Csend midörökké még
csend...hallod?

Egy olyan kompozíciót kaptunk, ahol az előző képek értelmezését is látjuk, azt a temetőt, ahonnan az eddig kiválasztott darabok származnak. Én nagyon szeretem ezt a képet, mert ez a rend, maguk a formák, amik a sírkövekkel létrejönnek, egy nagyon jó ritmust hoz létre, ráadásul fényben, színben is ez a ritmizálás megtörténik, Amit viszont tanácsként tudnék mondani, az az előző képnél is felmerülő szemsík megválasztása , ami nagyon fontos, mert most lenézünk ezekre a tárgyakra, magasabbról van exponálva ez a kép, mint ahol ezek a kövek befejeződnek, és ez a fajta lefelé néző ábrázolás ez a szóban is benne van, a kapcsolatot jelzi, és szerintem nem ez volt a célja a Margitnak tehát ebben a helyzetben ha csak picit roggyant a térdén vagy legugol, egy teljesen más üzenet jön létre, mert a ritmizálások is erőteljesebbek lettek volna, pl. itt az előtérben álló szögletes tetejű sírkő megnőtt volna, jobban az ég felé törne, másrészt a horizonttal való kapcsolat is érdekes lett volna, hogy némely sírkövek ebből a formanyelvből ki tudnának beszélni, harmadrészt meg, hogy a kép jobb oldalán belóg egy faág, ami zavaró, tehát ha picit elmozdulunk és legugolunk akkor mindkét problémát meg tudtuk volna oldani. (szőke-hegyi)
értékelés:

csend mindörökké
talán lelek e témához más képvilágot...
most itt találom meg.
hallgatva sokat mondó, velünk élő elmúlt.

Ami az előző munkánál elhangzott, itt viszont úgy érzem, hogy nyilván a szórt fény miatt is, ugye az előzőben az hangzott el, hogy nagyon fontos, hogy ezek a domborművek amelyek tulajdonképpen szobrászati munkák, ahhoz, hogy információként a fotósnál meg tudjon jelenni reflexeket kell használni. Itt elképzelhető, hogy szórt megvilágítás vagy hogy nem volt erős fény, pl. napsütés a közelben, ez segít abban, hogy a gép most láthatóvá teszi a kőfelületen lévő feliratokat, formákat, piktogramokat, pl. a temetőkben sokszor látható kohanita, levita síroknál ezt az ismert jelet. Pontosan ezért jó, hogy a Margit olyan fényviszonyokat választott, ahol szórtabb a megvilágítás, mert így láthatóvá válik egy nagyon régi sírkövön az a szimbolika, amelytől ezek az építészeti alkotások jellegzetessé, különlegessé válnak. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha a Margitnak van ideje és energiája, akkor ezt a fajta tárgyfotózást érdemes még egy kicsit folytatni, érdemes még érlelni, a környezet és a forma kapcsolódásait vizsgálgatni, hogy ne csak az történjen, hogy kimegyek, kirándulok, a kirándulás során elmegyek a temetőbe, és ott egyszerűen csak exponálok, hanem próbáljam ezt az egészet a dokumentatív fotózásból elemelni, hovatovább nekem ha én lennék a Margit, mi az üzenetem, mi az én érzelmi kapcsolatom a látvánnyal, mert ettől fog tudni elemelkedni a szokásos dokumentumfotón túlra az alkotás. Azt kell tudnom, hogy az önmagam fejlesztésén is változtatni akarok, hogy egy látszólag dokumentumfotóban is meg kell találnom a saját lényegemet, a valóságomat, hogy ez a zsidó temetőben készült fénykép, ez a csodálatos kőfaragásról ugyanúgy tartalmaznia kell a fotós személyiségét. És egy olyan dolgot is szeretnénk visszaidézni, amiről a gyerekfotónál, állatfotónál már volt szó, ez pedig a szemsík megválasztása. Ha felülről fotózunk, annak van egy üzenete, felette állunk annak, amit mutatunk, így az esendő lesz, mi pedig felettesek, tehát általunk a néző is letekint, lenéz a modellre, és ez igaz a tárgyaknál is, szóval az egy teljesen más üzenetet hordoz, ha odaguggolok a sírkő elé és onnan fényképezem, akkor nincs rövidülés és nincs ez az esendő póz, és ez az esendőség az alárendeltség érzetét is hordozza. Jó lenne, ha Margit még foglalkozna ezzel a tárgyi és szellemi környezettel. (szőke)

Déjà vu 2
"A művészetnek nem célja, hanem oka van." /Kassák Lajos/ - épp ezt hallottam tizennégy másodperce.

Adódik az összehasonlítás a Deja vu 1-el, és ezt már a cím maga is felkínálja, még ha a két kép között lényegi különbségek vannak. És amíg az első képnél nem volt kérdés az, hogy a kompozíció és a képhatárok hogyan vannak kiválasztva, addig ennél probléma, hogy ennyire szűk kompozíciót választott az alkotó. Merthogy itt nem az a baj, hogy nem kerül rá az orr vagy a száj, vagy az áll, mert ezt a döntést el tudjuk fogadni, hanem az a kérdés, hogy ahol most vágunk, az biztosan meghagyja-e az ívek és formák rendjét, amit viszont ennél a képnél, mint közlés jelen van. Mire gondolok? Pl. a szem ívére, a szempillák végeire, pl. a szem alatti résznél még egy kicsit hagyva elindulni az orr felé a formának, pl. ha ez fontos, a haj ívére… tehát ezeket a döntéseket át kellett volna gondolni, hogy biztosan itt kellene-e a képhatárnak húzódnia. A másik pedig, hogy itt is egy nagyon redukált tónusrenddel találkozunk, de ebben a redukcióban azért a középtónusoknak is meg kell feleltetni valamilyen szürkeárnyalatot, még ha a köztes szürkéket ki is hagyjuk. Mert ebből az jött létre, hogy a homlok és a haj nagyon kiégett, és egy nagyon amorf felület lett belőle, nincs információ benne. Lehelyezi ide alulra azt, ami fontos, de itt meg nem történik semmi, ami ehhez a fehérhez képest, teljesen kettéválik, szétesik a kép. Érdekes lenne ez a húzott, hosszú kompozíció, ez a függőleges ablakkép, de nincs a középponton semmi, és ettől kettéhullik a kép. úgyhogy én ezt most ismétlésre visszaadom. (szőke-hegyi)

Árnyékom
Ahogy az árnyékunkat, úgy önmagunkat sem tudjuk átlépni.

Harmadik leckére érkezett a kép, és ez azért fontos, mert ennél a leckénél mi már ténylegesen egészalakos portréra gondoltunk, amit itt a Margit a megúszásra vett, tehát ugrott egy leckét, mert a második lecke helyett a harmadikra adott egy árnyékképet, ami persze jellemző az emberre, hiszen mindig velünk van, kísér minket az életünk folyamán, de azért ez egy megúszós megoldás. Nagyon jók azok a rövidülések és jók azok a perspektívajátékok ezen a képen, ugyanakkor én egy kicsit hiányolom a valóság ábrázolását, ami a háttér beton vagy murvaszerű valami felületén jelen van, de ez csak az egyik képsík, és ezzel dolgozik az árnyék is, ugyanakkor lenne egy képsíkunk még, és ez a valóság, ami akár az előző képnél a cipő ill. a nadrágszár megjelenése, tehát ezt be lehetett volna fejezni, mert most ez nem található meg, és ha ez bekerült volna a képbe, máris egy izgalmas kettősség indult volna el, és megbolondítható lett volna ez a kompozíció. Tehát egyrészt én kérném a Margitot, hogy ismételje meg ezt a leckét a kiírásnak megfelelően, másrészt erre én most egy disznót adok. Ha meg az árnyékkal akar még foglalkozni a Margit, akkor azt mondom, hogy ezt tegyük át az első leckére, és ott lehetne még ismételni, javítani, játszani vele, mint próba az árnyékkal, mert ez nagyon izgalmasan tud viselkedni. A második és harmadik leckére pedig várjuk a megoldásokat a Margittól. (szőke-hegyi)
értékelés:

Úton
Nincs semminemű járművem, a gyaloglás mindennapjaim része.

Ugye ezt is sokszor látjuk, ahogy a mi kis fejbenkameránkkal letekintünk a földre, itt az emberi test rövidüléseit veszi górcső alá ez a feladatmegoldás, és ezekkel a gyönyörű térkövekkel, amikre majd 20 év múlva érdekesen emlékszünk majd vissza, szóval ezeken jár az alkotó lába. És miközben a rövidülés érzékelhető ezen a kordbársony nadrágon és ezen a kis cipő, ad az egész egy mégis ez a rövidülés, és a cipőre rásimuló nadrágszár ad valami furcsa bájt, valami gyermeki játékosságot, mert akár szín vagy minden más plusz információ nélkül látná is az ember ezt a képet, majdnem azt lehetne mondani, hogy olyan mint egy gyerekláb, ahogy a bal láb lép előre, ilyen kis tipegő lábacska hatású, nyilván ez a háttér miatt is van, merthogy nagyon erősek, parancsolóak, határozottak ezek az ismétlődő formák. Énszerintem első leckének ez a választás, és az, ahogyan a barna kis cipő középre határozottan belép, toppant, és azt mondja, hogy Itt vagyok!, arra én azt gondolom, hogy a leckére ezt teljesen korrekt, még akkor is, ha a kockakövek ritmusa jobbra dől, hiszen erre lesz ideje a későbbiekben figyelni Margitnak, hogy ha dől, akkor azt kompozícióban kell visszahúzni, szóval három citromdisznó és várjuk a további alkotásokat. (szőke)
értékelés:

Ketten megértő hallgatásban
Szavak nélkül, hallgatva is hallhatsz, ha figyelsz.

Igazából a Margit képe, amin egy temetőt látunk, nagyon kérdéses az, hogy a gyász leckébe átkerülhet-e ez a kép, de most a csend leckében próbáljuk meg elemezni. Alapvetően még az is megkockáztatható, hogy akár csendéletként is jó lenne a kép. Azt azért el kell mondani, hogy két, ember által létrehozott építészeti forma, két szimbolikus forma, két sírkő, és ezeken faragások, szövegek láthatóak. A két kő mérete, formái nagyon különbözőek, és ezek egy természeti környezetben, egy őszi időszakban növények között jelentkeznek. Maguk a formák leegyszerűsítettek, függőlegesek, körívek vannak, és ezek a függőlegesek ezek sok helyütt párhuzamosak, a két sírkő kapcsolata, ezek erős ritmikájában adnak egy tengelyt. Ugyanakkor a kép ezt a két függőlegest jobbra döntött formában komponálva mutatja. Ez adódhat talán az optika torzításából, talán nagylátószögű, vagy a keresőn keresztül kézből nem látta jól az alkotó, hogy ezek az egyenesek picit buknak jobbfelé. Ugyancsak a méretkülönbség, ez a Stan és Pan, szürke tónusaiban a két kő viszonylatában megintcsak jobbra tolódik, jobbra támasztékolódik. A háttérből bevillanó égfehér, és a pici zöld nem tudja visszabuktatni ezt a súlypontozást, és miközben a sírkövek egyenesei is jobbra dőlnek, az egész kép jobbra súlypontozódik. Ennek korrigálására adott esetben lehetőség lenne, hogy valami a kép bal felső sarkában legyen látható, akár egy emberi alak, vagy egy arc, vagy bármi, ami visszahúzná ezt a dőlést. Vagy a kamerával addig próbálok mozogni, amíg ezt a ritmusharmóniát meg tudom találni. Úgy gondolom, hogy maga a kép témaválasztása nagyon jó, ez egy hálás feladat, és én sejtem, hogy ide vissza is lehet térni és talán, amit esetleg javasolnék a többieknek, akik jobban értenek ehhez, a fórumon például, hogy beszélgessenek arról, hogy sejtésem szerint fontosak azok a feliratok, amik ott a köveken vannak, de itt, most a monitoron látva bebukik a hosszabbik kő felülete, és nem nagyon láthatóak ezek a faragások rajta. Általában tudunk használni olyan tükröket vagy olyan felületeket, amik reflexhatásokkal megvilágítják kicsit, belecsalnak a valóságba. Ezekről javaslom, hogy a fórum rovatban lehet beszélgetni. De a kép jó, az irány jó, és két disznó. Még a szemmagasságról is lehet még beszélni a kép kapcsán, kérem a többieket, hogy akár a fórumon, akár itt beszéljenek, segítsenek a Margitnak ebben is, ha ezt megtettük már sokszor, akkor ne kelljen elkényelmesedni, segítsünk az új alkotóknak a saját tapasztalatainkkal is. (szőke)
értékelés:

Déjà vu 1

Itt is egy szolarizált módszert látunk, a Camilla munkáiban többször ez az egészen leegyszerűsített, tónus nélküli, grafikus hatású eszköz már látható volt, nagyon szereti a határozott és nem részletgazdag, hanem pontos és expresszív megoldásokat. A kép ugyanakkor talán nem véletlenül kapta ezt a címet, azon estiskola-látogatók számára, akik egy húsz évvel ezelőtti alternatív vizuális kultúrát is ismertek, akár a Méhes Marietta, az Eszkimó asszony fázik, vagy a Kutya éji dala híres dizőze volt, ma már ugye egy korrekt és szalonképes háziasszony, vagy akár Péterfy Bori mostani kultuszszemélyiségére is utalhat ez a címválasztás valami ilyesmi kapcsolódást is jelenthet. De jelenthet a fogalom egyfajta visszatekintést is, már megtörténtre való utalást. A kép erősen vágott, mondhatni ollóval komponált, hiszen akár a hajkorona, akár a kép baloldalán lévő arcél ívei, amelyek biztosan nagyon szépek lennének, az erős állcsúcs és a mellette lévő szürkés árnyék íve, ezek lemaradnak a képről, nyilvánvalóan azért, hogy a nagyon erős feketékkel körberajzolt szemgolyók, a tekintet, és a hármas egység, amit a haj, a szem jelzései és az ajak ezek domináljanak és minden más részlet ki van söpörve a képből. Ez egy jó alkotás, pont a tekintettől az a balratolódás, nem központos szerkezet, nekem ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Funky

Én nagyon örülök annak, hogy eljutottunk odáig, hogy a Camilla belenéz a kamerába, szembenéz velünk, és szembesít önmagával és a nézővel, még ha ilyen áttételesen is, merthogy azok a kísérletek, amiket az eddigiekben láttunk, azok arra is jók, hogy az ember megszokjon egy környezetet, megszokjon egy új helyzetet, és ennek a nyitánynak a következő fejezete az, amikor már megmutatjuk magunkat egymásnak, és ezért én nagyon örülök ennek. A kép színvilágában nagyon érdekesen dolgozik merthogy egy majdnem monokróm színvilágot látunk ahol csak az arcnak az élei, a száj, és a homlokon lévő jel az, ami kilép vagy ezt felülírja, de egyébként egy nagyon határozott monokróm a kép. A háttértől indulnék el, amikre jól ritmizál, jól felel a ruhának ez a csillogó felülete, ez a képzajhoz hasonló felület, és a fejpánt is ezt a ritmust adja vissza. Ezek a kapcsolódások nagyon jók. Ez a keretezés, akár a hátteret, akár a ruhát veszem, tulajdonképpen ez az, ami kiugrasztja, előrehozza a néző számára az arcot és a test felületét, és ebben a rendszerben talán a tónusrend és a tónusok redukálásával jön létre egy olyan helyzet, amiben a két szem nagyon erősen és szuggesztíven tekint a kamerába. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor azt kell, hogy mondjam, ezen az úton haladva bár biztosan nagyon fontos az a jel a homlokra festve, itt most lényegtelen, hogy hogy került oda, festve vagy fotótechnikailag, bár ez fontos, mégis ez a kék, absztrakt forma kibeszél ebből a kompozícióból, gyengíti az üzenetet, mert nem szervül ehhez a közléshez. Megkockáztatom, hogy formavilágában és kulturális kapcsolódásaiban is egy más történetet indít el, egy más helyzetről beszél, mint amiről a háttér, a szem vagy a ruha, vagy ez a feltűzött hajkorona. Tehát szerintem bízni kell annyira magunkban és a saját üzenetünkben, hogy csak akkor alkalmazzunk ilyen másodlagos információkat, amikor ezek ténylegesen az üzenet részei tudnak lenni. Most felülírja a kép egyéb közlési csatornáit ez a közlés. Én nagyon örülök ennek a képnek azért is, merthogy miközben nagyon eszköztelennek tűnik, míg egy nagyon átgondolt kompozíciót és tónusrendet kapunk, és az egésznek van egy furcsa dokumentumjellege is, és ez is erősíti az üzenet többi részét. Tehát én nagyon örülök ennek a képnek, két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Küzdelem

Az előző munkánál elég részletesen elmondtam, hogy mi az az út, az a folyamat, amivel ő most dolgozik, majdnem azt mondtam, hogy gyötrődik, és ezt a színválasztás is hozta, ezt az asszociációmat, mert szerintem nem elsődlegesen a Camilla munkáit a gyötrődésnek kellene működtetnie, hanem a gyötrődés élvezetének, az alkotás keserédes vívódásainak, de ebben mindenféleképpen az örömnek kellene irányítónak lennie, és úgy érzem, hogy ennél a képnél érezhető az önirónia, a játék öröme. Ugyanaz az érzéki és érzelmes színvilág, ugyanazok a formák kapcsolódva az emberi testhez jelen vannak, miközben ez a bojtos macipapucs is ott van ugye, ebben a bársony, cipzáras pizsama vagy nem tudom mi ilyen otthoni ruhára, nem látom, hogy mi, de ebben az alkotásban mindazt, amit az előző képnél mondtam sokkal egzaktabb módon, sokkal jobban, nyugodtabban, higgadtabban emeli össze, rakja össze az alkotó. Azzal lett volna még érdemes ennél egy picit játszani, hogy a kép jobb alsó sarkában lévő kis kerámia valami azon a határmezsgyén van ahol a kerettel együtt vágva, nincs eldöntve, hogy bent van a képen vagy kint van a képből. Nincs eldöntve, hogy mint formának van-e szerepe, segíti-e a látványt. Annak örülök, hogy egy tükröztetett képet beleértve a kerettel úgy vág az alkotó, hogy balra nem hagy keretet, de ha már rendetlenkedünk, ha már lázadunk, azt lehet még egyértelműbben is megtenni, itt döntésekről van szó, a tükör által látható homályos, furcsa álom, és a valóság ami a kereten kívül van, és ezeknek a játékán lehetne még mélyíteni. Ezt is két disznóra értékelem, de nagyon örülök neki, hogy ilyen elmélyülten dolgozik ezekkel a képekkel az alkotó. (szőke)
értékelés:

Kép-z-elem

Camilla házifeladatának sorozata, amellyel egy témát jár körül módszeresen, az emberi személyiség, amelyet körbevesz a privátszférája, a privát környezete, kultúrája, amit nevezhetünk családi, magánéleti, történetnek is, ami abból épül fel, ahogy halad az idő az ember a tárgyakkal, rekvizítumokkal amelyeket néha szimbolikusan saját magához kapcsol; ennek a saját magához való kapcsolatáról szól a sokadik alkalommal ez a kép, ahol egy emberi test, egy női láb, ami éppen ezt a többi képből is nagyon jól érzékelhető nőiséget szimbolizálja a Camilla dolgaiban, és ez kapcsolódik a népiesen mondva bizsuk és pici kis csillogó pici tárgyak környezetéhez. Ezekből töredékeket lehet látni, talán egy kis ékszeresdoboz, egy tükör, amin ugyanazok a jelek, szimbólumok, narancsforma és más egzotikus formák jelennek meg töredékesen, mindezekből pici apokrif morzsák világítanak, csillannak elő valahonnan a mélyből, hiszen ez a tükörforma, amin keresztül ezt a lábat látjuk, ez is olyan, mintha valahonnan a mélységből, az időtlen múltból ugorna, lépne előre ez az emberi testrész, ami így, ebben a megmutatásában a vágykeltő női szimbólumot jelzi. Mégis, a sok döntött tengely, a tükör szegélyei, a láb csavart formája, a gyöngysorok ezen a képen nem elsősorban az expresszió, hanem valami furcsa, zilált káosz felé mutatnak. Ugyanakkor itt, ennél a képnél jól – nem 100 %-osan, de jól lavíroz az alkotó abban, hogy ez a káosz eszközként jelenjen meg, a káosz belső létállapotára utaljon a kép, ugyanakkor mivel a kép elkészültekor ez nem volt teljesen tisztázva az alkotó számára, hogy a belső vívódásai mennyire vannak letisztázva képi eszközökkel, így azt kell mondanom, hogy a káosz egy picit máshogyan is jelentkezik a képen, a formavilágban, rendezettségben, és a emiatt, a szemlélet miatt borul egy picit a kompozíciós rendje ennek a képnek. Mert az nincs pontosan tisztázva, hogy mi az üzenete ennek a képnek. Mi az a sorozattörténet, amihez az alkotó folyamatosan visszatérve dolgozik ezzel. Nagyon fontos elhatározni, hogy önállóan, saját döntésből ismétli ezt a házifeladatot többszörösen, hiszen ő is érzi, hogy ezt az első leckét szeretné minél pontosabban feldolgozni, másrészt pedig nyilván azért tér vissza, mert önmaga számára még nem sűrítődött össze, nem mondódott ki az a válasz, ami neki az önkifejezéssel megnyugtató lenne. És ezért azt mondom, hogy ez a folyamat jól érzékelhető a Camilla beküldött leckéivel, én mégis azt mondom, hogy fontos lenne az alkotási folyamat előtt mindig sűríteni, önmagunk számára kimondani, hogy mi az, amit szeretnénk akár magammal, akár magamon keresztül a külvilág számára közvetíteni. Nagyon szeretem ezt a képet, de annyi megjegyzésem lenne, hogy ebben a témakörben akkor tudna a maga számára is megnyugtatóan előrelépni, ha a formavilágot azt mindig lehetséges eszközként használja a belső történet létrehozásában, mert ez a történet az elsődleges, ehhez társul a forma; abban az esetben, ha a forma pozíciót kap, és ahhoz társítjuk a filozófiát, a gondolatiságot, akkor mindig lesz egy furcsa, uralkodó mágia, ami a belső történéseket zavarossá teszi. Ez azt is jelenti, hogy önmagunkkal a saját alkotói folyamatunkkal nagyon határozott kell hogy legyünk, sokszor erőszakosnak kell önmagunkkal lennünk, hiszen a lényege ezeknek mindig az, hogy amikor elindul egy folyamat mindig szégyenlősek vagyunk, a vágyainkkal, a kérdéseinkkel kapcsolatban, azokat megfogalmazni egyszerű és tiszta módon a kérdéseinket. És aztán pont az alkotás segít abban, hogy ezek elkezdjenek kristályosodni. Én ezt érzem most, hogy a Camilla elindult az úton a munkáival, és bontja le ezeket a szöveteket, és ez itt most két disznó. (szőke)
értékelés:

Fél-elem

Tulajdonképpen egy sorozat következő állomása az, amit itt látunk, kétszeres keretezésben, és azt mondanám, hogy a kettős keretezésben lévő történet az előző portré arc nélkül képekkel együtt, akár képsorként is értelmezhető, és továbblépéseket is mutat, a befáslizott láb, és a két összezárt lábfej amelyek szégyenlősen, de még mindig a gyöngyökkel mesélnek nekünk, ugyanakor azt hadd mondjam el, hogy a kétszeres keretezéssel kapcsolatban, hogy a belső keret hogy úgy mondjam, egy picit slendriánabb, vagy bizonytalanabb. Tehát ezt a keretezési módot picit át kellene gondolnia a Camillának, de a két disznó így is megvan a képre - mondja Szőke. Én még annyit szeretnék hozzáfűzni - szól Hegyi -, hogy itt van egy nagyon jól látható trükk, hogy az egyik láb a fáslinál nincsen befejezve, és ilyen trükköket főként aktfotóknál szokás alkalmazni, hogy akár egy fekete drapériával takarva, akár fotó vagy labortechnikai módszerekkel így hozunk létre egy torzót, és ezzel fókuszálunk a megmaradt formákra, amelyeket a takarásból kihagyunk, tehát ez egy ismert és használt megoldás, de mégis, azt kell, hogy mondjam, hogy ennél a képnél egy picit idegenül hat, mert mintha nem lenne elég biztos az alkotó abban, hogy az a gesztus, amit a cipős és a mezítlábas lábak létrehoznak, ami a gyöngyökkel díszített és a fásliba burkolt lába között van, hogy ez a két láb egymáson helyezkedik el, tehát mintha nem lenne eléggé biztos abban, hogy ez a gesztus elég, és elmondja azt, amit ő akar, és erre szeretne ráerősíteni, de erre a ráerősítésre jelen esetben nincs szükség, sőt, ebből a környezetből ez nagyon kiugrik, kirívó, és nem csak arra gondolok, hogy technikailag szebben is meg lehetett volna oldani ezt a vágást, hanem arra, hogy nem illik ebbe a világba, nem illik bele ebbe a közlési jelnyelvbe, amit Camilla képein látunk és elfogadunk és szeretünk, tehát szerintem bízzon annyira önmagában a Camilla, hogy a gesztusai eredetiek és ötletesek, és fontosak. (szőke-hegyi)
értékelés:

Karma próba
Ez a kép ma reggel készült. Nincs semmilyen háziálatunk, viszont egy hete észrevettük, hogy egy egér garázdálkodik a garázsban. Mivel minden életet tisztelek, megpróbáltam élve elkapni, de tegnap este bejött a lakásba, és a feleségem konkrétan frászt kapott tőle. Jöhetett a karma próba. Egymás mellé lerakva egy élve fogó csapda és egy klasszikus egérfogó. Ha a csapdába esik, reggel megnéztük volna a gyerekekkel, azután elengedtük volna a kertben. Ehelyett a kukába került. A karma elől nincs menkvés. Ha gyilkos vagy, légy profi gyilkos.
   Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy a fénykép nincs beállítva, a sajt a szájában volt az egérnek, kicsit meglepődtem. Sajnálom azért, jobb ha tudjátok...

Sokat gondolkodtam azon, hogy ez a kép a leckék közé egyáltalán felkerüljön-e, vagy a szorgalmi kategóriába tegyem be, de végülis azért döntöttem így, hogy ide kerüljön, mert szeretnék róla beszélni, és nem kompozíciójában, bár ott is lehetne hibákat találni, abban, hogy eldöntjük, hogy minket a történetből mi izgat; ez a kép a leiratával együtt egy mesei történet, még ha ez a mese drámai is, csak azt szeretném mondani, hogy ez így nem elég, ez csak egy illusztráció így, nem elég, ha egy történetnél a kép csak az illusztráció szerepét tölti be, merthogy a képnek önmagában kell teljesítenie ezt a történetet. A másik meg az, hogy nagyon óvatosan kell bánni azokkal a történetekkel, ahol bármi, akárha csak egy ilyen kis rágcsáló is az életpályája végét mutatjuk be, mert ez csak akkor vállalható, elfogadható, ha tartalmazza az alkotói attitűdöt is. Mire gondolok: Valamilyen viszonyba mindig kerülünk egy ilyen helyzetnél azzal a történettel, ami itt lezajlik. És ezt a viszonyt meg kell mutatnunk, ezt a humánus hozzáállást tudni kell bemutatni. Én megértem, hogy teljesen más szerepe van egy terráriumban tartott kis egérnek mint mondjuk annak, aki a mi felhalmozott javainkat dézsmálja, és más a szerep, és nem kell szépelegni, hogy ezeknek a kártevő egerek útjának a vége bizony az egérfogó. Ez a rész megvan, ezt el lehet fogadni. De ezzel a történettel valamilyen viszonyunk mégiscsak van, és ezt ábrázolni kell tudni, mert ha ez nem kerül ábrázolásra, akkor ez a történet önmagáért való, még a leirattal együtt is, mert a képen az nem szerepel. Ezt szerettem volna elmondani, és ezek miatt én nem is adnék erre a képre disznót, de az oktatási helyzet illusztrációjának ez fontos, hogy itt legyen. (szőke-hegyi)

A sas nem vadászik legyekre

Aquila non captat muscas... az Istvánnak mostanában jók és tudatosak, tiszták az alkotásai, tudatosan kezd a vizualitással foglalkozni, és már nem mankókat használ egy-egy történethez, mondjuk más művészeti ágakból, hanem elkezdte megtalálni a vizualitásban az önálló történeteket. Így, itt például az árnyképpel mesél. A másik, amit megint fontosnak tartok, hogy a Pista kezd eljutni odáig, hogy nem verbális meséket próbál verbális módon vizuális keretekbe foglalni, hanem a vizualitást kezdi el verbális módon is mesélhetővé tenni. Egy ilyen mesei történetet látunk itt, egy egyszerű eszközzel, az árnykép eszközével, és mint ilyen, a második leckére jól teljesíti a feladatot, annál is inkább, mert a Pista visszatért önmagától, és elkezdte a házi feladatokat a saját örömére ismételni, és javaslom is ezt a Pistának, hogy a korai önportréját hasonlítsa össze ezzel a munkájával, fogja tudni látni, érteni, azt, amiről az előző képei kapcsán is beszéltem, a változást, fejlődést. Ez három disznó ez a kép. (szőke)
értékelés:

Az üveghegyen túl
Itt valamilyen batikolt szoknya vagy batikolt felület az alap háttér, amelyen az üveggolyók, gyöngyök, nyakláncok ugyanolyan festői módon jelennek meg, mint a háttér, és ebbe szinte zaklató módon egy női láb tapos-lép be, megintcsak ezt az érzékiséget erősítve. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a felső gépállásban elkészített kép, amely nagyon jó ritmusú, talán a világítással nagyon telibe van világítva, túl van lőve ezzel a nagy fénnyel, és abban a pillanatban, hogy itt is a világítással játszana, akkor az üveggolyók, a kavicsok és az emberi test formái sokkal izgalmasabban, sokkal vágykeltőbben és sokkal zaklatóbban jelenne meg. Úgyhogy ennyit jegyeznék meg, hogy ezzel érdemes lenne még a Camillának picit dolgoznia ha van kedve hozzá. Az nagyon jó, hogy a test és a tárgyak kapcsolatával módszeresen foglalkozik. Sejtésünk szerint a kelme mintái lehetnek a megfejtés kulcsa a kép címéhez, de az elforgatás, a takarás és a díszítések ezt a fókuszpontot olyannyira elmossák, hogy nem tud ez a párhuzam érvényesülni, máshová fókuszál a figyelmünk. (szőke)
értékelés:

a magány tükörképe

Én nagyon örülök annak, hogy a Camilla módszeresen, szisztematikusan, sokszor megrágva nekifut ennek a házifeladatnak, és azt hiszem, hogy van is értelme, van is oka olyan rétegeket bont fel magával kapcsolatban és olyan rétegeket tár elénk, ami indokolja azt, hogy nem pár kép gyorsan vagy valamelyikre legyen egy kis citromdisznó, ha megérkeznek ide a munkák, hanem látszik, hogy egy olyan régióba érkezett el rögtön az első házi feladatnál, ahol van mit mesélnie nekünk az ő belső világáról. Nyilvánvalóan az a fajta kicsit portugálos, algériai, kicsit egzotikus és csillámokkal, gyöngyökkel és érzelmekkel is telitűzdelt felület, egy tükör, ahogy a tükröződés egy fontos nyelvi eszközként van jelen, az érzékiséget, a szexualitást, az érzelmeket mutatja kétféleképpen; a tükör által homályosan és a valós jelzésben. Nagyon jó a kompozíció, a kamerakezelése, valószínűleg az alkotó saját maga a lábát felülről, mint egy légifelvételnél, fentről fényképezi, amely láb ebből a felső gépállásból igazából a védekezést, a maga alá gyűrt lábujjakkal a védekezést érezteti, míg a tükröződésben pedig egy egészen vágyakozó , markoló kezet, kicsit ördögi jelzést tükröztet vissza. Nem negatív értelmében mondom ezt, hanem azt a kettős játékot azt a kettős ént mutatja meg, ami a címhez is nagyon jól kapcsolódik, hiszen ez a magány és annak a tükörképe, az így ezzel a kettősséggel, a vággyal és a visszahúzódással, és folyamatosan egy belső érzelmi kereséssel abszolút jól van jelen. Még úgy is el tudom fogadni ezt a képet, hogy egy kicsit pongyola vagy pontatlan, a képkeret környékén való fogalmazás, amit nyilván a tükröztetés akar helyrerántani, de pl. a kép baloldali részén a kis kazetta, amiben talán valami füstölődarabok vagy ecsetek lógnak be, ezek azért ott egy picit megbontják a szimmetrikus felületet, és ugyanez igaz a jobboldalon erre a kis háromszögre, ami belóg, ezek egy kicsit zavarossá teszik a képet. Az expresszivitás nem feltétlenül azonos zavarossággal, de ennek ellenére én nagyon jónak tartom ezt a munkát és a három disznó megvan rá, mert a Camilla nem adja fel, folyamatosan tesztel, kísérletezik a munkáival továbbra is. (szőke)
értékelés: