Szakkör | Page 763 | Látszótér

Tengeri hántás
Van olyan ember, aki ágyban, párnák közt piheni ki magát. Nekem ugyanezt nyújtja a hobbim.

Anita, most már mondhatjuk, elég régóta velünk van, sok fényképet küld, sok próbálkozását láttuk, mondhatom, talán nem titok, több képet küld, mint amennyi kikerül, mi erről beszélgetünk vele, azokról a képekről, amiket még ismételnie kell. Most egy olyan portrét küldött magáról, amiről azt mondhatnám, hogy a felnőtt korba lépés időszaka. Anitának ez már a második képe, ami kapcsán, ha ezt a képet ő készítette saját magáról (ugye Anita, te készítetted, ugye nem más készítette rólad?), ha ennyire koncentrált képet tud készíteni, akkor ezt fogjuk alapnak tekinteni a jövőben. Ez egy háromdisznós kép. Nem mondom, hogy nem lehet ezen még tovább lépni, mert a világításnál, például, ha ebben a térben egy derítőlappal takarjuk a fényt, akkor például a lábból egy kicsit visszatartva jobban koncentrálunk a fejre és arra a helyzetre, ami ott a kézzel történik. De ez az irány, amin Anitának kéne haladnia, ezeket a történeteket kell nekünk elmesélnie, mert ez az a speciális helyzet és ez az a történet, ami Anita. Az, amit mi nem ismerhetünk még, és amit általa megismerhetünk. Az a fontos, hogy ezeket a pillanatokat jegyezze meg, és ezeket próbálja meg magában reprodukálni, hogy az üzenetei személyesé váljanak. (szőke)
értékelés:

Madárfotózás közben
Egyik kedvenc fotótémám a madarak.

A kép címe Madárfotózás, de alapjában véve nekem Pier Paolo Pasolini Madarak és madárkák című filmje jut eszembe. Ha nem látnám a márkajelzést, még azt is gondolhatnám, hogy reneszánsz felvételt látok alsó gépállásból, amelyen Szent Ferenc éppen azon gondolkodik, fiatal korában, hogy majd a madarak nyelvét hogyan érti meg és talán itt van első olyan égi jel, amely föntről érkezik neki, ahol az első ábécésorokat Szent Ferenc esendősége ellenére is érti vagy elkezdi érteni. Maga a beállítás, a helyzet, az üzenet nagyon is őszinte, egészen biztos vagyok, hogy Dezső látta ezt a képet, tehát egy pontos és fontos üzenet a fiatal korról, amelyet az olasz filmművészetben az 1970-es években olyan szépen ábrázolt például Fellini Amarcord című filmjében (gondoljunk itt a trafikosnő-jelenetre). Nagy bájjal és nagyon szépen van minden összefoglalva arról, hogy ki ez a fiatalember. Én ezt egy nagyon őszinte és feltárulkozó üzenetnek tartom, és nagyon tetszik. Tán egy kicsit a Nikont lejjebb helyeztem volna, hogy a fiatalember arca, arcformája az állkapoccsal együtt látható legyen. A továbblépés egyik iránya a világítás. Most az arcon látjuk a napot, és valami árnyékot vet, ami mellett ott a fénycsóva. Ezt a fényt meg lehetett volna keresni, hogy az arcon szerepeljen, mert a főszereplő mégiscsak az arc. Ha pedig ezt megtaláljuk, akkor fényértékben is helyre kerül a dolog, mert most a háttérben lévő ég erősebb fényértéket képvisel, mint az arc, és ezzel el is viszi egy kicsit a figyelmet erről a formáról. A másik a fényképezőgép felirata, amit nagyon egyszerűen lehetett volna takarni, merthogy nem annyira fontos. Ha a portré alanya ezt a fényképezőgépet megmarkolja, az ujjaival kitakarta volna a márkajelzést – és ráadásul nem félnénk attól, hogy az onnan egyszer csak lecsúszik. Összegezve, maga az ötlet és a gesztus olyan erős, ami az összes technikai hibát felülírja, de ez nem jelenti azt, hogy ezekre nem kell odafigyelni. Most ez 3 disznó, de leszünk szigorúbbak is. (szőke)
értékelés:

Házi...

Egy olyan képet látunk, ahol a házi kedvenc egy kőgalamb vagy kősas, vagy valami madár formájában jelenik meg és ez, ha jól látom, egy fatönknek a környezetében van elhelyezve. Az jó ötlet, hogy a hófehér gipszgalamb sötét háttér előtt van, mert így jól látszanak a formái, bár arra szeretném felhívni az István figyelmét, hogy azokat az anyagstruktúrákat, amelyek ezt a madarat jellemzik, világítással – egy súrlófény használatával – sokkal élénkebbé lehet tenni. A kép elsődleges problémája mégsem ez, hanem az, hogy a két formavilág konkurál egymással, üti egymást, mert a néző nem tudja eldönteni, hogy a madárral – a főszereplővel – foglalkozzon, vagy a háttérként funkcionáló fatörzs gyönyörű formáival, hiszen önmagában is egy izgalmas helyzet lenne ezt a fatörzset szemlélni. A fotón nincs eldöntve, ki a főszereplő, erre csak a cím utal, ennélfogva ez a két forma nemcsak hogy üti egymást, de nem is lép egymással kapcsolatba. A kapcsolat jelenleg művi, az alkotó által létrehozott kapcsolat, ebből kifolyólag nem értelmezhető, hogy miért pont itt van ez a madár elhelyezve, hiszen lehetne bárhol máshol is, nincs értelmezve ez a fajta képi megoldás. Én azt mondom az Istvánnak, hogy ismételje ezt a leckét, mert ez így ebben a formában nincs kész. (szőke)

Pillangó pihen a kezemen
Szállunk, akár a pillangó, de néha jó egyet megpihenni.

Anita mostanában érkező munkáiban egyre mélyebbek, összetettebbek az üzenetrendszerek. Érdekesek az erdei táj zöldjei-világosai (a nagybányai festők közül Ferenczy Károlynak van hasonló színvilága), ahol a fényfoltok impresszionisztikusan plein air-ben megjelennek, és az előtérben pedig egész közel egy kéz, amin megpihen a kis pillangó. Ez egy érdekes térjáték, de ettől függetlenül, ha már dekomponáltan van elhelyezve a kéz, hiszen a kéznek csak egy részét látjuk itt a képen , akkor ebből az arányrendszerrel a kompozícióban kellene foglalkozni és a mi javaslatunk szerint a jobb oldali részből valamennyit kéne vágni, vagy - még inkább - beljebb tolni a kezet. Ha Anita kimondta volna, hogy igen, engem továbbra is izgat az, hogy a terekben megjelenek, kilépek, ott a természet különböző jelenségeivel foglalkozom, s ha ebből létrejön ez az önmaga számára nem eléggé hangsúlyozott térbeli játék, és ha ez kimondódik az expozíció előtt, akkor talán ott jön a válasz Anita felé is, hogy akkor bentebb tolom a kezem. És ezzel a színpadi síkban az operaénekest odahelyeztem a zenekari árok elé, és a nagy csatajelent a háttérben látszik. (szőke)
értékelés:

Egy kisfilmet látunk, egy etűdöt, amelyben a szereplő egy statikus térbe helyezi saját magát, belép ebbe a térbe, elfoglalja a maga helyét azon a széken, és ott nem velünk, nézőkkel kommunikál, hanem egy belső történetet, egy ki nem mondott belső monológot láthatunk, saját magával van úgymond elfoglalva a szereplő. Én ezt érzem a film továbblépési pontjának: vagy ez a belső monológ jelenjen meg ennél sokkal határozottabban, vagy pedig a belső monológ helyett valamilyen kommunikáció a nézővel nem árt, ha megtörténik. Elindul egy történet, belépünk egy színpadi helyzetbe, és utána nem látjuk magát az előadást, hanem utána legördül a függöny. Lehet ilyen nagyon rövid megfogalmazásokat csinálni, de valaminek akkor is történnie kell. Ha nem történik semmi, a nem történik semminek is meg kell valahogy történnie képileg. Én ezt elfogadom 3. leckének, mert tényleg egész alakos portré, de amellett, hogy én adnék 2 disznót, ismétlést is kérek rá. (szőke) értékelés:

Akárhogy számolom, ez 5 malac átlagban is. értékelés:

Campanile di Venezia

Üdvözlünk a suliban, örülünk, hogy vetted a bátorságot és küldél leckét, ami ráadásul egy jó megoldás is, hisz ezzel a képkivágással, ami nem egy szokványos képkivágás, mondhatnánk panoráma kivágásnak is, ezzel egy olyan kontextust, jelentésrendszert hozott be az alkotásba István, amiben nem csak őt magát, hanem a helyet is nagyon könnyed vonalakkal érzékeltetni velünk, a térkövekből mint reális formákból, és a köveken lévő vízben tükröződő épületből ott vagyunk Velencében és látjuk a teret, érzékeljük a nyüzsgést ebben a szűk kivágatban, ami még egy fontos dolog, hogy a két forma, tehát az épület és az emberi test irányultsága szembe mutató forma és ezzel dinamizálja is a teret, mintha meggörbülne a tér is, nagyon érdekes játék ez. Várjuk a továbbiakat. (szőke)
értékelés:

Előtte - utána
Sok ágyban alszik az ember, ahogy jár kel a világban. Nekem ezek most a leggyakoribbak, elég különbözőek, de egy dolog közös bennük. Amíg én kipihenem magam, ő leamortizálódik.

Egy olyan képsort látunk, ami azon kívül, hogy különböző helyszíneken rögzített eseményeket mutat be, a címben szereplő előtte-utána nagyon jól értelmezhető minden képpárnál, ugyanis világításban is, színekben is, formákban mutatja az ágy használatbavétele előtti és használat utáni állapotát. A helyzetfelmérés a nézőnek elég tág teret az értelmezésre, hogy vajon a két végpont között mi történhetett azon az éjszakán. Nagyon személyesek a helyek, hiszen az alvás a legszemélyesebb, legprivátabb környezetet használja föl, és itt mintha belevizslatnánk, nagylátószöggel láthatjuk a lakótelepi lakás szinte térképészeti leiratát, amelyek felső gépállással a korunkra jellemző állapotokat mutatnak, hogy akár egy kis szobában, akár a szoba közepén napló jelleggel – és bár embereket nem látunk a képen – nagyon is emberi történetet sejtünk, és nagyon őszinte, szinte filmszerű sorozatot látunk itt. A retró érzés megjelenik ezen a kis tükrös ágyneműn , ami a szüleimnél az 1970-es éveket juttatja eszembe, gyerekkoromban ilyen tükrös ágyneműben aludtunk, és reggelre néha már az ágyneműn belülre kerültem, mert valahogy sikerült belegabalyodni. Sejthetően az alkotó nem hívta elő a retrót csak azért, hogy csináljon egy fotósorozatot, hanem az életünk ilyen, eklektikus, nagyon azt sejtem én, hogy ezek mai fotók, nagyon sok témát fölvetnek, ha lenne rá időm, sokat beszélgetnék róluk a Fórum rovatban. (szőke)
értékelés:

Üveggömb

Csendélet kategóriában kaptuk a képet és Mariann egyszer már küldött olyan csendéletet, amelyben egyetlen tárgy volt a meghatározó. Most is egy tárgyat látunk, ami konkrét tárgya a csendéletnek – ezt az üveggömböt és ebben az üveggömbben látjuk jobb oldalon egy ablak visszatükröződését, ami a bal oldalra vetett árnyékban is megjelenik. Jó a meglátás, jó a háttér, jó az előtér, mindemellett jó lett volna egy viszonyrendszert kialakítani, hogy mihez képest ábrázoljuk ezt az üveggömböt: itt például méretekre is gondolok, mert ebben a kontextusban ennek a tárgynak a méretei nem köthetőek, nekem hiányzik még mellőle valamilyen tárgy, ennél a csendéletnél én a bal oldalt kompozícióban üresnek érzem. Talán érdemes kalandozni a 2. estiskola-tábor fotóanyagaiban, hogy maga a gömb, a gömb szerkezete, tudjuk azt, hogy nagy történelme van az ilyen üveggömbbe elhelyezett – beszéltünk már erről az Estiskolában – giccseknek, nagyon izgalmasak ezek a hóesés, télapók, Moszkva és különböző verziók, de maga az üveggömb, ami egy egészen speciális tértörést, torzulásokat, árnyékokat, színskálákat is létre tud hozni a rajta áthaladó fénnyel, azt sejtem, azt gondolom, hogy ezzel az üveggömbbel, amivel az alkotónak biztosan van szorosabb viszonya, figyelte már ezt, nézte, nem véletlenül választotta ezt ki, nem fogalmazza meg a kép 100%-osan. Amit az alkotó magánemberként, személyes figyelemmel a gömb sajátosságából láthatott, mindazt ez a kép nem közvetíti. Érdemes lenne tehát ezzel a játékkal tovább foglalkozni, megkeresni a fényforráshoz képest történő elforgatásokkal, hogy a varázslatossága, torzulásai valamilyen módon megjelenjenek. Például, a bal oldali részen, ahol áttükröződik az ablak, és ebből a torzulásból egy picike megjelenik, de nem kap olyan hangsúlyt, amely átritmizálná a jobb oldalon elhelyezkedő üveggömb figurális jelzéseit, amitől a kép egy kicsit jobbra borul. Másrészt érdemes lenne megnézni a filmklubot, az egyes részek bevezetőit megnézni, amit Zsolttal közösen vettünk föl, ott is használunk egy ilyen üveggömböt, talán jobban érthető, mire gondolunk, hogy milyen térjátékot lehet létrehozni egy ilyen tárggyal. (szőke)
értékelés:

Butahaha
A vágyban az a legjobb, mikor lemondunk róla.

Első ránézésre az amerikai popkultúra fotóművészetét idézi, amely az 1960-as és 70-es években nagyon-nagyon jó fotókat hozott létre, a színvilág ebbe a popkultúrába kapcsolódik bele. Ha nem látnám a feliratot, akár még egy kokakólareklámnak is el tudnám képzelni valahol Dél-Indiában, másrész a vásári kikiáltók és a vásári kaleidoszkópos történeteknek ezt a retró, ezt a XX. század eleji hangulatát is idézi, mint hogyha a lánctépő ember vagy a birkózó korabeli képét látnánk. Valamitől nemcsak egyszerűen egy vicces üzenetet, egy vicces képet látunk itt, hanem mégiscsak egyfajta önironikus üzenetet, portrét, amelynek nagyon izgalmasak az arányai. Pont emiatt, hogy ennyire erős ez a kisugárzás a képből, engem az sem bánt, hogy a háttér kiég, mert olyan erősen hozza ezeket a mélyvöröseket a kép alsó fele, amitől stabillá válik, és ebben a furcsa mandalában középen megjelenik a cseresznyékkel felékesített clownszerű, Fellini-szerű figura, ahol a póló a nyak fölött át van húzva. Fellini Róma, vagy Amarcord című filmjeinek világát idézi ez a kép. Egyetlen megjegyzés a továbblépésre, hogy egy kamera, ami az élességet képes jól kezelni, nem ártana... (szőke)
értékelés:

Újnőkorszak

Kedves Mindenki!
Szeretettel meghívlak Benneteket egy - főleg a korombeli csajok számára - érdekes könyv bemutatójára, amelynek címlapján szerénységem által készített fotó díszeleg. A bemutató 2008. június 24-én 19 órakor lesz, a helyszín: Platán étterem és kávéház, VI. kerület, Városligeti fasor 46-48.
Gáts Krisztina Beáta

A hírhez annyit mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy a címlapfotót az estiskoláról már ismerhetitek, hiszen Tina második leckeként küldte azt be hozzánk, kapott is érte három malacot, és a kép Horváth Júliának is felkeltette az érdeklődését, hogy felhasználja a könyve borítójának illusztrálásához.
Pedellus

Az én ágyam
az én váram.

Egy nagyon izgalmas üzenetet látunk, az ágyfotózásnak is nagy hagyományai vannak már az Estiskolán, és nagyon jó döntés, hogy a plüssmacik, plüssállatkák életlenben, mintegy diszkrét jelzése a privát kultúrának, azok ott figyelnek bennünket a sarokból. A lemezradiátor a narancssárga háttérrel megbújik ott az ágy ívénél és nagyon izgalmas az is, hogy az élességet nem erre a hátsó térben lévő információra helyezi el, hanem a nézőhöz közel, a plüssborítású ágyformán jelenik meg az élesség. Talán annyi megjegyzést tennék, hiszen folyamatosan a belső, személyes történeteket keressük, és most nézzétek el, hogy jobbat nem tudok improvizálni, azt mondom, hogy egy kombiné, egy bugyi, egy zokni, valami, ami abban a privát térben, ami az ágy, a hálószoba személyes titkait jelzi, valami apróság, ami természetesen ellentétben van a háttérben lévő mesevilággal, valaminek itt az előtérben meg kéne jelennie. Ettől függetlenül ezt egy jó próbálkozásnak tartjuk. (szőke)
értékelés:

Lejtő
Gravitáció. Gurulsz lefelé, nincs erőlködés, mindent elintéz helyetted földanya. És te hálás vagy ezért.

Álló formátumú képet látunk a mozgás házi feladatra felső gépállásból, logikus, hiszen látjuk, hogy ez tényleg egy szubjektív üzenet valószínűleg a bicikliző alkotó a fej közeléből, hiszen azért látni a kellett, hogy mit fényképez, lefényképezte a fej felől saját magát. Sokat látunk ilyet, ugye, akár biciklizés közben is, és ez a kép alapvetően egy fekete-fehér megoldás, ahol szinte statikusnak, fixnek tűnik a bicikli, a lábak és a kéz, amely erőteljesen markolja a kormányt. Ez logikusnak is tűnik, hiszen a kamera ugyanolyan sebességgel halad, vagy ugyanott helyezkedik el az emberi test miatt, mint ahol a bicikli van, egybekapcsolható az emberen keresztül a biciklivel, így két síkfelület jön létre: a tudatunk által értelmezett mozgásban lévő bicikli a kamerával együtt, amely ugyanakkor olyan, mintha az időtlenségről, az állásról szólna, és mintha mögötte egy csíkozott vagy fröccsentett falat látnánk, mert olyan sebességgel halad a bicikli, hogy az alatta lévő útnak, talajnak a kis részecskéit nem látjuk, hanem a sebesség miatt létrejött elhúzott csíkokat látunk. Ebből a kettő felületből építkezik a kép, itt is az elbeszélő nyelvezet a legerőteljesebb, merthogy felső gépállásból térképészetileg van rögzítve egy állapot. Bár láthatóak a formák a képen, itt egy ritmikai kompozícióhoz jutottunk el, ez pedig egy ilyen kvázi T-alakú, ferdén döntött, összetett, sötét foltrendszer. Ehhez jön egy világosabb foltrész, a markoló kéz, és egy aránylag sematikus háttér, amit nevezhetünk nagyon gyors mozgásnál suhanó talajnak, de itt, ebben a megfogalmazásban mint egy kesztölci tapéta jelenik meg az összetett T-forma mögött. Ha ritmusként kezeljük ezt a képet, akkor a kép bal oldalából körülbelül egy-másfél ujjnyi függőleges sávot én levágnék, és így még jobban kihangsúlyozódna ez a balra dőlő tengely, ráadásul az a bizonytalanság, hogy a bal oldali kéz és kormány miért nem látszik, bizonyossággá válna azzal, hogy ha még többet vágunk a bal oldalról, akkor hangsúlyossá válik a jobb oldalon erősen markoló kéz, és a fémformák és a kéz kapcsolatában irányító elemmé válik ez a furcsa kampó- vagy botszerű összetett rendszer, amit a sematikus háttér előre fog tolni. A képaláírásban kifejtett filozófiát én nem érzékelem: hol gurulunk, hol a lejtő? A földanya a technika miatt mint egy fal-háttérként jelenik meg, én nem is keresném, merthogy ennek a képnek van egy határozott nyelvezete, még ha az alkotó nem is akarta. Ez a kép önálló életre kelt, és nem hagyja, hogy különböző díszítéseket még elmondjanak vele kapcsolatban. Önálló rendszerben működik, és nem kéri, hogy a földanya keveredjen ezzel a történettel, hanem egy strukturalista megközelítéssé válik az egész és a bal oldal vágásával a kép még jobban a struktúrákkal kezdene el foglalkozni és ilyen formán a 8. (mozgás) lecke kategóriát teljesítené is. A képaláírás viszont felveti, hogy ami még Daniban ott van, azzal még tovább kéne foglalkozni, mert az nem manifesztálódott ebben a képben. A kép önmagában jó, mint egy lecke, de ez a megélt élmény, ami a szövegekben sejthetően jelentkezik, ez nem lett képpé formálva ebben a képben. (szőke)
értékelés:

Gyermekkorom tavasza
Napsütés, kék ég, léggömb, tavaszi szellő.

Anita a leckét egy nagyon jó irányban kezdte el megoldani, amikor egy múltbéli helyzetet, egy érzést, egy visszaemlékezést hív elő egy valós történettel, tehát megfigyel egy helyzetet. Itt egy zsinóron látunk egy léggömböt, és kreppapír csíkokat a szélben lebegni és fölötte az eget, a kreppapír egy bizonyos kor után az emberek egy közös élménye, amikor a papírból kivágtunk, ragasztottunk és a színezőanyaga megfestette az ujjunkat, a ruhánkat, tehát ez egy erős élmény, ahogyan a luftballon is, ahogyan játszottunk vele, firkáltunk rá, és végül elpukkantotta a kutya, tehát ezek nagyon jó csatlakozások a gyermekkorhoz. Ugyanakkor ez a hívószó és az általa behívott formák még nem jelentik azt, hogy a kép kész van, mert a fotós feladata a kompozíció megtalálása is. Most azt látjuk, hogy egy kicsit srégen van ez a kötél, rajta lóg léggömb, és a tárgyak lógnak, mögötte a nap és a felhők. Namost ebben a történetben a kép közepén halad végig ez a sáv, ott van az információ, tehát össze van zsúfolódva ez a dolog, egymás formáit szabdalják szét, oda bezavarnak a tárgyak, a lufiba a kreppapír, a nap mögött a felhő, a kötél, mint egy helyen próbál érvényesülni, egymás hatását próbálja túlkiabálni, ezt még kompozícióban még feladat, hogy ezeket lenyugtassuk, vagy olyan helyzetbe hozzuk, ahol értelmezhetővé válnak, tehát a fotós felállít egy fontossági sorrendet, és azt mondja hogy a kép fontos üzenete pl. a lufin átvilágító nap, akkor a lufit a nap elé kell komponálni, vagy ha a szél és az ő játéka, akkor a kreppapírokkal kell valamit kezdenünk, akár a kezünk vagy más tárgy keltette légörvényekkel elmozdítani, hogy ne fedjék egymást ezek a formák. (szőke)
értékelés:

Kutyaláb
Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)