Feladatmegoldás

A táncos

Szintén dokumentumképet látunk, aminek a lényege az, hogy egy asszociációt használ az alkotó, egy modern szoborkompozíciót emberi alaknak, egy táncosformának, cirkuszi bohócnak tekint a háttérben lévő zászlókkal együtt. Mint egy revü, olyan. Ilyen értelemben jónak tartom a képet, azért, mert megint az történik az estiskolán, hogy kezdünk kiemelni, rácsodálkozni, meglátni, megérinteni a körülöttünk lévő világot. Igenis ez azt jelenti, hogy bennünk összehasonlítások történnek, értelmezések zajlanak, véleményünk van a különböző körülöttünk ható látványelemekről. Talán annyit mondanék a Katinak, pontosan azért, mert látható itt a munkáiban, gondolok itt a szürke-vörös képre, az abban lévő érzelmi töltésre, hogy a vágy kategória alkalmas arra, hogy azt a benne lévő személyes attitűdöt is elhelyezhesse ebben a munkában. Pontosan az eddigi munkái miatt is mondom ezt, hogy ezen már a Kati túllépett, hogy ránéz a világra és meglát benne valami – tegyük hozzá, hogy az absztrakt, avantgarde alkotás amit itt látunk az egy könnyű préda, hiszen azt egy szobrász művész már elkészítette, és abból könnyű asszociálni olyasmire, amire nyilván az adott építész vagy szobrász is már predesztinálódott. Ő azt már oda megalkotta. Ezért azt a pici kéznyomot hiányolom a képben, ami a Simon Kati előző alkotásaiban már megvolt, tehát azt mondom, ezen lépjünk túl, és mindig tegyük oda a kézjegyünket, menjünk mélyebbre magunkban és úgy tedd oda a Simon Katit. Két disznó, és a vágy kategóriában nyugodtan lehet majd ismételni. (szőke)
értékelés:

Bemutatom kamaszkori szobámat. Sok időt töltöttem interaktív falai között.

Ez a film, ahogy a leirat is közli velünk a gyermekkori szobát mutatja be részben, ami persze nagyon érdekes felvetéseket hoz elő, hogy ez a kis Tasi Laci annó a Windows asztalát, vagy az operációs rendszernek a felületeit tette a szobájának a fő motívumává, és ez bemutatkozásnak egy nagyon jó helyzet, bár visszautal időben is a gyerekkorhoz, tehát lehet, hogy ez a megoldás érvényes lehetne a gyermekkor leckére is - de azért jó bemutatkozás is. Ugyanakkor a filmnek az egyik hiányosságának tartom, hogy ezek a felületek megkívánnák az interakciót, valamilyen beavatkozást, manipulációt, tehát ha már van ez a dolog, akkor ezeket egyrészt mozgásba lehetne hozni, másrészt az alkotónak a viszonyát, viszonyulását ehhez a történethez nem biztos, hogy megismerjük. El is kezdődik ez a beavatkozás a kis egér kurzorral, de hogy mire kattint, hogy utána mi történik, az már nem világos, nem nyit újabb irányt. Azt, hogy ő ebben a világban esetleg a mai napig benne tud maradni, vagy már egy kritikai szemlélete van ezzel a dologgal szemben, tehát azt, hogy ő ehhez a gyermekkori szobabelsőhöz milyen módon viszonyul, az a filmből nem derül ki. Márpedig ez egy fontos dolog lenne, mert nagyon erős a képi üzenet, nagyon szürreális ez a világ, amit ő itt bemutat, hogy belekerülünk tulajdonképpen a Mátrixba, a rendszerbe, de ez csak az üzenet egyik fele, és minden ilyen történetnél az alkotó személyes, érzelmi kötődése, kapcsolata, ami lehet bármilyen irányú, hiszen az nekünk mindegy, nem mi határozzuk meg, de az biztos, hogy létezik, csak itt mintha erről hallgatna az alkotó, mintha nem akarná megosztani velünk ezt az érzelmi vonalat. Úgyhogy én azt mondom, hogy az első leckére ez egy elfogadható megoldás, de azért várnánk ezt a megközelítést, amit egyébként a Lacinak az előző képénél nagyon is láthattunk. Tehát ha ott egy ilyen koncentrált megfogalmazást tudott tenni, és ilyen filozófiai üzenetet tudott számunkra megmutatni, és nem csak a verbális üzenetben, akkor ennél a munkánál ez éppúgy számonkérendő, hiszen ezek a leckék ezekről a személyes kapcsolódásokról szólnak. Én három disznót javaslok erre a munkára. (szőke-hegyi) értékelés:

Ó-Massán
Béláim fotózkodjunk :)

Nagyon szeretjük ezt a képet, a perspektívával való játék-megfigyelés mellett ezek az acélgolyók és a felületükben jelentkezett albumszerű fotós emlékkép annak ellenére, hogy nem erről szól, nagyon is idézik Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét, ahol ilyenfajta vizuális víziók, emléknyomok tárháza van jelen, véleményem szerint a háború utáni magyarországi filmkészítés egyik legfontosabb alkotása a Szindbád. Nagyon közvetít egy ilyenfajta érzést, és ez jó, ettől ilyen karácsonyibb, anzixszerűbb ezek a gömböckék, és miközben egy erőteljes perspektivikus hatás van jelen, másrészt a gömbökben ezek a képek a képet készítő alkotóról jól és játékosan vannak megfigyelve, ezt is a dokumentumkategóriában használnám én, ha megtehetném, mert a világ különböző jelenségeire, tárgyi és formai világára és az azokon keresztüli rezonanciákra figyel a fotós. Körbenéz a környezetében és megfigyeli, hogy mennyire variábilis és izgalmas, mesei, körülöttünk az élet, és ezt nem fikcióval hozza létre. Tehát ez tulajdonképpen egy megtekintő szemlélet. (szőke)
értékelés:

Tánc

Nagyon szeretjük ezt a képet, amin az alkotó egy viszonylag egyszerű eszközzel, a kamera és a test közös elforgatásával hoz létre mozgásélményt, ami által a háttér, ez a szőnyegminta elfordul a tengely körül. És ez a szőnyeg háttér az, ami hangsúlyt kap, hiszen az élesség is ott a legerősebb, és a ruha ezekkel a kis nyuszifülekkel, amit a forgás emelt így fel, a személyességet erősíti. Itt megintcsak szeretnék visszautalni a plakátművészetre, hogy az acélszürke és a vörös kapcsolata az, ami elsősorban a 20-as évekbeli plakátművészetben csúcsosodik ki, folyamatosan dinamizálást és vibrációt kvázi figyelemfelkeltést hoz létre. Mivel színvilágában csak ezt a színpárt láthatjuk, színeiben ez a bizonyos extatikus, érzéki, de feszültebb hangulatvilág van jelen tónusaiban. Formavilágában is ez a figyelő nyuszi, ami akárha hunyorítva nézzük, mintha egy színházi emberforma is lehetne, ez jól illeszkedik, és azt is jónak tartom, hogy forgással, mozgással dolgozik a Katalin. Tehát ez egy háromdisznós kép a vágy kategóriában, mert igenis ott van benne az érzékiség, a szexualitás. (szőke)
értékelés:

Becsuhéztam (javitás)

Sokkal jobb lett a kép, amit Anita alkotott és véleményünk szerint megérte változtatni, a kép alsó sarkán a felkar felülete egy picit a képet billenti, mivel túl sok rajta arányaiban a fény. Ezen többféleképpen lehet változtatni, részben az exponálásnál, mondjuk a fény útjába betakarni, nem túl közel a vállhoz, hogy ne legyen éles az árnyék határvonala, vagy utólag laborban, photoshoppal, de ez már nüansznyi világítási kérdés, a photoshopban pedig a többiek akár tudnak neked segíteni, hogy kell ezt megoldani. Ettől még ez a kép egy három disznós kép, és nagyon örülünk annak, hogy Anita foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy ha egy képénél valami észrevételt teszünk, akkor kipróbálja, megnézi magának, mi lenne, ha másképp közelítene egy megoldáshoz. (szőke-hegyi)
értékelés:

Viszem már!

Én akár ezt a képet a mozgás leckében is el tudtam volna képzelni, úgy sejtem, hogy itt folyamatos mozgásban vagyunk, mint egy riportfotónál vagy sportfotónál, ugye itt nagy sebességgel halad a modell valamilyen illóolajos tégellyel vagy kávéscsészével, nem tudom mivel, és talán egy konyhában, talán belső térben, és a húzott hátterekből, az elmosódott formákból arra lehet következtetni, hogy majdnem tengely körüli forgást végzett az alkotó a géppel a kezében. És ez nagyon jót tesz a képnek, ez a tengely körüli elfordulás, ez nagyjából hasonló ritmusban történik, mint a modell mozgás közbeni sebessége, s ettől a modell leválik a háttérről, és kiemelődik belőle, ez ad a képnek egy ilyen egészen jó, két felületes, sík-osztást, térbeli viszonylatban. Leválik a modell, manifesztálódik a háttér, ezáltal a modell hangsúlyt kap. Ha ez elfogadható, akkor annyit kellett volna igazítani, vagy ismételve ezeket a helyzeteket megfigyelni, játszani velük, hogy nagyon szép az a kis hajcsat hátrahúz a koponya tetején, és fényben díszíti a haj fényeit - amelyet itt jelen pillanatban a fényképész levág. Az a fej, koponya és a nőiség jelzései a fejen sérült módon jelentkeznek a fejen, mert a hirtelen mozgás, a spontán módon exponálás miatt, a riportszerű helyzetben a fényképész nem tudott korrigálni, a géppel, és a fej vágva van. A döntés itt az, hogy vagy itt ez számunkra nem fontos, és nagyobb a felső vágás, vagy pont azért, mert így az óvó mozdulatok, a hát, a vállak, a fejtartás, ahogy egy picit előre meghajol, tehát viszi a forgást itt ezen az állóképen, hogy ezt mutatom, tehát tágabbra komponálom a képet; vagy pedig a kis illóolajos tégely és a kéz mozdulatai és az arc, a díszített ruha, a csukló környékén, erre koncentrálok, erre a fekete hullámritmusra, amelyből a kezek mint egy pantomimes helyzet nyúlnak ki, és szűkebbre veszem. Szerintem az lett volna a jó megoldás, ha tágabbra hagyjuk a képet. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ki vagyok
Magamra vetített gondolataim.

A felvételen egy talán színpadi helyzetet látunk, ahol a falra vetített szöveg szoros kapcsolatban áll a kompozícióval és azzal az üzenettel, amit az alkotó közölni szeretne; „A gondolataim én vagyok, a ruhám nem” és ebben a szöveg is egy tipográfiailag jól komponált szöveg, és nagyon érdekes, ahogyan az alkotó saját magát és a ruháit elhelyezte ebben a térben, nagyon jó meglátás az, hogy ezek az inverz betűk, hiszen ők világítanak a felületen, és az ún. papír az, ami sötétben marad, ezek a képi jelek csak akkor fognak érvényesülni, ha a világító betűformákban helyezkednek el, és jól meglátta, hogy a nem szónál helyezte el a ruhakupacot, és nagyon jó meglátás az is, hogy az ÉN, az énüzenet, a saját megjelölése mellé helyezte el a fejét, és a V betű szára lehetővé teszi, hogy az orrát, a száját láthassuk, tehát az arc gesztusaival szembenézhetünk. Noha ez feltehetően egy akt, mégis szemérmes tud maradni az üzenet azáltal, hogy takarásban, azaz sötétben tartja a test nagyrészét, de mégis, sziluettként ez a forma meg tud jelenni. Ami a képi üzenetnél egy fontos dolog, hogy ez egy perspektivikus helyzet, ahol egy fal vagy vetítővászon előtt ül az alkotó és előtte van egy tér, ami bár nagyon haloványan, de érzékelhető a deszkák iránya, és ezeknek a kép háttere felé való iránya, tehát ez is egy jó gondolat. Egy picit abban vagyok bizonytalan, hogy a vetítővászon főleg a kép bal oldalán nagyon nagy mértékben megjelenik, és nem vagyok 100 %-ig biztos abban, hogy ennyire nagy teret kellett volna oldalirányban hagyni. Tehát a vágással itt még jobban lehetett volna koncentrálni ezt az üzenetet, még akkor is, ha ettől ez a centrális sáv, vagy a centrális kompozíció kibillenne. Talán a kompozíciónak még jót is tenne az, ha egy picit feszítenék a képhatárokat ezek az üzenetek. Most ezek a határok nagyon konszolidáltak, és jólfésültek, de ennél lehetett volna egy picit dinamikusra venni a vágást. De abszolút három disznós kép. (szőke-hegyi)
értékelés:

Jancsi
Figyellek!

Sejtésem szerint Jancsi ez a cica, aki balra néz, és igazából egy jobból komponált, szinte porcelánmacskának látszik itt a képen, és ennek ellentételezéseként látszik itt a képen a baloldali részen a kis gyalogjárda része, és a sziklanövény valami pozsgás növény. Ezek a kis pirosak próbálják ellentételezni a Jancsi jelenlétét a jobb oldalon. Ha a fényképész megtette volna – bár nagyon nyomja a jobb oldalon a fotós hasát a mészkő, ha arrább helyezkedik – tehát ha arrább feküdt volna, és belefeküdt volna a pozsgás növényekbe, amik itt a képkeret alatt is lehetnek, akkor Jancsi még ugyanígy fotózható lett volna ezzel a szfinxformájával, de a kövirózsa vagy mi pirosai, vörösei, mivel a horizont máshová került volna úgy, ha a fényképész mélyebbre kerül, ellentételezhetnék a Jancsi tekintetét. Jancsi most a távolba mered, messze elszaladó kisegeret les, de a mi kompozíciónkban az a fehér mészkő ami Jancsi tekintetével egy szinten van, nem ellensúlyozza most a jobboldali üzenetrendszert. Egyértelműen a kép bal oldala felé irányul a kép rendezettsége, de a baloldali kompozíciós rend kaotikus, nem egyértelmű, ezért a kép jobbra billen. (szőke)
értékelés:

Claus

A kép dokumentum kategóriába próbál tartozni, hiszen a vurstli – és ennek a képnek a kapcsán esetleg felvetődhet a Circus Maximus című film, Radványi Géza alkotása, az utolsó filmje halála előtt – tehát a cirkusz világát idézi, sőt akár az LGT zenei világát is, nekik volt egy ilyen szakaszuk, elsősorban Sándor Pál vizualitása segített ebben, ez a múltat idéző, de mégis modern vurstlihangulat látszik a képen. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, ezekre a dokumentumhelyzetekre ugyanúgy érvényes a kompozíciós rend. Az emberi figura kitekint a képből, egy tükröt tart a jobb kezében, vagy megsimogat egy gyermeket, látszik, hogy valamivel nagyon kommunikál. Egy úgynevezett háromszögforma létre is jön a bal kéz gesztusrendszerével együtt. Egyértelmű, hogy ez a háromszög ez egy zárt rendszer, ha csak a képen megnézzük, még egy légtornászkötél is látszik halványan a háttérben, azaz minden azt mutatja, hogy a képen kívül valami történik, a kereten kívül, az alkotó pedig ezt elvágta. Ugyanúgy, ahogyan a bal vállat. Ugyanakkor értelmezhetetlen, hogy miért hagy akkora levegőt a szép kalap feletti részen. Magyarul szerintem ez a kép fekvő formátumban jobban beszélne arról a viszonyról, ami Klausz tekintete és a képen nem látható esemény között történik. Miért? A négyes lecke, barátom kategóriára érkezett, nyilván az alkotó szerette volna bemutatni, hogy Klausz lelkében, élethelyzetében ott éppen mi zajlik. És éppen ez van félbevágva, így kevesebbet tudunk meg Klauszról, inkább azt tudjuk meg, hogy nincs rajta póló, hogy kicsit rendezetlen a haja, de igazából hozzá nem tudunk közelebb kerülni, mert a háttérben a cirkusz felirat darabjai az túl kevés ehhez, a festett mókusok vagy mik a sátron, minden morzsalékosan, töredékesen jelenik meg itt. Sejtésem szerint ez azért van, mert itt igazából spontán módon történt egy exponálás, nagyon jó irányban, nagyon jó, hogy a Dezső mutatja, hogy egy ilyen világban is mozog, de rendezetlenül van a kép exponálva, elhelyezve benne a tárgyi környezet. Több alázat, ha szabad kérnem és több türelem, a dokumentumképekben. (szőke)
értékelés:

Emlék NYC-ből
A Metropolitan Museum of Art tetőteraszán egy kínai (azóta a nevét sajnos elfelejtettem) művész szabadtéri kiállításán készült kép

A kép egy látszólag dekomponált kép, ugyanakkor mégiscsak a kép két oldalára két nagyon fontos információ a kivágással elhelyeződik. Elsősorban én azt érzem problematikusnak ebben a fekete-fehér alkotásban – miközben nagyon szeretem a képet – hogy a kép előterében lévő kirándulókorlát, nyírottbokor-sövény, amely párhuzamosan halad, de egyáltalán a horizont ezzel a várossal kapcsolatban, ami a felhőkarcolók függőleges tengelyeiből érződik, buktatva van, maga a kompozíció balra bukik, ferde, sőt, a házak is ferdék. Ugyanakkor a kép bal alsó sarkában van elhelyezve a két modell, és a jobboldalon ellensúlyként egy ilyen szürreális szörnyeteg, krokodil, szintén ott van, ami húzná vissza a képet jobbra. De mivel formájában is bizonytalan, a tónusa miatt is, meg kiállnak belőle ilyen nem meghatározható formák, talán villa vagy kések, de foltértékében nem az a világos felület van ott jelen, mint a bal alsó sarokban ezekkel a fehéres-csontszínű pólókkal, nem rántja a képet vissza semmi. Mivel a tengelyek és az előtérben ez a korlát, és minden, ami a horizonttal kapcsolatos és a házaspár gesztusa, balra kitekintése is balra húzza a képet – ez a kép folyamatosan balra süllyed. Azt el tudom fogadni, hogy azt szeretné az alkotó elérni, hogy a néző attól legyen feszült, hogy ezt a képet balra buktatom – de ezt a döntést nem érzem határozottnak, inkább úgy tűnik, hogy éppen két állomás között áll ez a new yorki metrószerelvény, és már elhagyta az egyik állomást, de még nem ért oda a másikra. Ez pedig szerintem a döntés bizonytalansága miatt van; meglátok egy élményt, egy szituációt, és hamarabb kattintok, minthogy ez az egész sűrűsödne bennem. A képen két fontos szereplő van, a házaspár és a szörny. A kettejük viszonya a kép fő motívuma. Egyik irány, hogy az ember szempontjából nézem a szörnyet és ahhoz arányítok, a másik, hogy a szörny ül rá a képre és tornyosul a történetre, de itt most ebben is a két irány között állunk félúton, a szörny nem elég nagy, hogy tornyosuljon, a házaspár nem elég nagy, hogy humorossá tegye a szörnyet, tehát ebben is dönteni kell a kép készítésekor, hogy mi az, ami számomra alkotóként ebben a helyzetben fontos. (szőke)
értékelés:

Itt lakom látod?

A film egy érdekes struktúrával foglalkozik, a tükröződéssel, ha jól látom egy autó lemezén tükröződik az Istvánnak a háza, ahogy a leiratban is látjuk és utána ezt az alkotó azzal bolondítja meg, hogy elkezdi locsolni ezt a felületet, és a felületen végigfolyó víz érdekes játékokat hoz létre. Talán a ritmussal lehetne variálni, mert ez a ritmusbeállítás ez nagyon fontos, hogy mennyi bevezetést hagyunk, utána mennyi ideig váratjuk a nézőt a slusszpoénra, és hogy mi is az a poén, ami zárja a filmet. A befejezésnél igazából nincsen eldöntve a filmnek a sorsa, mivel az, hogy a szerző begyalogol a képbe, az maga egy jó geg, utána viszont az, hogy lelocsolja az autót már nem hordoz újdonságot, hiszen a megjelenése előtt is ezzel az eszközzel élt, tehát ha egyszer már locsolta a felületet, utána a saját megjelenését valami más geggel kellene erősíteni. (szőke) értékelés:

Cukorkák

Egy makrófelvételt látunk, és a makrófelvételnél a Barától megszokott fekete-fehérben elsősorban a lapos, kör alakú felületeknek a játékai az élességgel valamilyen henger alakú felületen, nevezetesen egy karon, ez ugye egy ilyen karkötő-halom lehet, láthatjuk ezeknek a kis, kör alakú formáknak az egymáshoz rendeződését. Innentől természetesen asszociálhatunk az emberi testre, az azon elhelyezett tárgyakra, de erősebb a tárgyak összessége, így én nem kapcsolnám össze ezt az egész történetet a testtel, hanem a tárgyak halmazán az élesség és a kompozíciós rend egy nagyon picit azt kell, hogy mondjam mást ad ki, vagy adna ki, mint amit itt a képen látunk. Érthetőbben elmondva: a makrófelvételeknél nagyon hogy úgy mondjam időigényes helyzet az, hogy az élességet az ember beállítja. A filmeknél a makrókat statívról csinálják és hosszú ideig állítják be a fényeket, mivel olyan parányi távolságokban változhat az élesség és ezzel a kompozíciós rend, hogy nagyon sok időt kell ezzel eltölteni. Szerintem a képen a pontatlanságok amódon jönnek létre, hogy itt az alkotó a saját karját, a saját maga elé helyezett fényképezőgéppel fényképezte le, és ez egy bizonytalanságérzetet is adott, nem lehetett kellő időtartamig tartani a gépet. Ebből jön létre a kis lapos tárgyak élességrendszerén keresztül, ami nyilvánvalóan vonzza a szemet, pl. a kép jobb alsó részén lévő lapos kis ékszerdarabkán a karc élessége, az alatta lévő bőrfelület tetoválás foltjainak elmosódása, és a kompozíciós rend elcsúszik, mert az élességek máshová viszik el a mondanivalót, mint amit a képen éppen látok. Ez azt is jelenti, hogy most úgy tűnik, hogy egy spontán élességelhelyezés és egy spontán kiszakítás történik a képen, miközben nagyon jónak tartom azt, hogy a makróvilág megfigyelése, a tárgyak emberi testtel való kapcsolata elindul az alkotónál; nagyon jó a megfigyelés, csak pongyola a megfogalmazás. Nem elsősorban a vágásról van szó, hanem elindul egy megfigyelés és ezzel nem halad végig szisztematikusan az alkotó. Az én javaslatom az lenne, hogy ezzel el kellene kezdeni műhelymunkaként, a test, a testen megjelenő ékszerek, fátylak, akármik – nagyon sok mindent felvet ez a kép, de ez csak ezzel a megoldással ki van pipálva. Úgy, hogy közben tehetséges alkotóról beszélünk. Tehát itt rengeteg mindent lehetne továbbgondolni. Fátylak a térdhajlatnál, nyaknál, ékszer, az ékszerek kanyarodásai az emberi testen, vízcsepp megjelenik a kerámiafelületen és ezerféle hülyeséget lehetne mondani, de nem az én dolgom ezt megmondani. Nagyon jó irányban indult el az alkotó, és az első leckénél ha akar még ezzel foglalkozni, akkor igenis az ő teste ebben nagyon sok segítséget tud nyújtani, és van egy affinitása a különböző tárgyak, anyagok, textíliák testtel kapcsolatos párbeszédjével, és ezt folytatni kellene. (szőke)
értékelés:

Melenget és körül ölel
Tüzet gyújtottam:D

A vágy kategóriára küldte be Bogi ezt a képét, aminek valószínűleg az egyik fontos eszközrendszere, hogy nem használ külön világítást, hanem fényforrásként a tűz fényfoltjait használja az éjszakai kép információs módjának. Ez azt is jelenti, hogy a kép redukálódik, és eltűnnek a különböző tárgyi motívumok, a sallangok, amelyek összetetté tehetnek egy normál enteriőrt vagy tájképet, pl. ahol láthatnánk a kandalló szegélyét vagy a kerti talicskát vagy bármit. Egészen szűkszavúan fogalmazva a kép valójában egy fekete felületen absztrakt formaként használja a tűz, láng játékos ritmikáját. Egy balról jobbra haladó tengely formája van az egész képen átívelően, nyilván valamilyen huzat vagy levegő hatására jött létre ez az egy helyen osztott tengelyforma, és valamilyen tűzfogó eszköz lehet az, ami kitakarja a láng kezdeti szakaszából a jobb alsó részen magát a lángot. Ha el tudunk idáig jutni és el tudjuk fogadni azt, hogy ilyenformán beszél ez a kép a vágyról ezekkel a vörösekkel és sárgákkal, és a kép középpontjában azzal a parányi fehér felülettel, akkor egyrészt az absztrakció, másrészt az expresszivitás a két eszköz, amivel az alkotó dolgozik. Ha a plakátnyelv szempontjából nézzük a redukció a fekete és a vörös kapcsolatában dinamikusan próbál üzenni, elsősorban feszültséget, aktivitást. Ezt a nagyvárosokban nagyon sok óriásplakáton láthatjuk, hogy a vizuálpszichológusok előszeretettel használják a vörös és fekete kapcsolatrendszerét – pl. a különböző energiaitalokon látható reklámforma. Ez nagyon egyszerű okból van, a festészetben ennek a két színhatásnak az egymás melletti alkalmazása, akár Delacroix képeit nézzük meg, mindenütt a feszültséget jelzik. Tehát ilyen értelemben az ötös lecke, vágy kategóriájában ez jól használható mint eszköz az alkotó részéről. Ami itt javaslatként elhangozhat az az, hogy ha mindent lebontunk, hiszen nagyon kevés formai üzenet van a képen, a láng játéka, a láng tánca az, ami elsősorban a képet működteti, akkor a javaslat az az, hogy ezt az átlós tengelyt és a vörös-sárga-fehér formavilágot a jobb alsó sarok felé az átlós felületet érdemes lenne eltolni, hogy az a bevágás, kitakart forma a láng jobb alsó szakaszából mintegy kiharap, és ugyanolyan sötétbe áthúzza, mint ami körben keretként megjelenik a lángok körül, az lejjebb kerüljön, és abban a pillanatban levegőt kapna a bal felső sarok, tulajdonképpen balra tekintene a kép, igaz, hogy egy dekomponált forma létrejönne, de elindulna az egész aranymetszése. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mortomoto

Ha Judit megengedi, ezt a képet nem csendéletként értékelnénk, csendéletre szeretnénk valami klasszikus megoldást látni tőle, ez a többiekre is vonatkozik, mivel a csendélet a kompozícióról szól, azt gyakoroljuk vele, ne bújjatok ki a csendélet lecke alól határon mozgó megoldásokkal. De. Ha Judit megengedi, akkor a képet az Ősz leckébe tesszük át. Merthogy nagyonis jól mesél ez a kép egy történetről, ami legfőképp az ősszel jellemezhető. Szépek a fények, a tónusok, jó meglátás egy ilyen halálraítélt tárgy, ami mindettől függetlenül, hogy csonka, hogy beteg és fuldoklik a vízben, ahogy az öreg nagyapa is, mesél nekünk. Mivel a tényleges helyszínt nem látjuk, ezért egy kérdés csak, hogy lett volna-e a fő motívum mellett körben még kis hely, mert így most nem csak a víz miatt fuldoklik a motor, hanem mert nagyon szűkre van vágva. (szőke-hegyi)
értékelés:

A barátom

Nagyon jók a színei a képnek, nagyon filmszerű, erős a gesztus is, de az zavaró, hogy épp a csók, az ihlet csókja az, ami félig takarásban marad, és ez a szégyenlősség nem tesz jót az üzenetnek, mert most akkor vagy elbújok a csókommal, vagy megmutatom, vagy szégyenlős vagyok, vagy büszke. Tehát ha Judit nem akar dolgozni ezzel, akkor megvan rá mondjuk két disznó is akár, viszont ha a Judit egy kicsit is szeret minket, akkor megismétli ezt a gesztust, ezt a szerető ölelést és megmutatja, hogy jobban érezhessük. (szőke)
értékelés: