11. Mozgás

Ahogy nézem a képet, az benne a furcsa, hogy olyan, mint hogyha ezek a mozgások különböző rétegekben jöttek volna létre, mintha filmlemezek egymásra lennének helyezve. Három ilyen lemezt lehet tulajdonképpen felfedezni. Az egyik ilyen lemezréteg jól érthető. Ez a réteg az út menti fa, bokrok, a zöldes – sárgás – barnás - feketés elmosott, enyhén átlós irányba futó rendszere. Aztán van egy másik réteg, ami lényegesen halványabban van jelen, nagyjából a kép közepén. Valószínűsítem, hogy ezt a réteget a tükröződés hozta létre, ami az ablakon látszik. Ezek nagyon finom vonalakkal meghúzott elmozdulások, főképp az égnél fedezhetőek fel. A harmadik réteg ami a mozgásirányra merőlegesen lévő, tulajdonképpen horizontnak is mondható képsík, itt egy viszonylag kis elmozdulás látható. Gondolatom szerint ez abból adódik, hogy maga a fényképezőgép is elmozdult, nem csak a vasúti kocsi. Ettől egy jól dinamizáló struktúra jön létre, izgalmas képi rendszer. A kép valamiért várakozással teli, de a várakozást nem teljesíti be. Egyszerűbben fogalmazva; hol a főszereplő, ez a kérdés. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy egy mozgás közbeni fotót elkészíteni, bár nagyon könnyű dolognak tűnik, azért nem egyszerű elérni, hogy ez az exponálás optimális pillanatban jöjjön létre. Erre tudom azt mondani, hogy minden egyes fotográfiai területnek megvannak a szintjei - azok a szintek, amiknél már mint időtálló alkotásról beszélhetünk. Hogyha ezeket a szinteket meg kellene fogalmaznom, akkor azt mondom, hogy a belépőszint, amikor rácsodálkozunk egy jelenségre, és maga a jelenség kerül rögzítésre. A második szint, amikor már van úgymond főszereplője a témának, tehát elkezdtünk történtet mesélni, és a harmadik szint az, amikor ez a kettő a tudatosságnak azon a szintjén lép életbe, ahol mindez esztétikai formában tud megjelenni. Én most ezt a képet az első szintnél megállni látom. Maga a mozgásélmény megvan, a rácsodálkozás megtörtént, hordoz esztétikai értéket a kép, de nem történik meg a csoda abban, hogy elinduljon egy történetmesélés. Kell keresni főszereplőt! Hogy ezt hogy hozom létre, magában a tájban találok főszereplőt, vagy elindítok egy újabb közlési síkot a belső tér mozgásából, dinamikájával és a tükröződéssel, vagy a belső térről való gondolataimmal fűszerezem ezt a dolgot, már másodlagos és ez abszolút az alkotói szabadság témakörébe tartozik. Mindenféleképp igényelné ezt a kép. Amikor egy képi szenzációt önmagában úgymond megtalálunk, akkor ennek az érvényességi ideje az ami nem elég hosszú. Amikor arról beszélek, hogy a fotográfia ledobja magáról a verbalitást, akkor arról is beszélek, hogy ezeket a szinteket érdemes végiggondolni, hiszen a fotográfiánál az idő többféleképpen jelentkezik. Egyrészt az expozíciós időnél - itt például nagyon jól megfigyelhettük, hogy egy hosszabb expozíció mit hoz létre és mennyire dinamizálja a helyzetet, mennyire valószerűvé tudja tenni az élményt -, másrészt az a belső idő, ami a képen belül történik, ami úgymond a sztorinak ideje, a harmadik idő pedig a kép élettartama, úgymond kihordási ideje, ameddig ez a kép hatni képes a nézőre, aztán van egy negyedik idő ami legfőképp arról szól, hogy egy üzenet mennyire kortalan. Akkor beszélünk igazán maradandó fotográfiai alkotásról, amikor ez az összes idősík valamilyen szinten megjelenik a képen - tehát hogy ez az abszurd befagyott pillanat rögzítéséből adódó furcsaság, vagy pedig az hogy mint dimenzióelem bekapcsoljuk az időt (esetlegesen egy hosszabb expozícióval). Fontos, hogy ennek az egésznek legyen történetisége és súlya, melyben olyan üzeneteket és olyan esztétikai meghatározásokat is tartalmaz, ami nem csak a mának szól. Ha ez mind együtt jelen van, akkor a kép a falra kerülhet és nem fog onnan lepotyogni. Még mielőtt az összes Látszóteres legyintene, hogy mit akarok én ezzel a dologgal és akkor az egész egy megmászhatatlan Mount Everest lenne, nem megkerülhető és nem megspórolható ennek az egésznek a lépcsőzetes felépítése. Magyarán azt az időt, amit a tapasztalással töltünk, nem lehet lerövidíteni. Sokan azt gondolják és sok helyen tetten érhető, legfőképp a városfotósoknál, hogy azt gondolják, van egy jó masinám, jó felszerelésem, van kellő türelmem és kitartásom, valami történik a városban és majd azt lekapom, és ha a szerencse is mellém áll, fantasztikus képeket fogok készíteni. Ott hibázik a dolog, hogy a képeinél nem érthető, hogy miért fotózta le. Ez a miért az, amit az idő fog megadni. És én azt gondolom, hogy ebben nagyon jó úton járunk, János is nagyon jó úton jár. Tehát miközben azt mondom, hogy ez a kép jó megoldás és ezért egy csillagot mindenképp megérdemel, közben a történetiségét nem értjük (csak a leiratból), mivel ez a helyzet felcserélhető bármilyen más szituációval (nem egyedi, nem kiemelkedő és nem különleges), ezért nem tud ez a kép tovább lépni. Ez nem hiba! Ha kellő energiát fordít János arra, hogy mozgással kapcsolatos tanulmányokat folytasson, akkor az idő meghálálja majd a befektetett munkát. Egyszer csak varázsütésre elkezdenek a történetek is mesélni és létre fog jönni ez a következő minőség. Úgyhogy én csak arra tudok sarkallni mindenkit, hogy ne csak bele- belekapjunk egy-egy témába, hanem pittbull agresszivitással maradjunk is rajta egy-egy témán, ne engedjük addig, amíg nem érezzük azt, hogy tovább tudtunk lépni, hogy megvan a kellő tapasztalás. E nélkül nem fog menni. (hegyi)
értékelés:

Érdekes ez a kép, a leirattal nem értek egyet. Van benne gyerekkor is, de nem olyan vastagon, mert nem nagyon kapok hozzá személyes utalást. A megfigyelés rendben van, a mozgásábrázolás is, úgyhogy ez a Mozgás leckére egy jó kép, Évszakokba se olyan erős, mert annyira nem jellegzetes, ez inkább a mozgás ábrázolásának egy érdekes megfigyelése. Megint azt mondom, hogy kicsit olcsóra van véve a figura azzal, hogy gyereket ábrázolunk, ugyanis a gyerek mindig elviszi a vállán a melót, csak ezt neked kellene megcsinálni, nem a gyereknek. Egyébként tetszik az, ahogy az elmosódások, meg a zaklatott-szaggatott vonalak létrejönnek ezzel a mozgással, tehát a kép egyébként erős és jó üzenet, csak óva intelek attól, hogy elmenjünk ebbe az édeskés irányba. Megadom erre neked a három csillagot, de amit most elmondtam az elemzésben, azon egy kicsit érdemes lenne elgondolkodni. (hegyi)
értékelés:

Három képből álló képsor, nagyon jól dekódolható üzenetekkel, és mind a három kép szerethető, mindhárom fontos üzenetet hordoz, de hozzám az első kép áll a legközelebb. A kerítés a keresztekkel, a ráccsal, a tüskékkel, a boltívekkel, a toronnyal, az órával, előtte a vásárosok otthagyott körhintája, ezek a torz, törött, csak funkciójában működő, de nem nagy gondossággal odavetett kék rácskerítések, a fények, ez az egész esőbe hajló, fáradt helyzet, a magányos kerekesszék nekem így, ahogy van egy kész, kompakt üzenet. A második kép is az lenne akkor, ha nem lenne ott ez a Fiat. A segédmotor-kerékpárig még vállalható számomra ez a dolog, és gyönyörű lenne az egésznek a ritmusa, a térből kifelé mutató kerekesszékkel, a teregetett ruhával, csak valahogy az az autó nekem túl mai, túl konkrét, miközben egy mai Fiat számomra nem képvisel esztétikai értéket. Esztétikai érték lenne egy régi Fiat 500-as, a kis vászon tetejével, vagy bármi, maximum 60-as évek végéig terjedő gépjármű, de ez az autó most nekem túlságosan mai, kilóg a hangulatból. A harmadik kép megint egy nagyon érdekes mese ezzel a belső udvarral, a törött, graffitizett virágtartóval, amiben egy nagyon kis csenevész fácska van, az öregember, a srác, a galamb, szóval az egész itt is nagyon beszédes, de ha a három kép viszonyrendszerét nézem, akkor az első kép hozzám közelebb áll. Én most erre megadom a három csillagot, Sándor, úgy, hogy szeretném a véleményedet megismerni a második kép kapcsán, mert amennyire pontosan fogalmazol, annyira nem értem most a második képnél azt, hogy ez az autó hogyan van. Segítségedet kérem. (hegyi)
értékelés:

Az az érdekes ebben a képben, hogy viszonylag sokáig kell nézegetni ahhoz, hogy az ember rájöjjön arra, hogy ez a madár nem kint van, hanem valamilyen belső térbe beszorult. Kint van a fény, kintről jön a nagy fény, az mutatja a nagy lefolyásokat, koszokat az ablakon, és a madáron ilyen nincs, tehát értelmezhető az, hogy ő egy nagy garázsba vagy ipartelepre be van szorítva, és keresi a kiutat. Ez adja a feszültségét a képnek. Itt a madár méretéből is adódik, hogy ez sokkal kisebben nem lenne értelmezhető, tehát ha többet adunk abból a belső térből, hogy értelmezni lehessen, hogy ez hol készült, akkor egyrészt lebuktatjuk az egészet, másrészt nincs az a gondolkodás, az a kvízkérdésjelleg, és annyira pici lenne a madár, hogy azok a szépségek, azok a formai megoldások, amik most létrejönnek a szárnyával és a viszonylag jól megválasztott expozíciós idővel, nem lennének érvényesek. Nagyon örülök annak, hogy Nóra ezekkel a dolgokkal jelentkezik, de neki is azt mondom, hogy kicsit nagyobb aktivitást várok, ne hanyagolj minket, Nóra, mert így mindig olyan, mintha az ellenőrző könyvedet csak sátoros ünnepeken hoznád haza megmutatni, hogy hányast kaptál, és a közbülső dolgokról nem nagyon kapunk információt. Nem csak a legjobb és csak a háromcsillagosra faragott képeket kell egymásnak megmutatni, hanem az odavezető útról is beszélhetünk. Erre megvan a leckemegoldás is, de kérem a képeket. (hegyi)
értékelés:    

Rita, kifejezetten jó időpontot és helyszínt választottál a képhez, nagyon szépek a színek az égen, jó kontrasztot adnak a figurához. Két dologra szeretném felhívni a figyelmed. Az egyik, hogy a sziluett attól nehéz, hogy a tér nem ad plusz infót, vagyis a behajlított testrészek csonkolásnak fognak hatni. Ha a modell kinyújtja az ujjait, például a tenyérnél megoldódna a probléma, mert így most olyan hatást kelt a kép, mintha mindkét kéz ujjai le lennének vágva. A másik, hogy ha kicsit leguggolsz, akkor a figura magasabbra ugrik, magad fölé emeled ezzel őt, dinamikusabb lehet a mozgás. Mert így most ő szinte a te szemmagasságodig tud ugrani, ha mindezt lentebbről fotózod, felrepül az égbe. Ettől még meghagyható a föld is, tehát nem szakadunk el teljesen a valóságtól, csak nagyobb sebesség érzetét keltheti a kép. Technikailag pedig azt tenném hozzá, hogy a túlélesítés okán a nagy dinamikájú átmenetnél, a figura körül létrejön egy szellemképszerű helyzet, ami nem tesz jót, mert a tónuskülönbség eleve megadja a kellő erőt, de így ez a szellemkép miatt már karcos lesz. Persze ez függ a géptől is, hogy mit enged állítani, de lehetőleg kerüljük a nagy élesítés beállításokat, utólag ha kell - ritkán kell - lehet a képfeldolgozóban élesíteni, bár én azt vallom, hogy a digit eleve túlélesített sokszor, nem kell még ráhúzni, mert attól elidegenítő hatást érünk el. Ha van mód, játssz még ezzel. (hegyi)
értékelés:

Muybridge örülne a képnek, hiszen kiváló fázisábrázolás, és értem az indokát a képkivágások miatt a szeleteléses eltolásos keretezésnek is, értem, de erősnek érzem. És ha már a sorozatvető dolgozott, ha már a fázisok a fontosak, akkor még két kép, és átér a kutyus talán a túlsó partra. (hegyi)
értékelés: