Egy négy képből álló sorozatot látunk, ami a leckebesorolást illetően, vállaltan egy helyzetet, egy helyet kíván bemutatni. Erről szól a riport. A kezdő képen valami őspark dzsungeléből közelítünk egy kerítés irányába. Nagyon jól látszik, hogy ez egy régi, jól belakott, a természet által benőtt helyzet, nagyon izgalmas ez a fajta megközelítés. Egy picit az első képnél rögtön mondom, hogy a mélységélesség megválasztásával, hogy ha kisebb mélységélességet választunk, akkor jobban lehet fókuszálni, a teret jobban lehet érzékeltetni. Most egy picit kétdimenziósra van ez az egész formázva. A következő képen, hopsz már be is jutottunk ezen a telken a kerítésen belülre, és látjuk, hogy a kerítés mögött egy pad van. Nagyon izgalmas az a kis fészekforma, amit ez kiad a növényekkel, a borostyánokkal, és ezen a padon ül egy bácsi és olvas. Szerethető és nagyon tisztelettudó, távolságtartó, de mégis érzelmes hangulat. Aztán a következő képen valami leltárszerűen látunk egy épületrészt. Ezt most nem tudom másképp fogalmazni, két fallikus szimbólumot látunk. Az egyik egy óratorony, gondolom haranggal, a másik nem tudom mi akar lenni, valami diszítés talán, de lehet, hogy tűzoltóvizet tartottak benne, vagy nem tudom, én ennyire nem értek az építészethez. Izgalmas, csak a kimetszés, az ami megint azt mondom, hogy kérdéses számomra. Egyrészt nem biztos, hogy ekkora eget kell ehhez hagyni, másrészt pedig kompozícióban ettől egy kicsit borul az egész, és logikailag nekem kérdéses, hogy ez most hogy kerül ide. A negyedik kép ami zárja ezt a sorozatot egy nagyon izgalmas kép. Valamiért a függőlegesek, a horizont dől, erre érdemes odafigyelni, hogy itt most valami nem teljesen százas, de mégis azt mondom, hogy egy nagyon tetszetős, egy nagyon izgalmas filmszerű jelenetet látunk. És hát itt baingg, véget ér a sztori. Olyan mintha elfogyott volna a film a gépből, vagy betelt volna a memóriakártya. Tehát úgy ott vagyok hagyva a kertben, hogy bolyongjak egyedül, a fotós meg elrohant. Nem tudom, ez most nekem valahogy nincs befejezve. Nagyon jók a ritmusok, nagyon jó meglátások vannak, de valamiért félbe lett hagyva. Nem tudom ennek mi az oka. Ha jól látom ezen a falon valami falfreskók is vannak, tehát tényleg azt mondom, hogy ebből nagyon izgalmas dolgot ki lehetett volna hozni, és a kezdetek meg is vannak hozzá, olyan mintha egy filmnek a bevezetőjét vagy reklámját látnánk, csakhát maga a sztori az nem került elő. Úgyhogy ezt most nem tudom mondani, hogy ismétlés, mert valószínű, hogy ez, a címből adódóan Londonban készült, és ha jól tudom Viktória itt van nálunk. Ebből kifolyólag nem az ismétlés itt a kérdés, hanem a következőkre nézvést mondom én azt, hogy egy ilyen történetet el kell kezdeni valahol, de utána be is kell fejezni. Erre lehet készíteni kis jegyzeteket, akár rajzokkal, körbejárni, és végiggondolni, hogy mit akarok megmutatni, és utána nekiállni magának a fotós munkának. Úgymond turista szemmel nézve ezt, hogy van öt percem, ezek a dolgok nehezen megoldhatóak, mert vagy lefényképeztem, vagy nem. Hogyha ezt a területet előtte bejárom, és fejben összerakom, hogy ez nekem mit jelent és mit szeretnék ebből megmutatni, akkor sikerülni fog befejezni ezt a sztorit. Én erre most egy csillagot tudok adni. (hegyi)
értékelés:

Megszületését nagyon várták, és sokat tűnődtek azon, vajon milyen gyermek lesz? Nem tudhatták! Az élet néha kiszámíthatatlan és csúnya dolgokra képes, ugyanakkor sok öröm is érheti az embert, de talán mindez az alábbi történetből kiderül!
   Egyszer volt, hol, nem volt, na ez így egy kicsit fura, szóval, egy kicsi faluban Édesanya, és Édesapa, már nagyon várta a gyermek megszületését. Édesapa munkája nemrég megszűnt, és akármilyen jó szakember is volt, sajnos nem kapott munkát, hosszú ideje már! Néha mikor a földeken akadt munka, őt is felfogadták napszámosnak. Az életük nem telt egyszerűen, hisz nem is a nyarak, hanem a hosszú téli esték nehezítették meg a család életét.
   A házikó egy kicsi vályogház, amit még Édesapa nagyapja épített. A tetején zsupp fedél, az ablakok épp hogy egy csöppnyi fényt engedtek be. A meleget, egy kicsi teakályha biztosította. Ezen az estén is így történt. Odakint a hideg szél orkánként söpört végig az utcákon, vadul görgetve maga előtt a havat. Egészséges ember ilyenkor behúzódik a meleg házába, és nem indul útnak! Az utak járhatatlanok, hiszen mindent hó borít. A jelzőtábla feje látszik csak ki a hóból, mert annyira betakarta. Édesapa nem ért haza, még reggel elment tűzifát gyűjteni. A havazás őt is váratlanul érte. A biciklit nehéz volt tolni, mert a hátulján jó nagy halom rőzse terpeszkedett. Úgy terült el rajta, mintha mindig is az lett volna a számára kijelölt hely.
   Talán elég lesz….- gondolta Édesapa. Csak ez a cudar hideg ne volna! Még egy óra és otthon leszek! Muszáj, hogy hazaérjek, kell ez a fa! Jön nemsokára a baba! A szél és a hó csak nem akart alább hagyni, megnehezítve ezzel Édesapa hazajutását.
   Odahaza, Nagymama meleg tejlevest főzött csipetkével, amit Bélus nem nagyon szeretett. Bélus volt a nagyfiú a családban. Már iskolás, a negyedik osztályba jár. Szépen megy neki az iskola, jó jegyei vannak, iparkodott is, mindig jelen volt minden eseményen! Ő az iskola szeme fénye. Mikor elővette nagyapjától örökölt ütött- kopott hegedűjét, az idő megszűnt létezni. A tanárok nem győzték dicsérni. Ő nem értette a világ nagy dolgait, de azt érezte, hogy szeretettel veszik körül, annak ellenére, hogy a falurész, ahol lakik, nem a tehetősebb környéke a községnek. Az utcán sokan megszólták, elzavarták, megalázták. Nem tudta miért, és nem értette. A bőre színe? Mi köze a bőre színének őhozzá?
   Az iskolában viszont, ugyanúgy, mint odahaza, mindez elmúlt. Az osztálytársai szerették, eleven, éles eszű fiúcska. A tejleves lassan elkészült. Édesanya óvatosan kóstolta meg, hiszen forró volt. Jólesett minden korty, amit bekanalazott. Régóta nem evett ilyen finomat. Finoman megcirógatta a pocakját és örömmel nyugtázta, hogy minden rendben. Kicsit aggódott a szíve mélyén, hiszen Édesapa még nem ért haza! Tudta, ha éjjelre is kimarad, annak nagyon rossz vége lesz. Halkan fohászkodott, miközben a meleg levest a szájához emelte!
   - Édes Istenkém, a Szűz Máriára kérlek, add, hogy ne legyen semmi baja! - Ám ekkor valami történt! A kanál kiesett a kezéből, összegörnyedt hirtelen, aztán már csak azt látta, hogy nedves lett a padló. Elkezdődött! Ez így nem jó, még nem kéne, még hátra van 2 hét! Az agya elkezdett zakatolni, és émelygett. Nagymama észrevette, hogy baj van! Gyorsan Béluskám, eridj átt a szomszédba, segítségért! A baba elindult, szükségünk van egy autóra!
   Bélus, ledobva a kanalat, egyből ugrott és már szaladt is az ajtó felé! Futás közben magára kapta kopott kabátját, sapkáját. Odakint azonban olyan hevesen fújt, hogy az ajtót háromszori próbálkozásra tudta csak kinyitni. Kijutott! Fázott, az arcába csapó hideg, fagyos szél könnyeket csalt a szemeibe. Elindult. Tudta, ha nem talál hamarosan autót, az akár végzetes is lehet! Övék volt az utolsó ház a falu szélén. A legközelebbi porta olyan 800 méterre lehetett! A szélnek nekifeszülve, nagy küzdelmek árán, végül eljutott odáig! Gazsi bácsi! Gazsi bácsi! Kiabált.
   - Na mi van ecsém! Mi kéne? Mi a rossz nyavalyát keresel idekint ilyen időben?
   - Idesanya,… elkezdődött,…
   - Mi ván? Beszílj érthetően büdös kölök, mert taknyán tenyerőllek!
   - Segítsen Gazsi bácsi! Elindult a baba! Idesanya nem bírja sokáig, ha nem jut el kórházba!
   - Jó van mán, no! Az a helyzet, hogy láthatod, a kocsi nincs idehaza, mert evitte Gerzson ecsém! Azért megpróbálunk valamit kitalálni! Telefonátatok?
   - Nincs nekünk olyan Gazsi bácsi!
   - Nincs, nincs! Nu majd az enyímmel! Gyere beljebb!
   Odabent meleg volt, édeskés pipadohány illat ütötte meg Bélus orrát. Persze a telefon nem működött! Pont most nem! Gazsi bácsi látta, érezte, segíteni kell!
   - Nu gyere fiam, menjünk!
   - De hová?
   - Hová? Hová? Hát a Jakabékhoz! Ott van áutó!
   - Neeeem, az nem lesz jó, az benn van a faluban, és Jakab bácsi mindig kigúnyol engem!
   - Ugyan már ne lígy ilyen mamlasz! Nem lesz semmi báj!
   Aztán gyorsan magára kapta a kabátját, meg a kucsmáját és indultak is ismét ki a fergetegbe. Nem volt könnyű, odahaza Édesanya egyre nehezebben viselte a fájdalmakat. Édesapa még mindig a viharral küzdve igyekezett hazaérni.
   Gazsi bácsi és a gyerek, lassan, odaért Jakabék házához. Odabentről lámpa fénye világlott ki. Jakabék a falu központjában laktak, épp az iskola mellett. Minden nap találkozott Bélussal. Ilyenkor foghíjról odaszólt neki mindig valami szúrós megjegyzést. Mi van te kis boxos, mi történt ma a suliban? Anyádék megint örülhetnek mi? Mennyi beírást viszel haza? Bélus igyekezett ezekre nem odafigyelni és sokat töprengett azon, vajon Jakab bácsi miért viselkedik így vele. Most azonban tartott tőle. Nem akart hozzájuk menni, de mivel Gazsi bácsi vitte, így kénytelen volt menni. Bezörgettek! Az ajtó kinyílt és ott állt teljes nagyságában Jakab bácsi!
   - Mi járatban vagytok erre Gazsi? Pénz kéne megint mi? Úgy mint a múltkor?
   - Nem, nem! Most nem azért jöttünk ides Jakabom! Azt szeretnínk kírni tüled, hogy segítsél mán ennek a Béluskának!
   - No, mi van boxos, te is itt vagy? Mi kéne ha vóna?
   - Jakab bácsi, kérem szépen, tudom, hogy nem alkalmas, de Édesanya nagy bajban van! Ha nem tudjuk elvinni a kórházba, akkor annak rossz vége lehet! A kistesóm ép úton van! Édesapám meg elment fát gyűjteni, azt a vihar miatt még nem ért haza! Tudna nekünk segíteni?
   Csönd következett. Baljós, érthetetlen csönd! Aztán Jakab bácsi megszólalt!
   - Na, nézzük csak, azt akarod, hogy én segítsek neked te kis boxos?
   - Igen, kérem! - szipogta Bélus.
   - No jól van gyertek, út közben kirakjuk Gazsit a házuknál, mi meg bevisszük édesanyádékat a kórházba!
   Nagy kő esett le Bélus szívéről! Nem is olyan rossz ember ez a Jakab bácsi! Az úton végig beszélgettek. Kiderült, hogy milyen jól megy neki a hegedülés, és hogy a tanulásban is remekel. A háznál, már Nagymama izgatottan téblábolt, hiszen minden pillanat, perc, fontos volt! Nem késlekedhettek!
   - Gyorsan, gyorsan Béluskám! Hol késlekedtél ennyit?
   - Jakab bácsi jött hogy segítsen! Csak ő tudott segíteni!
   A legfontosabb dolgok már összekészítve ott várták őket az asztalon! Rövid pakolás, és már indultak is. Édesanya megnyugodott egy kicsit, hiszen melegbe került! Az autó melege átjárta, és érezte, hamar eljön a segítség. A várost hamar elérték, mert kb. fél órányi autóútra volt tőlük, de ez a fél óra is sokat jelentett, hogy volt ki segítsen! Jakab bácsi sok mindent megtudott a családról. Kicsit szégyenkezve nézte az utat, és tudta, az élete ezek után nem lesz már a régi. Hamarosan a kórháznál voltak. A segítség gyorsan jött!
   Kint a zimankóban Édesapa próbált keservesen hazavergődni. –Sötétedik!, Nem kéne hogy sötétedjen! A szél marta az arcát a belecsapódó hó miatt, és a lábai sem akartak engedelmeskedni neki. Fájt minden porcikája! Erejét vesztve térdre rogyott! Fohászkodott!
   - Istenkím! Ha látod nyomorúságos életemet, kírlek segítsén mán nekem!
   Sírt! Nem értette, a világ miért oly kegyetlen és könyörtelen vele! Egyszer csak fura hang ütötte meg a fülét!
   - Józsi! Józsi! Merre vagy? - Nem, ez nem lehet igaz, már hallucinálok! Már itt a vég? De a hangok erősödtek! Józsi!
   - Itt vagyok! Erre! Erre!
   - Hála az égnek Józsikám, hogy megleltelek!
   - Te vagy az Gazsi bátyám? Én hát, ki más lenník! No, gyüjjé mán, szedd össze a cókmókod, oszt menjünk! A gyerek mondta, merre lehetsz, ők elmentek a kórházba, elvitték a Sárit, mert gyün a baba!
   Édesapa összeszedte minden erejét, és elindultak hazafelé.
   - Megszületett! Kisfiú! - örvendeztek a kórházban. - Milyen szíp gyerek! Olyan, mint az apja!
   - Mi legyen a neve?
   - Józsi! Józsika! Orsós Józsika… - mondta Édesanya és elaludt!
   Az álom, egy szebb jövő felé vitte, ahol minden ember önmaga lehet, ahol nincs szegénység, fájdalom, és ahol mindenki szereti egymást! Jakab bácsi tavasszal, mikor már a virágok nyíltak, és kellemes illat töltötte be a levegőt, úgy döntött, felújítja a kicsi házat, hogy Józsika, és Bélus jobb körülmények között lakhassanak! Munkát ajánlott Édesapának és örült, hogy segítség lehet ott, ahol szükség van!

Ez a kép egyik legerősebb képe Viktóriának, és én ezt nagyon szeretem, és nagyon örülök neki, hogy elkezdett újra foglalkozni a leckékkel, és nem győzöm ismételni, hogy az ember nem egy állandó élményanyaggal, eszköztárral rendelkező lény, hanem az idő előrehaladtával a tapasztalatok, a lehetőségek változnak, és új és új lehetőségeket nyerhet ugyanaz a lecke. Egyrészt úgy hiszem, hogy az is egy elfogadható helyzet, amikor az ember azt gondolja, hogy van egy képmennyiség, amit már elkészítettem az életben, és utána ebből utólagosan azt mondom, hogy ez erre a leckére alkalmas, az arra a leckére alkalmas, és beküldöm. Ez az első szint. A második szint az, amikor elkezdek gondolkodni magán a leckén, és a leckére készítek megoldást, tehát hagyom magamon átfolyni azt az információt, amit a lecke hordoz, és megpróbálok rá érzelmi, szellemi, intuitív válaszokat adni. Ez a kép ebből a szempontból is nagyon erős, mert úgy oldja meg az első leckét, hogy a határon mozog. Ugye az első lecke felhívása az, hogy portré arc nélkül, és mégis látunk szemet, de annyira ügyesen árnyékol, annyira ügyesen vág, és keretez Viktória, hogy mégis elfogadható, mint első lecke, mert csak jelzésértékkel van jelen a szem, és a hangsúlyt az ujjak, és az ujjakon lévő kövömlakk viszi el, és maga az a gesztus, amit mutat számunkra ez a kukucskálós, rejtőzködős, de mégis kíváncsi állapot. Úgyhogy ez egy három csillagos kép, és azt mondom Viktóriának, hogy hajrá, csak így tovább. Annyi javaslatom van, hogy azt célszerű előtte belőni, hogy hol van az élesség, most egy kicsit billeg ez a része a képnek, tehát van ahol nagyon jól látszik az ujjakon az élesség, van ahol kevésbé. Ezzel jó lenne még foglalkozni, hogy olyan mélységélességet állítsunk be, hogy magával az élességgel is kiemeljünk, és a teret tudjuk érzékeltetni. (hegyi)
értékelés:

Azért izgalmas ez a lecke számomra mert az egyik olyan leckénk közé tartozik, amelyik témájából adódóan sok esetben elindítja a fantáziátokat, és szerencsére olyan megoldásokat kapunk, amik nagyon nagy sokszínűséget mutatnak. Így van ez most András képével is. Ráadásul szeretem azt most ebben az esetben, ahogy a címmel játszik, a likviditás kétértelműségével. Tetszik az a színvilág is, amiben ez az üzenet mozog, és azt kell mondjam hogy ennél a leckénél egy abszolút elfogadható irány az, hogy a rezonancia, mint hullámterjedés, mint a vízen, vagy egy tükröződő felületen létrejövő hullámok, jelenik meg. A kép egy kérdést nyitva hagy: szerepel rajta valamilyen papír, hogy ez most egy vers, vagy meghívó, vagy egy kifizetetlen villanyszámla, azt nem tudom, de ez a kérdés nyitva van, lehet, hogy ezzel egy kicsit kellene még foglalkozni. És a másik az, ami még nekem kérdés, hogy ha jól látom, majd aztán András megcáfol, azért ebben van egy pici fotosoppolás. Ez kezdetnek nem rossz, hogy az ember kiindul valamilyen valós helyzetből, aztán elkezd játszani a szoftverrel, feltételezve, még egyszer mondom, hogy itt erről van szó, de az a célravezető, és hogy ha fotográfusi munkát veszünk figyelembe, akkor az az üdvözítő, hogy ha ezeket a tapasztalatokat, amiket szoftveresen megélünk vagy megtapasztalunk, megpróbáljuk lemodellezni a valóságban. Mit jelent ez? Van mondjuk egy színtorzítás, ezt a színtorzítást létre lehet hozni a valóságban tintával, festékkel, színes lámpákkal, sokmindennel. Tehát én azt mondom, hogy keressük meg amikor rájöttünk arra, hogy mit szeretnénk, az ne a végállomás legyen a fotosoppozásnál, hanem keressük meg utána a valóságban ennek a megoldását. Ez az igazi kihívás szerintem, és akkor fejlődünk, akkor tudunk előrelépni, ha ezeket a kihívásokat elfogadjuk. Én erre a képre most két csillagot adok, azért mert egy picit bizonytalannak érzem a kép mostani állapotát arra nézvést, hogy ez most a végállomásnak tekinthető-e. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Nincs hiány lecke.

ez is az egyik arcom, arc nélkül

Azt rögtön mondom, hogy az első leckét ez nagyon átértelmezve teljesíti, mert az első leckébe azért az is benne van, hogy legyen valamilyen testrészünk rajta a képen. Ez most itt nem teljesül. Talán ezt meg lehet oldani azzal, ha a kezébe fogja ezt a hangszert. Tehát ebben mondjuk esetleg egy pici javításra lehetne őt kérni. Viszont azt mondom, hogy mint csend lecke, én jobban el tudnám fogadni. Főképp úgy, hogy a csend leckére a hangszer, a kotta, és az, hogy érzékeltetem, hogy ez a hangszer most pihen, ez érzelmileg is lehet, hogy nagyobb ívet tud mutatni. Tehát én ezt az első leckéből lehet, hogy áttenném a csend leckére, hogyha Zsu ebben egyetért velünk. A képről azt tudom elmondani, hogy egy nagyon szépen, nyugalmasan megfogalmazott munka, nagyon tetszik az, hogy a mélységélességgel játszik az alkotó. Szép a hangszer, szépek rajta a fények. Talán egy picit a síp rész utáni résznél, mintha valami kis koszt látnék, azt lehet, hogy érdemes exponálás előtt letakarítgatni, de maga a kép nagyon is izgalmas, nagyon tetszik. Én nagyon szeretem ezt, úgyhogy ha Zsu hozzájárul ahhoz, hogy ezt a képet áttegyük a csend leckébe, akkor meg tudom adni a 3 csillagot, még akkor is, hogyha értem, hogy miért gondolta ő ezt 1. lecke, önportré arc nélkülre, de ha a kiírás az, hogy valamilyen testrészünk szerepeljen rajta, akkor én azt mondom, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Tehát két út áll előttünk: csend leckébe áttesszük, és köszönöm; megismételjük az első leckére. Zsu, a te döntésed, hogy mit szeretnél. (hegyi)
értékelés: