Elemzés

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...

Amin rögtön az elején szeretnék túllenni az az, hogy igazándiból, aki nem beszél jól idegen nyelveket, hogy miért használunk, és miért adekvát az idegen nyelv a képcímekben, ennél a képnél én nem igazán értem a szükségességét, ez egy gótikus kapu, már stílusában sem, kulturális vagy más kapcsolódásaiban sem érthető, hogy miért kell az angol szöveg hozzá. Ami a képet magát illeti, egy nagyon szép tónusú kép, bár nem tudom, hogy ez egy kirándulás, vagy milyen esemény alkalmával készült ez a kép, de talán meg lehetett volna várni egy olyan helyzetet ebben a világítási tartományban, amikor kevésbé felhős vagy komor ez a szórt fény, akár súrlófénnyel vagy máshogyan jobban kijönnének a struktúrák, a domborulatok, a falnak, magának a kapunak, hiszen itt egy előző kor építészete kiemelkedik ebből a vakolatból, sőt ott oldalt az a kis ablak, az egy másik kor, talán román kori, aszimmetrikusan. Ezek síkban nem egyforma szintként vannak jelen apokrifként ebben a felületben, és ezt egy súrlófénnyel ez a domborműszerű formajáték sokkal jobban visszaadható. Most ebben a szórt fényben formailag látjuk ennek az egésznek a ritmusát, de két dimenzióban, tehát igazából ellaposodik, úgy van most világítva ezzel a szórt fénnyel. A másik a kompozíció. Ez a kompozíció most számomra igényelne még egy szereplőt. Itt most egészében látunk egy kaput, a lépcsőt, még az utcából is látunk valamennyit, egy centrális kompozícióban, amit ez a kis oldalablak vagy benyíló bont meg, de ennek nem látom az ellenpontját a képen. A befelé menő helyzet nincs megoldva, hanem mintha egy félig kész kép lenne, mondjuk akár éppen a Bara hiányzik róla. Vagy valaki, aki a teret értelmezi. Ha ezt a kompozíciót nézzük, nngem az izgat, hogy ez az oldalsó kis befalazott rész hogyan kapcsolódik ehhez az íves formához, akkor azt mondom, hogy egyáltalán nincs szükségem az ív másik oldalán a befejezésére, akkor akár annyira közel is mehetnék, hogy csak egy fél ajtót lássak, abból én már be tudom fejben fejezni, és egy teljesen más kompozíciót kapunk, ami a tömegében és folthatásában kiegyensúlyozottá válik, és nem hiányzik róla az ember. Itt megint a személyességre utalnék, hogy ennél a kompozíciónál maga a személy hiányzik, az élő emberi forma, ami mint Szőke Ház képénél is elhangzott, méretezi is a teret, a képet, hogy mekkora ez az ajtó, amit ha jól sejtek a kilincs magasságából egy picike ajtó. A másik helyzet pedig az, hogy ha közelebb megyek, az megint személyesebbé válik, attól, hogy kiválasztottam, hogy meghoztam egy döntést, hogy ebből engem mi izgat. Hogy ki merem mondani, hogy engem ebből csak a kilincs, a lakat, a zár, a félív és a befalazott kisablak izgat, akkor ettől a döntéstől válik személyessé, és ezáltal a döntés által kerülök rá a képre. Épített környezet leckére ez egy nagyon jó kép, de ezek miatt a döntési helyzetek miatt egy disznót adnék rá. És hogy Bara, az alkotó a rajta átszűrt üzenet, az nagyon kellene hozzá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Lágyan ölelt át, félszegen
Vigyázva, nehogy eltörjön a pillanat
(Én írtam)

Anitától már több csuhébábu-képet kaptunk, de eddig ezek a képek mindig egy statikus és egyedüli helyzetet mutattak, illetve a csuhébabából eredő mesei helyzetet, hogy egy valódi emberi alak, és egy nagyon jó és fontos előrelépésnek tartjuk, hogy saját magát is belekomponálja a képbe, mint háttért, és a kezével nyújtja felénk, mintegy piedesztálra emelve ezt a két figurát, és ezzel magát a gesztust is piedesztálra emeli, amit ez a két figura bemutat, ezt a párkapcsolati helyzetet. Ha a verset is megnézzük, az is egyértelműen utal arra, hogy az emberi párkapcsolatról kaptunk egy üzenetet, az egész az érzelmekről nagyon is pontosan és őszintén szól. Tehát a kép üzenete elsősorban az emberi érzelmek és a párkapcsolati történetek összefoglalója, és eszerint kell értékelni a képet. Ami pedig a formavilágát illeti a képnek, ugye látunk egy hátteret, egy festett falat napocskával vagy virágokkal, és ez a struktúra nagyon jól keretezi-emeli ki az emberi testet, ha a kart megfigyeljük, a kar és ennek a kékes háttérnek a kontrasztja nagyon finom. A csuhébaba, ami a tenyéren felénk van nyújtva, ez van az előtérben, és egy világos, csontszínű-barnás színvilága van, ami nagyon jól illeszkedik az emberi testhez, ami jól látszik a nyaknál, ahol a csuhébaba feje és a nyakrész látszik, kontúrok keletkeznek, és ezek a kontúrok nagyon szabályosan és természetesen szervülnek egymáshoz, márcsak a természetes anyagok, a csuhé és a test anyagai miatt is. Ebből adódik az, hogy a továbblépés hogyan lehetne még erősebb, még koncentráltabb, akkor itt a gesztus az nagyon pozitív, a háttér és a test nagyon jó formavilággal harmonizál, a csuhébaba és a test is nagyon jól harmonizál, és ezekből csak a ruha, a piros pöttyös fehér ruha az, ami kilóg, ami idegen, ami anyagában, színében, mintájában idegen, ráadásul a csipkeszegély ketté is vágja a baba feje mögötti teret – és most ettől zavaros a kép, nem az üzenet az, ami nem jó. Tehát akár ugyanebben a beállításban, egy olyan megoldást kellene találni, ahol ez a ruha nem szerepel, csak az emberi test és a két csuhébaba látszik, és a maga szemérmességében megmaradhasson ennek egy nagyon egyszerű megoldása van; a tenyeret a kamerához még közelebb hozva a babák nagyobb méretben jelennének meg, és a takarásuk megoldaná azt, hogy ne egy primer üzenet keletkezzen ebből. Tehát a fotós ki tudja azt a helyzetet alakítani, hogy a háttér lenyugodna, és a két baba takarna annyit, hogy megmaradjon a kép intimitása és szemérmessége. Ezt érdemes lenne kipróbálni szerintem. Két disznó, és ha tud még vele foglalkozni az alkotó a maga rendszerében, akkor meglehet a három. (szőke)
értékelés:

Családi autóreklám.

Dénestől már megszokhattuk, hogy mindig valami furcsa, sajátos, egyéni nézőpontból szemléli a történeteket és itt is ez van, ahogy ő ezt sugallja a családot úgy is felfoghatjuk, hogy a család egyik tagja ez az autó, akinek neve van, ha elromlik, bánatos mindenki, mintha egy családtag betegedne meg, tehát erre a gyerekarcú kis autóra a nagymama vigyáz, amíg a gyerek játszik, addig ő ott horgol vagy valami. A kép alsó részéből a csatornafedél fölött vágnánk a lépet, nem kell ekkora előtér, mert ez távolságtartást sugall. Az autó is nagyon durván metszve van, és ez billenti az egész képet. Oké, hogy ott van az autó és az egész szürrealizmusa, de nekem ez itt rendezetlen, azaz a jobb oldal felé nyitni kellene kicsit, vagy tengelyén arrafelé elfordulni, és akkor kompozíciójában is erősebb a kép. (szőke)
értékelés:

Gimesi András szorgalmi képét látjuk, bár ezt át is tesszük, mert át kell a család kategóriába. A kép egy portré egy idős hölgyről, és nagyon fontos az, hogy egy fontos jelzés, hogy a hölgy nem a kamerába néz, hanem elmereng. Mintha... bátortalanul mondom, de jelentése van annak, hogy egy modell balra vagy jobbra néz, a kép megfejtésénél egy szabály, hogy a múlt a baloldal, a jövő a jobboldal, tehát ha a modell bal felé néz, az inkább a múltat jelenti, és fordítva a jövőt. Ebből a szempontból jelentőségteljes, és illő, hogy a hölgy itt balra néz, egy út végén állva mintegy.

A grafikai stúdiumoknál portréknál nagyon sok ún. szabadiskolában alkalmazták azt a technikát, hogy amikor már a festő két-három napja a modellel dolgozott, és készítette a félíves portrét, akkor lehette látni, hogy a fotós elővett egy tükröt, háttal fordult a képének, és elkezdte a tükörből nézni a képét. És ilyenkor az történt, hogy attól, hogy egy tükröztetett képet látott, azonnal felfedezte, az arányait, a ritmusait, hogy hol billen a kép, és vissza tudott térni az eredeti képhez, és amiket már belenézve magát a képbe nem látott meg, így a tükröztetett verzióban rögtön új szemmel tudott látni. Ha itt megnézzük egy tükröztetett verzióban a képet, akkor rögtön láthatjuk, hogy mennyire mást jelent egy jobb felé kitekintő dekomponált kép. Ha a két képet, amit egymás alá fogunk tenni majd, megnézzük, akkor látható, hogy az egyik egy lemondó és szomorúbb helyzet a másik pedig egy életigenlőbb. És noha semmit sem módosítottunk rajta, mégis, még a fények is az egyik képen fáradtabbak egy picit. Egy másik fontos dolog, hogy van egy hátterünk, ez egy ilyen rakott kő fal, és a modell az előtérben. Van itt két dolog, a világítás és a mélységélesség. A mélységélesség egyszerűbb, mivel a modell közel van a háttérhez, az alkotó talán a technikai lehetőségei miatt is nem tudta a mélységélességet annyival csökkenteni, hogy az ne konkuráljon a hölgy arcának struktúráival. A kétfajta struktúra itt egymás hatását gyengíti. A világítás ezen a képen a modell arcának a térbelisége olyan, mintha ki lenne terítve, ki lenne préselve két dimenzióba. Ugye azt tudjuk, hogy a fej formája nagy vonalakban ráilleszthető egy tojásra, ez a forma a képen nem jelentkezik, hanem két dimenziós marad, és ezt azzal tudta volna az alkotó javítani, ha a fény útjába akár egy papírlappal vagy más tárggyal betakar, és ezzel takarja a fület, a nyakat, és ez még egy fontos kérdést felvet, hogy amikor valakit ábrázolunk, akkor mi a cél; idealizáljunk vagy a testet a maga szocio-valóságában mutassuk meg. Márpedig ennél a képnél én nem feltételezem, mert a környezet nem erre utal, hogy a szociorealisztikus ábrázolás a cél, akkor pedig kell annyira figyelmesnek lennünk a modellel - nem jó szó az idealizálás, igazából ennek a képnek mivel a múltbanézés is a szerepe, a harmóniára törekszik a kép – akkor erre való a fotós technikai tudása, pl. a szórt fény, nem a reflexek, hanem az árnyékolással, takarással történő ’trükközés’. A cím is erre utal, hogy nem egy idős néni az utcából, hanem a nagymama. Ez a szó és a hozzátartozó üzenetrendszer egyértelműen egy tiszteletet sugároz, amit a fotós a maga eszközeivel ezt meg kell, hogy valósítsa. Ezt azért akár utólag is, akár labor vagy digitális technikával is meg lehet persze oldani – ez a maszkolás. De a fotós a maga dolgát is megkönnyíti, ha már ott, a kép készítése pillanatában is megteszi ezt. Még egy dolog – a ruha. Vagy meg tudjuk beszélni a modellel, hogy milyen ruhát vegyen fel, vagy adott szituációban dolgozunk. Itt egy világos ruha van a hölgyön, és ez szintén konkurál az arccal, tehát ez is kívánta volna az árnyékolást. Tehát én ezt a leckét elfogadom, mint házi feladatot, és a család kategóriában jónak tartom, de ismétlésre visszaadom. Nagymama van, idő van, szeretet van, csodálat van – tiszteletnek is kell lenni. Sőt, a pedellussal egyetértésben egy öt képes portfóliót kérek ebben a témakörben feldolgozni. (szőke)

András az iskolatársam... jó srác.

A fényképész egy alsó gépállást használ, és a szövegből az is kiderül szlengben, hogy a barátom kategóriában tényleg fontos személy az alkotónak az, akit megörökített – és pont az alsó gépállás miatt úgy is mondhatnánk, hogy felnéz rá. Sőt, a barátja, mivel van egy személyes kontaktus a kamerán keresztül, lenéz rá, talán éppen azt is mondhatja, hogy hé, ne onnan fotózz már, és érdekes a fotós kiválasztása, hogy egy olyan, sérült, grafittis falfelület – talán egy kis budapesti utcán – előtt fényképezte le a barátját, ahol a haj játékossága, kukorisága, tincsei, mintha folytatódnának a falon mögötte lévő grafitti kunkorain. Ezáltal grafikai beavatkozás nélkül valójában mégis olyan, mintha viccelődve-csipkelődve, mint gyerekkorunkban valaki mögött V alakban tartott ujjakkal szarvacskát mutattunk, ugyanez a játékosság van jelen a képen szeretetteljesen. És a képet nem keretezi, hanem egy olyan posztamensre helyezi, az az a technika, mintha egy camera obscurával, avagy lyukkamerával készült volna a kép, vagy utólag számítógéppel helyezték rá, de itt jelenleg kerettől-keretig jót tesz a képnek, mert olyan ettől, mintha egy régi emlékkép, egy emléklenyomat jelenne meg, ami azt is jelenti, hogy ez a kapcsolat hosszú ideje megvan. Ez egy nagyon jó szerkesztett kép, noha a koponya tetején jó lett volna ha még jobban megmarad a haj, de mégis egy jóízű, jó hangulatú és az estiskola struktúrájába jól illeszkedő képnek tartom. Bár még meg kell jegyeznem, hogy a handmade eljárást kicsit negligálja az emailcím, amitől hát az egész picit idézőjelbe kerül nekem, hogy hát erről az emailcímről érkezett ez a kép, és a világhálón terjednek ezer példányban a barátom jó srác képek, vagy ez egy személyes üzenet. Egy szignó itt, egy kézi szignó helyénvaló lehetne talán a képen, de ez az elektronikus eljárás ez nem tesz jót a munkának. (szőke)
értékelés:

Kívül vidám, díszes vagyok, de néha sír a lelkem.

A kép érdekessége, és ami miatt azt mondjuk, hogy végülis elfogadható, bár az Anitának mostanában egészen mély és sűrített üzenetei érkeztek, az az, hogy a portré arc nélkül leckére magáról egy kis csuhéfigurát küld, ami mint egy ilyen japánkertben egy kis kövön és nagy kövön a növények előtt ül. Igazából egy mesekönyvbe vagy képeskönyvbe is behelyezhetném ezt a kompozíciót, akár az egészalakos portréra is érkezhetett volna hiszen a figura is egészalakos, annak tudatában viszont, amiket az Anita eddig küldött, tehát a fontosabb vallomásaihoz képest ezen a képen ugyanúgy egy probléma megkerülése, fátyol mögé helyezése jelentkezik, az Anitára jellemző módon, azaz igen, tudom, Anita készít csuhébabákat, igen, ez nagyon szépen meg van csinálva, el van ott helyezve, de megint meg van kerülve egy történet, hogy ki az a Babos Anita, és nagyon ötletesen, séróból oda van téve egy szép üzenet, ami szalonképes. És én azt mondom, hogy ez elfogadható a kép, a lecke, mégis tovább kellene foglalkozni, az alkotói kézjeggyel, tudom, hogy ez nehéz, de azzal az alkotói kézjeggyel, ami az ember, a fotós tud elhelyezni. Merem ezt mondani, mert már tudom, hogy érkezett már olyan alkotás, amin igenis tettenérhető mindez és nagyon bátor döntések, és ez a bátorság kellene ezekhez a képekhez is. Ami pedig a tárgyfotót illeti, ahogy az emberi testnél is, mindenféle tárgynál fontos, hogy a fotó kétdimenziós redukcióját hogyan oldja meg a fényképész, hogyan érzékelteti a forma térbeli kiterjedését, és bizony ezt fényekkel és árnyékokkal lehet megtenni, azaz árnyékolással és világítással, amiben egy ilyen laposra fényelt helyzet nem igazán célravezető. (szőke)

Itt most sejthetően egy leporellót látunk a Dénestől, és az utazásból láthatunk egy-egy gyöngyszemet, és az előző képnél elhangzott, hogy nem biztos, hogy 100 %-osan sűrített, hogy mit akart kifejezni a fényképész, mennyire letisztázott az üzenet, addig talán ez az őrületes történelmi erő, látvány, ami megérinti az odaérkezőket, gondolok itt arra, hogy talán tudatosan vannak ezek az utcák így építve, amit itt látunk, hogy nagyon erős a díszlet, ami viszi a fotós kezét, a gépet, azért sokkal koncentráltabbnak tartom ezt az üzenetet, mivel maga az utca és a perspektíván keresztül a tornyot, ami ráadásul fénnyel meg van világítva, egy egészen érdekes V alakú ritmust hoz létre, ráadásul úgy, hogy a kereszt, a keresztény szimbólum a kép felső harmadában egy furcsa kis ékszerként jelenik meg. Annyit fűznék hozzá ezekhez az utazási képekhez, hogy ugyan ezek nagyon szerethetőek és jó nézni akár a Dénes útjait is, valahol mindig keresni kellene azt a fotósnyomot, azt a kézjegyet, amitől kimondható lenne később egy Hangya című képen az, hogy az a hangya az a Dénes, aki ezt a csodát láthatja. A címre is még annyit, hogy azért itt a perspektíva valószínűleg itt egy álló ember szemmagasságában jelenik meg, azaz Dénes valószínűleg állt, a géppel és exponált. Lehet, hogy érdemes lett volna lefeküdni a földre, hogy az a hihetetlenül erős perspektíva, amire a cím is utal az még erősebb lenne. Ráadásul a horizont dőlése se válik előnyére a képnek. Én a dénesi kézjegyek hiánya miatt adok csak egy disznót. (szőke)
értékelés: