy itt egy baleseti helyszínt látunk, és ez van tulajdonképpen fotográfiai eszközökkel dramatizálva azáltal, hogy egy hosszabb expozícióval az elsuhanó autók fényeiből egy vízszintes csíkot hoz létre a fotográfus. Én a mozgás leckébe el tudom fogadni, értem is az áttételt, hogy az autó is mozog, az ember is mozog, aztán a kettő találkozik, és ebből létrejön egy ilyen baleseti helyzet. Ugyanakkor azt mondom, hogy ahhoz, hogy ennek a drámája el tudjon indulni, meg kell találni azt a kötődést, hogy nekem ez a szituáció mit jelent. Ezt a kötődést akkor tudom megtalálni, ha ezzel van időm foglalkozni. Nyilvánvalóan rácsodálkozom erre a helyzetre amit a leírat is elmond, hogy úristen, és milyen szörnyű, és ezek tényleg így vannak, csak ezek az érzések ebben a megfogalmazásban nem tudnak túllépni azon, hogy az ember szokványosan szörnyülködik akkor, amikor valami olyan újsághírt vagy híradót lát, ami egy ilyen balesetről szól. Maga a fotográfia azáltal többé válik, hogy nem a naturális balesetet mutatja, mint egy helyszínelő kép, ugyanakkor a személyességét, hogy a Lacinak ez mit jelent, azt nem tudom meg a képből. A leírat segít, de ha a leíratot eltakarom, akkor nem tudom, hogy az ő véleménye micsoda Azon kívül, hogy van egy konvencionális, sztereotip véleményünk erről a történetről, hogy igen, szörnyű hogy elütik az embereket, meg szörnyű hogy ez a fatolvaj életének vége. Hát igen, szörnyű. Erre azt mondom, hogy és még huszonhatmillió más történet is szörnyű, de ahhoz nekünk valami közünknek kell lenni, hogy fotográfiába tudjuk emelni. Ettől még én megadom rá a három disznót azért, mert a mozgás leckére jó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Urbanizált Zarándoklat
Láncreakció - Dóczy képre.

A képet önmagában értelmezve, és éppen azért, mert valószínűleg az alagutat látjuk a Clark Ádám tér felé. Az út végén sejthetően a Clark Ádám tér fényei azok, amelyeket látunk. Akár, ha a köldök házi feladatot is néznénk, a perspektíváról, a valahova való útról utazásról beszél ez a kép. Ha nem a balról jobbra, jobbról balra, föntről le, lentről föl sík elmozgatásokat vesszük alapul a kép szempontjából, hanem a térbe, a tér illúziójába való beérkezést és onnan való visszaérkezést, akkor azt mondom, hogy az előtér, középtér, háttér viszonylatában annyi a probléma, hogy az elmosódott mozgásban lévő formák nincsenek viszonyítva, a képfelületen nincs olyan kiindulási pont amitől mindez a furcsa fény, pászma rendszer kellően misztikussá válna. Ez alatt azt értem, hogy vagy az előtérben, vagy valahol kellene egy fix viszonyítási pontnak is léteznie. Nem fogadható el, hogy csak kizárólag a keret az, ami 100 százalékosan és élesen, és előttünk tapinthatóan indítaná el azt az óriási teret, azt az óriási suhanást, azt a térmozgást, amit itt a kép középpontján, megint azt mondom, mint fraktálban, látnunk kellene. Alapvetően mindezeket ugyanakkor mozgás kategóriájában is kellene értelmeznem és önmagában pedig - pont emiatt, mert nagyon sok mindent helyre kellene tenni a képben -, nem tudom elfogadni a láncreakció házi feladatba, a mozgás házi feladathoz tenném át és mindaz érvényes, amit eddig elmondtam függetlenül attól, hogy megjelölt a kapcsolódási pontja a láncreakció képnek a Camillánál. Tehát visszaadnám ismétlésre a láncreakció sorozatban és mozgásba áthelyezve egy disznó. (szőke)
értékelés:

G-force
120km/h, 4.5 G. Ülve pisilős, sikoltozós móka.

Idegen nyelvű címet látunk, aki nem tudja, a G erő a gravitáció magyar megfelelője. Valószínűsítem, hogy valamilyen hétvégi, vagy valamilyen szabadidős programban készülhetett ez a kép és azt kell, hogy mondjam, hogy egy viszonylag jól megválasztott pillanatot látunk. Éppen azért, mert hogy a fotósnak talán azt mondhatom, hogy volt ideje kiválasztani azt a pontot, hogy honnan fogja ő ezt a képet elkészíteni - tehát most én egy feltételezett sztorit mondok - gondolom a barátok fölmentek erre a vasútra és aztán a fotós pedig lent maradt, és Roland várta mint a pecás, azt hogy na akkor honnan tudok a barátokról készíteni egy képet. És ez egy jó kép, mert szép az ív, szépen mozgatja be magát a képnek a ritmusát is ez az ív. Egyetlenegy ami, amivel még foglalkozni kell és ez a zársebesség kérdése, az expozíciós idő. Mert hogy az expozíciós idő az, ami a mi döntésünk, hogy megfagyasztunk egy pillanatot, vagy pedig mozgásba hozunk. Tehát, hogy az az abszurditása egy képnek, hogy bár 120 km/órával megy ez a szörnyeteg, de mi egy teljesen készre fagyott pillanatot adunk, mint egy kimerevített képkocka, vagy pedig érzékeltetjük ezt az elsuhanó nagy sebességet. Itt most azt lehet látni, hogy a kép éles, tehát nem az történt, hogy az alkotó ijedtében, vagy izgalmában bemozgatta, de mégis maga a fő motívum az életlen. És csak annyit mozdult, hogy életlen legyen. Határán van ennek a döntésnek. Tehát vagy egy hosszabb, vagy egy rövidebb expozíciós idővel ez egy eldöntött kérdés lenne, míg most ez a kérdés nem dőlt el. De ettől még a két disznót én megadom rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Hápci
(téli kutya)

Ez a házi kedvenc kategóriába is érkezhetne. Nagyon szeretem a megjegyzését Hápcinak, ugyanis zárójelben az van, hogy téli kutya. Az utóbbi időkben azt mondom, hogy ez egy, nem tudom, hogy ezt így akarták, vagy véletlenül a Pedellus csak ennyit gépelt le, de akárhogy van, ez az utolsó időszakoknak számomra az egyik legörömtelibb hozzáfűzése, mert annyira szikár, Örkény egypercesei jutnak erről eszembe, hogy gyakorlatilag mindent elmesél. Szeretem a címét is, mert hogy fonetikus, tehát háp-ci, az jelentheti a telet, jelentheti a kutyust, jelenthet sok mindent. Nem ott van az élesség ahol kéne, ott mozog ahol nem kéne, szóval minden tekintetben szeretem ezt az egészet, mert olyan spontán és olyan egyszerű ez a kép. Megmondom őszintén, nem szoktam összehasonlítani képeket, eddig az Estiskolán ott láttam hasonló jellegű, szeretet teli fotókat, ahol macskás tulajdonosok voltak, akik ugyanígy a kis állataikat megfigyelték és, itt nem csak egyszerűen egy kutya bemutatást látok véleményem szerint, mert nem így szoktuk a kutyánkat bemutatni. Lefekszünk oda a földre és amikor olyan szépen beáll…, itt olyan esendő az egész, olyan kutyás ügy amit itt látunk. Ez az én véleményem. Én szeretem mozgás házi feladatra Simon Katalin képét és megvan a három disznó (szőke)
értékelés:

Ezt a filmet azért szeretem, mert nem akar sokat, nem is hosszú, néha ez jó. És az eredeti hangok ennek a szerkezetnek, ennek a búgócsigának a családi térben hallható eredeti hangjai azok itt nagyon jót tesznek, nagyon jól segítik elő ezt a festői folthatást, amely ennek a játéknak az igazi lényege. A számítógépes játékokhoz képest ez a régi gyerekkori játék, amelyet nyilván most újra gyártanak, lehet ilyet venni, nagyon, nagyon izgalmas, ahogy a formák egymásba folynak, és tényleg mint egy ilyen kis gyermekkori titkos meditációs játék, ilyen formán lehet, hogy még a végén ki fog derülni, hogy a gyerekkorunkban használatos játékok nagy része buddhista, taoista, fraktálszerű szerkezet volt és ezért vagyunk ilyen furcsák 40 év fölött, mert hogy ilyen gyerekjátékokon nőttünk föl. Egy ilyet lehet itt látni, és én nagyon örülök, hogy a film nem ott fejeződik be, hogy ez az absztrakció érzékelhető a forgás a foltok és a hozzátartozó hang, hanem a végén értelmezi mindezt és bemutatja a kamera azt, hogy igen, egy kisgyereknek a gyerekkori játékát látjuk, talán a kisgyerek ott reagál is és látjuk az egészen egyszerű, hogy is mondjam kézzelfogható jelzéseket ezen a játékon, amely ebből az álomvilágból már teljesen mást mutat. Várom a további alkotásokat. (szőke) értékelés:

Mesebringa

Ez egy jó kép, és azért jó kép, mert ugye ez az egész környezet, minden ami statikus ebben a elhúzott helyzetben és a sárkánygyíklány, aki itt alakot vált és kipörög egy másik térbe, ez a habitus igenis ott van Mesevirág létezésében, ott van a szélviharszerű jelenléte, és úgy gondolom, hogy ehhez a mozgás házi feladathoz Camilla nagyon is jól dolgozott együtt a partnerrel, a modellel és ez a kép nagyon is közvetíti azt, amit személyesen is, ha találkozik az ember Mesevirággal, akkor megélhet, amikor az ember fején ül a királynő, és éppen az orrát akarja szétműteni, hogy megtudja, hogy mi van bent. Úgyhogy ez a kép egy jó kép, három disznó. (szőke)
értékelés:

Álmok vagyunk
Édesen vonnak be a keserű bókok
Összeroppantnak a hétköznapok
De erre jók a Csókok

Álmok vagyunk...

Nem látom magam körül az Értéket
Már csak a Szerelemben kereshetem azt
Mert reszkető karomban az Érték

Te vagy

Egy Lélekben fonódunk össze
Két Test
S próbáljuk megérteni egymás Fájdalmát
S a problémák kiküszöbölhetőek,
Ha kettőnk tekintetében oldjuk meg őket

Álmok vagyunk...

Egy Testben fonódunk össze
Két Lélek
S próbáljuk megérteni egymás Sóhajait
Melyek magasra szállnak és összeérnek
S Egységei lesznek egy Titkos Térnek

Álmok vagyunk...

Szakítsd fel a gátakat
Melyek korlátoznak Benned Engem
NE építsünk Reális Várakat
Engedj Habfelhőnek lennem

Álmok vagyunk...

Azért emeltük át a szorgalmi rovatból ezt a képet házi feladatként, mert amíg a mozgás kategóriában sok alkotónál láthattuk a valós elmozdulás ábrázolását, fényképészeti szempontból hosszú expozíciókkal, mozgó szerkezetekkel, itt tulajdonképpen az előtér-háttér játékkal, ahol egy festett díszlet felhő, mint egy ilyen cirkuszi ringlispil körüli védőkorlátot látnánk, a háttérben elmosódott festett felületek, és az elmosódott árnyékok teljesen a körhinta asszociációját hozzák. És itt a közvetett mozgás érzékeltetése az ami miatt úgy gondoltuk, hogy ebbe a kategóriába érdemes áthozni azért is ezt az alkotást, mert azt tűztük ki a legelején is az Estiskola indulásakor célnak, hogy miközben az Estiskola készítői, szerkesztői nem rendelkeznek olyan jogosítvánnyal és olyan hivatalos bizonyítvány rendszerrel, amely őket feljogosítja arra, hogy különböző szakmai munkákat hozzanak létre, mégis azt gondoltuk, hogyha töredékesen is, de egy-egy feladatkör kapcsán körbejárjuk a világot, beszélünk a világról, beszélünk a világ eseményeiről, látványairól, transzparensekről, reklámformákról, médiáról. Még ha ez nem is 100 százalékos, de talán többet segít mozaikszerűen is a világ értelmezésében nekünk a többieknek, minthogyha egyáltalán nem foglalkozunk ezzel az egésszel. És ez a megfontolás az, ami miatt átemeltük a 8-as leckébe az itt látható képet, merthogy bár a mozgás képzőművészeti szempontból, fotóművészeti szempontból, mint olyan, nincs még az Estiskolán teljes egészében feldolgozva, mégis egy eddig nem látható megközelítési módot, a közvetett üzenetet azt itt, ezen a képen jól ábrázolhatóan meg tudtuk mutatni. Ez egy három citromdisznós kép véleményünk szerint. Köszönöm szépen. (szőke)
értékelés:

Kötés
Szerintem lehetetlenség követni.

Nagyon aranyos és izgalmas, ahogyan az alkotó rácsodálkozik erre a varázslatos és mágikus női technikára, a kötés filozófiájára. Az estiskolát működtetők fejlődését nagyon sokáig befolyásolta egy sajtóorgánum, a Fürge Ujjak, ezt mindkettőnk nevében mondhatom, hogy ez egy generációs problémát is jelentett, hogy így negyven környékén ugye az nekünk olyan volt, mint másoknak a Rolling Stones, és ezt érezzük itt ennél a képnél is. Én úgy gondolom, hogy a három disznó megvan ebben a történetben, mert ugyanúgy ebben a gyakorlatilag a road-movie hangulatba visz be bennünket a Viktória, tehát ő valamit tudhat a kötésről. A humor mellett azért... az alsó gépállás, az, hogy gyakorlatilag odabújok és megfigyelem ezt az egész mechanizmust, és ugye ami a hozzászólásban is elhangzik, hogy szerintem lehetetlenség követni, azt nagyon jól érzékelteti, hogy az expozíciós idő alatt elmozdul a kéz, a kötött felület, és tényleg hozza azt az asszociációt, ami a kötés mikéntje – még akkor is, ha esetleg nem is ez történt, hanem csak valaki egy kabátot húz éppen fel. De tényleg ott van ez a fürge ujjak érzés benne. (szőke)
értékelés: