Elemzés

Egy nagyon felkavaró, nagyon zavarbaejtő és sebezhető belső monológot látunk, Bergmann Fejezetek egy házasságból, Jarmusch; szóval keveredik az egészben ez a fajta bergmanni belső monológ, és egy ilyen, az amerikai filmművészetben a nyolcvanas években megtalálható, ilyen olaszos íz, pl. a Keresztapában Al Pacino, és az efféle technikák, amit ez a tűzvörös póló hoz be, miközben az egész gesztusvilága, az egész vallomásrendszere ennek a monológnak olyan, mintha egy börtönben a beszélőn próbálna valaki, aki bent van, a saját sorsáról, egy élethelyzetről próbálna vallomást tenni. Nagyon fontosnak tartom, hogy az üzenet őszinte, és ezzel nem is tudunk vitatkozni, mert látszik az arcon, hogy irdatlan kínlódással és zavartan, mindenfajta színészi munka nélkül görgetődnek ki a szavak, a mondatok. Én nagyon örülök ennek a munkának, és azt mondom Árpi, hogy nyugodtan mozogj ebben a mélységben, és nagyon örülök, hogy itt vagy velünk és lelkesítesz engem. Azért érdemes pontosan megfigyelni az üzenet végét. Amikor az alkotó elköszön, lesüti a szemét, majd visszanéz a kamerába, ott van egy pont, amikor... amúgy is igazi az üzenet, még akkor is, ha kötelező feladatnak mondja Árpi, de az összeszedettség ad egyfajta szerepet is, aminek igyekszik a szereplő megfelelni, és ez az utolsó visszapillantás a kamerába az, ami a barátoknak szól, azoknak, akikről Árpi beszél, mintegy kikacsint a filmből, hogy na, mit szóltok, megvolt, mi? (szőke-hegyi) értékelés:

Lelkiállapot

Ez gyönyörű... egyrészt egy nagyon szép, szinte egy Szász János, vagy Jeles András filmből látunk részletet, én nagyon szeretem Jeles Andrást, mindig is azt gondoltam, hogy azok a filmjei, amelyek a régi filmjei, pl. az Ember tragédiája feldolgozása gyermekekkel azok csodálatosak voltak. És ez a fajta szépség itt van ebben a képben is. Nem elsősorban azért, mert egy előtér-háttér rendszerrel dolgozik, mert a lehajtott fej gyönyörű színeivel, árnyékaival dolgozik az alkotó, hanem neki, a kamerájával úgy kellett beleillenie ebbe a környezetbe, belesimulnia, és úgy felolvadnia, hogy az a különleges csend és igazából az az állapot, ami őszi estéken szokott megjelenni, amikor nem TV-zik az ember, az a fajta fura nyugalom van jelen a képen. És ez a kép nem csak egyértelműen abból fejtődik meg, ami itt az előtérben történik, hanem a háttér árnyékkal a háttérben lévő talán női alak, talán a nagymama, az a sziluett, ami időtlenné teszi az előtérben megjelenő gyermekkort és a háttérben lévő múltat. És ami miatt én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, az az, hogy nekem, most ezt a képet nézve teljesen mindegy, hogy az alkotó családtagot, ismerőst, rokont fényképezett le, hogy a háttérben lévő alak rokon-e, nekem a kép egyben értelmezhető, és ez valójában olyan módon sűrítődik, hogy én azt mondom, hogy ez a Bara. Az egész történet a Bara, az árnyékokkal, ezzel a csodálatos arccal, ezzel a fajta csenddel, és nagyon fontos, hogy egy olyan létállapotban van, amely pont ennek az állapotnak a koncentráltsága ilyen mélységű munkákat is létre tud benne hozni. Ugyanis ettől a jelentéktelen foltoktól, hátterektől, tincsektől jön létre az a varázslat, amit olyan nehéz elmondani, amikor vitatkozunk, beszélgetünk itt esténként a táborokban, vagy egy kávé mellett a kertben, és mondjuk, hogy ’Jó, de mitől lesz az a kép olyan különleges?’ és akkor ott vannak a nagy kérdések, hogy mondd meg, mutasd meg a felületen azt a formát, azt a színt, azt az arányt, hogy mitől lesz valami zseniális. Mert ez összességében az a chi, vagy az a rezgés, ami akkor jön létre, egy furcsa, mágikus dolog képeket készíteni, egyszer csak megemelkedik, és a síkra redukált rendszerben az arányok összeállnak, és elkezdenek hordozni valami nem felejthetőt. A lelkiállapot című kép ilyen. Három disznó.
Nagyon fontos ott az a kis fény, hogy valami reflexel a kislány arcára, vagy egy könyv, vagy egy asztalterítő, és ez nagyon fontos, hogy ez a fény vissza tud reflexelődni, merthogy ettől válik értelmezhetővé ez az arc, és erre nagyon kell figyelnetek a más munkáitokban is, hogy ilyent keressetek. (szőke-hegyi)
értékelés:

port-rém, karikatúrával
Egy villanyoszlop tetején, Völgy és Ég között.

Béla második képét látjuk, és én nem értek egyet a címmel, nem rém, és ez nem karikatúra, egy nagyon pontos üzenet, egy nagyon szép és őszinte áldozati üzenet. Akármilyen vasszerkezet az, amin a Béla ott a kerek fenyvesnél fekszik, a Szputnyik, az Űrtávközlési Földi Állomás látszik a háttérben, és ezek a kis kövek a megnyugvás, a nyugalom, a kitárulkozás, kint valahol a mezőn ez látszik, és egy nagyon szerethető, és sebezhető kép ez. Van egy áldozati jellege az egésznek, mintha az alkotó egy oltáron feküdne kiterítve, mintha egy kelta temetési szertartás lenne. Ami ezt az értelmezést egy picit megbonyolítja, az a nyugalom és a békesség és ez a mosoly, ami egy szeretetteli, kielégült mosoly, az, hogy a természetben van, hogy békességben van. És lehet, hogy a rém és a karikatúra szó az a mindennapok drámaisága, ami abban a furcsa árnyékalakban megjelenik, de mégis az egész képben van egy furcsa szentség. Mivel a képeket sorrendben látunk, így most fejtődött meg egy előző lecke, most vált értelmezhetővé az a forma, az arc nélküli portré leckénél, ami most látható, hogy ebből a képből került ki, vagy ebből a helyzetből továbbgondolva, és ezért mondom, hogy egy helyzet látszólag jelentéktelen változtatásával, de az alkotó szemléletének a változtatásával tök más üzenetet fog hordozni. (szőke)
értékelés:

Otthon

Azért azt lehet látni, hogy a fotós az egy nagy varázsló. Mert a kisgyerek azon túl, hogy megkapta ezt az ajándékot, és ott van a fényképezőgép a Vera előtt, azért nagyon közel engedi őt. Nem ez a kérdés. Látunk itt több szereplőt egy térben, a kamera objektívje, és a mélységélesség megválasztása, a kompozíció, minden szétválasztja ezt a történetet kétfelé, az egyik az a háttérben zajlik, ahol könyvet nézegetnek, beszélgetnek a felnőttek, és egy másik történet, ahol azért az alkotóból is látunk pár lábujjat, és a kisgyerek vele foglalkozik, illetve ők egymással foglalkoznak, hiszen felkeltette az érdeklődését, és így együtt alkotnak egy másik kört ahol kettejük vannak. Tehát elválik a felnőttek világa, ahol felnőtt dolgokkal foglalkoznak, és a gyerekek világa, aki kezében ezzel a repülővel és kezében ezzel a kamerával és a gyerek nem a repülővel foglalkozik, és a fotós nem a kamerával foglalkozik, hanem bizony egymással foglalkoznak, és a maguk mesetörténetével foglalkoznak. Mert azért azt valószínűnek tartom, hogy a Vera nem a szeme elé emelt géppel csak azzal volt elfoglalva, hogy most mit hogyan, hanem itt volt egy személyes kommunikáció, mesélt, mozgott, beszélt, mosolygott. Nagyon erős, hogy ez a torzítás, amit a fényképezőgép létrehoz ez a testet kicsivé és jelentéktelenebbé teszi, a fejet nagyobbá és felénk húzódóvá, de nem torzan, viszont az arányokat eltolva, a hangsúlyt odahelyezve, és így az arcon megjelenő gesztusokra viszi a hangsúlyt. És ebben segít ez a parketta is, ami mindent feltol ide. (szőke)
értékelés:

Nyolcvanhat kisautó

Nagyon izgalmas az, hogy valamilyen galériáról vagy talán létra tetejéről fényképez az alkotó. Máshol már beszéltünk arról, hogy a gyermekkor egyfajta fátylak egymásra rétegződése a magunk életéből – hát itt egészen másról, más megközelítésről van szó. De nem rosszabbat, mert itt viszont a leltár rendszere kerül elő. Emlékszem régen amikor anyámék elmentek a piacra és megengedték, hogy otthon a nagyszobában maradjak, egy mintás nagyszőnyeg volt ott, és én is így leltároztam a műanyagautóimat, műanyagkatonáimat, és nem zavart az, hogy a műanyag katona pont indián volt, nálam azok németekkel együtt harcoltak, sőt dobozokból TSZ-irodákat hoztam létre a sarkokon, és az volt az utasellátós vagy kisbuszos és nagyon fontos volt mindig leltározni, hogy megvan-e az összes autóm, megvan-e az összes katona, és énszerintem itt egy nagyon fontos helyzetben látunk egy kisembert, akit még látunk majd azt hiszem, és az ő nagy, komoly munkálatait, mert az ő korában ez felkészülés az életre, a modellezésre, ezek a pici formák nagyon is segítenek. Nagyon fontos az a meglátás, hogy Vera ezt a kisfiút az alsó sarokba helyezi el, és az egész Vörös Hadsereg megjelenik körülötte, az összes deszantossal, és ő őrületes munkában van, ő most rakodja ki az előző karácsonyról, születésnapról kapott játékokat. Az, hogy felülnézet, ez egyfajta számvetés is, és nemcsak a kisgyerek számvetése, hiszen kérdezzük mindig, hogy hol van az alkotó a munkában. Érezhető, hogy a Vera számvetése is zajlik itt. Bár Vera trükkösen dolgozik, mert keres hozzá egy kisgyereket, kisautókat, parkettát, kisszőnyeget – de nagyon komolyan számvetés zajlik itt... Az is egy fontos dolog, hogy egy gyereknek ezek a játékok mind funkcióval rendelkeznek, lehet, hogy a Porsche az egy teherautó, de ő itt és most megszemélyesíti ezeket a történeteket, ebben a történetben van benne. Az alkotó eközben mint egy képzőművészeti alkotást veszi ezt észre, hogy van egy piros vonal, ami erre megy, van egy sárga vonal, ami felkanyarodik, egy fehér vonal, ami megszakad, és mint egy konstruktivista alkotást, mint egy pointilista festményt nézi ezeket az eszközöket, és ebben a térben az autók átlényegülnek festékpontokká. Azért én szeretném megjegyezni, hogy ez a képzőművészeti szekvencia amit itt nagyon pontosan végrehajt az alkotó – és akkor visszatérnék az előző mondatra, hogy az, hogy az alkotó elkattintja a gépét, hogy ezt a témát választja, és ezt a számvetést, az valójában nagyon pontosan visszautal egy létállapotra, ami az alkotóban zajlik. Ez a számvetés, ez a sorjázás azt gondolom, hogy igenis jó üzenet és jó házi feladat, mert ezek miatt is mind, amit a Zsolt mondott, erőteljesen megszólalnak – de megszólal minden más is, ami az alkotóra vonatkozik. Mert lehet érezni, hogy az alkotó nem kötelességből, nem feladatból készítette el a fényképet, hogy most van egy házi feladat, és csinálok 26 verziót, és már unom, hanem és ez nagyon fontos, érzelmi kapcsolódása van. És azért van érzelmi kapcsolódása, mert ez a helyzet rárímel az ő élethelyzetére. Csak gondolkozzunk már el ennek a képnek a címén. 86. Mindegy, hogy kisautó-e vagy nem. Szépen, sorjában le vannak rakva a cipő, a szoknya, a gyűrű, a szemüveg, a személyi igazolvány, és minden, amit a kisfiú is csinál. Most vagyunk egy csata előtt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Máshol

Azt nem teljesen értem, hogy a Nóra ezt miért a szorgalmira küldte, ezt itt most csendben megjegyzem, és én átteszem ezt a barátom kategóriába. Tulajdonképpen egy portrét látunk valakiről, egy erős és egy nagyon jól megfogalmazott portré, ansnittből fényképez a fotográfus, a modell nem néz bele a kamerába, maga elé néz, nem látjuk a száját, mert a válla eltakarja, és mégis, a kalap, a váll, és a háttér vonalai egy nagyon érdekes perspektívajátékot mutatnak, és mind mind erősítik ezt a merengést, ezt a fáradtan magam elé meredést, nézgelődést, töprengést. Mivel látszik, hogy a modell szeme nyitva van, de lesüti és ez abszolút, mivel semmilyen más szereplő nincs a képen, ez abszolút azt mutatja, hogy egy egyedüllét, egy magányosság-élményt vett észre az alkotó. (szőke)
értékelés:

Igaz, csendéletnek nem az igazi, mégis annak tartom.

Ez egy triptichon, egy film ami mégis triptichon, aminek az első része egy nagyon lassított, visszafogott, minimálmozgásokra épülő üzenet, nyilvánvalóan ez a hegedűtok és a benne lévő hangszer egy olyan plusz tartalmat hordozhat, ami csak az alkotó, illetve szereplő tud ott, de egyértelműen egy erős érzelmi kapcsolat. Amíg néztem ezt a filmet, az jutott eszembe, hogy nekünk úgy tanították régen, hogy amelyik filmben előkerül a fegyver vagy pisztoly, annak valamikor a film során el kell dördülnie. Marco Ferreri Dininger halott c. filmjét említeném, ami erre egy ilyen alapszegmens. Az első harmad, ahol a bevezetés van, azt gondolom, hogy amennyiben ez a hangszer nem szólal meg, mert nem az alkotó hangszer, akkor is valamilyen zárást ki kell találni azon túl, hogy látjuk az érzelmi állapotot, látjuk a melankóliát, de mivel záródik? Ne csak azzal záródjon, hogy elvágtam ezt a snittet, és kezdődik egy következő történet. A 2. és 3. harmad az pont hogy egy film, teljes egészében értelmezhető kell, hogy legyen, az elsőhöz viszonyítva. Onnantól indul be a film, ugye egy komolyzenét is használ az alkotó, ami nagyon segít ennek az egész hangulatnak, és onnan indul be a film. A középső snitt az egy valami konyhai jelenet, és az utolsó rész egy függönyt mutat, ahol fúj a szél, és a függöny így kidagad a térben, van egy ilyen kukac, amit én nem igazán értek, egyáltalán kukac-e vagy egy cigarettacsikk, azt nem értem, hogyan szervül oda, de a függöny az gyönyörűszép. Nekem úgy tűnik, hogy ebben a filmben van egy nőies energia, egy női attitűd, egy érzelmes helyzet, és van egy hiány, és ezt ő a végére odabiggyeszti, de mintha nem merné megélni. Több bátorság kell. A hangsúlyokal van a baj, hogy igazából ott kezd el izgalmas lenni a film. Tehát ha arról beszélünk, hogy egy film fél órán keresztül mutat egy helyzetet, ahogy erről beszéltünk már, egy másik filmnél a közelmúltban, akkor azt mondom, hogy igen, ez a függöny és a szél általi játéka nagyon izgalmas és szép dolog, és hosszabban is el tudnám nézegetni, és én innen tudnám tovább forgatni az eseményeket akár a hegedűig, tehát a sorrenddel is én játszanék. Nagyon érdekes különben, hogy ez egy játékfilm különben, nagyon sok vágás van benne, nagyon sokat dolgozott vele az Árpád, és én abban az esetben megadnám az öt disznót, ha az Árpád még dolgozik ezzel, főleg ha van még forgatott anyaga, vagy forgat hozzá még, és pont azért, mert nemsokára itt van egy fesztiválunk, amiről még nem beszélhetünk, de jó lenne már kilépnünk végre a filmjeinkkel is. (szőke) értékelés: (és ha még dolgozik ezzel, jön két malac)

Babos Anita Völgyvirág c. képének a párja, ha kissé megkésve is.

Sokakat megihletett ez a virágforma és ez a szereplő, ez a helyzet az Ősök Házában... de hol a nyele ennek a virágnak? A múltkor még megvolt. Hogy kerül ez most oda, mi tartja? Lebeg. Levitál. Nagyon ügyes a fotós, hogy egy ilyen lebegő ufót meg tudott örökíteni. A leiratban is elhangzik, hogy egy másik kép ihlette, ill. annak a párja ez a fotó, hogy itt a modell átles ezen a virágformán, de itt is érzékelhető, hogy az előtérben mint egy grafikai elem jelentkezik ez a forma. (szőke)
értékelés:

Az utolsó kép - az utód
Ellőttünk együtt vagy 20000 kockát majd hat év alatt. Most aztán elválik, mennyit számit, hogy éjszaka behúnyt szemmel is tudtam, mi hol van, mire hogy reagál.

Gábor, nagyon örülök, hogy van egy jó fényképezőgéped, és nagyon várjuk már a gépből a képeket. Köszönjük szépen. (szőke)

Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés:

Fraktál

Igazából a fraktálokról azt tudjuk, hogy a számítógépekkel generált, öngerjesztő formák a fraktálok. Valójában a valós elődjei a természeti jelenségekben kereshetők meg elsődlegesen, a csigáktól a felhőkig, a természet az, ahol előfordulnak, pl. a kristályok használnak fraktálokat [csak érdekességképpen mondom, hogy az Internet maga az egy tökéletes, komplex fraktálstruktúra a matekos szociológusok szerint - a szerk.], az ős-alapképletekben ez ott van, és ezért érdekes a Vera képe, mert ő talált egy olyan akácfát, aminek a levelei átvilágítva meg megvilágítva tényleg egy ilyen koncentrikus geometrikus formát adnak. Én szeretem még ezeket a kacskaringókat, amik az ágak, ezt a kupolaívet ott, és ez a fraktáljelleg is a többi, életlenben tartott dologgal együtt jön ki, tehát azok az ismétlődések itt kezdenek el mozogni, azaz egy nagyon jó meglátás a kép. Itt hogy ha megint lehet adni segítséget, ha már szecesszió, akkor Alphonse Mucha képei, ahol a geometrikus formák, növényi indák, ornamentikák, a plakátfestészetében ezek nagyon szépen jelennek meg. (szőke)
értékelés:

Száj
Szürrealista fej

Hát, ezzel a képpel nekem van gondom. Az előző is egy konstruktivista megoldás, ahol idéztük Deim Pált és nagy elődöket, és nagyon jó meglátás volt, ahogyan a színekkel és ritmusokkal játszott az alkotó. Itt ebben a formában látszik az, hogy ez egy gyerekjátszó hintánál vagy minél ad ki egy szájformát, amiben van ez a kis levél, de igazából ez azért nekem egy picit erőltetett, mivel az élesség nem a kék formán van, hanem a talajon, ezen a betonpadlón, mivel nem oda fókuszál, ahol ez az absztrakció megjelenhetne, hanem a realitásra, így az absztrakció nem is tud megjelenni, nem tud mihez kapcsolódni. Ráadásul itt üres a tér; nem látom azt a formai játékot, azt a színjátékot, amit az előbb, ami az előző képet dinamizálta, úgyhogy a Bara mostanában begyűjtött éppen elég citromdisznót, így most én ezt a leckét visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Szinkompozició

Itt egy egészen más Barát látunk, mint eddig; ez a kép szorgalmira érkezett, ugye megmutatja önmagának is azt, hogy kiterjeszti a szárnyait – az eddig látottakhoz képest most színekben, ritmusokban, tónusokban gondolkozik, az absztrakttal, Deim Pál, ha jól emlékszem a névre, tehát ritmikával elkezd foglalkozni, és ez megint az érzéki Bara, a játékos, a nőies, a kihívó, tehát nagyon jó irány, megint azt mondom. Különösen azért, mert ezt a világos kéket meg merte hagyni itt, ugyanis ez a kék kezdi el felzaklatni a vöröseket, amúgy a barna visszafogná az egészet, és itt kezd a szexualitása, az érzékisége megmozdulni ennek a furcsa cseppformának, ami érdekes módon lefelé hegyes, nagyon is dinamizált. Ez egy nagyon jól komponált színkompozíció, és nagyon beszédes is a címe, természetesen ebben is meg lehet találni az emberi vonásokat, a habitust, és ez az ív nagyon is fontos része ennek a képnek. Nem egy boltív, mert visszakanyarodik itt ez a kis széktámla, és ez meg a döntött fehéreknek a játékai lesznek ennek az erősségei. Magyarországon a 70-es években volt népszerű ez, és a Deim Pál képeit érdemes megnézni, aki egy sikeres festő volt, albumai jelentek meg. Természetesen a szorgalmira az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Pillanat

Én azért vagyok nehéz helyzetben most a Bara képeivel, mert miközben kategóriákra érkeznek, teljesen egységes gondolatvilágot, szellemiséget érzek, majdnem azt mondhatom, hogy ha most nem az estiskolán lennénk, hanem a Barával együtt dolgozhatnék, akkor azt mondanám, hogy a Barának most kezd kialakulni egy kiállítási anyaga, és arra azt szokták mondani, hogy az oeuvre. Itt most van egy témakör, amiben nagyon szépen, módszeresen haladva feldolgoz egy egész összetett történetet. Vannak modelljei hozzá, a hozzá közelállók, akiket ő szeret, ismer, de valójában ezek a Bara történetei. A balettáncos, a kis piruett, a rebbenő szoknya, a régi fürdőmedence csempe, ami talán a metrólejáróhoz tartozik, az időutazások, a tejeskocsi, a zacskós tej, a csemege és édességbolt világító feliratai és minden, ami érdekes módon – a kivágásai miatt merem mondani, hogy Bara valószínűleg Budapesten él most, de az, hogy mit emel ki, hol kattintja el a gépet, a modellje ha ő, ha más, hol áll a gép elé, az nem véletlen. És az utóbbi talán hat-nyolc kép mind-mind egységesen egy nagyon szisztematikus identitáselhelyezés – ha most a Tilos rádióban lennék, rögtön feltennék egy Lou Reed lemezt – így tudnám ezt mondani, ezek tulajdonképpen kis dalok, pici kis szólós hangzású, balalajkás zenék. És ez is egy zene, amit most látunk. Lehet arról beszélni, hogy a fémlap miért van ott a jobb felső sarokban, de nem lényeges. Lényegesek a kis virágok azon a kis lábbelin, az árnyékok, a combocskák, a szoknya, ahogy megrebben, ezek a csempék vagy műkő a háttérben – én azt gondolom, hogy ez is egy háromdisznós kép, mert ott van mögötte az ember, Medvegy Bara lenyomata. Ezért is vagyok nehéz helyzetben a kategóriákkal, mert ez lehet önportré, lehet portré, gyónás, nagyon szépek az üzenetei. Nagyon szépen köszönöm. (szőke)
értékelés:

Égi

Na István, most jön neked a vég! Mert aki ilyent képes iderakni, így foglalkozik a fénnyel és az árnyékokkal, ezzel a csont tégellyel, ami faragva van, és egy merkaba-forma ősmagyar jelkép meg van jelenítve, és benne van ez a sasturulmadárnak tolla, és ez a kis mese – de aki képileg így fogalmaz, az mit csinált eddig? Vagy mit fog eztán csinálni? Mert aki így tud fogalmazni, és aztán mást csinál, akkor nagyon nagy baj lesz, mert sajnos István az a probléma, hogy te látsz, és érzékelsz és fogalmazol, és képes vagy érzékeny lenni, nőies lenni és ezt így idetenni nekünk.
Annyit még hozzátennék a többieknek, hogy itt egy jobbról érkező főfénnyel dolgozik az alkotó, ez egy viszonylag határozott fény, de nem túl erős, és távol helyezkedhet el ettől a tárgytól. És ez a tárgy vetett árnyékokat hoz létre a falfelületen, és ezek a vetett árnyékok teszik izgalmassá a kompozíciót, hogy mint egy szabadság madara, úgy repül el ez a toll, mintha egy olajágra a békegalamb, de mindenféleképpen egy repülés, lebegés jön ezzel létre. Én azt mondom az Istvánnak, hogy nagyon szeretjük a humoros animációit, amiket szokott küldeni, de mégis, azért ez az az út, ami a mi célunk ezekkel a leckékkel, azon kívül, hogy megmutatjuk magunkat, hogy a zavarunkat humorral próbáljuk palástolni, azon kívül azért a mi kis lelkünket nagyon megmelegíti, amikor egy alkotó elérkezik a közlésnek erre a koncentrált fokára. Úgyhogy nagyon örülünk, és nagyon szépen köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés: