15. Fotóetűd

Ablakaim

Most akkor melyiket szeressük? Hiába azonos a helyszín, nincs összeköttetés a képek között. Három fotó, gondolom Ágnes se tudta eldönteni, melyik a legjobb, uccu akkor legyen képhármas. A sorozatnak mindig kell legyen íve. Honnan hová és miért jutunk el, ez a kérdés. Lépcsők, amin lépkedünk előre, és nem mindegy, mekkorák a lépcsőfokok, hogy ne essünk orra. Az is fontos, hogy a sort alkotó képek önállóan is jók legyenek, de kívánják, hívják be a másik képet, húzzák be a sorba, hogy bár egyedül is jók, de együtt adják ki a csattanót. Most itt egyrészt nem érzem, mi a rendező elv, képileg mi, mert logikailag értem, de ez nem logikai sport. Érzelmek, Ágnes, érzelmek! Másrészt egyesével nézve a képeket bizonytalan vagyok, hogy mi miért úgy van és miért nem máshogy, vagyis nem vagyok meggyőzve, hogy ez így és csak így készülhetett el. (hegyi)

Osztályon

Először két kommentre szeretnék reagálni. Az egyik szerint ez tiszta szocreál. Nem fér bele az elemzésbe a szocialista realizmus ismertetése, bárki utánanézhet, de ennek a sorozatnak semmi köze hozzá! A másik a technika lesajnálása. Ez, a szinte kémkamera használat, nagyon is autentikus, formailag és tartalmilag egyaránt. Az eszköz által hozott stílus alapvető alkotóeleme a sorozatnak. Az más kérdés, hogy egy kiállítóterem falán, hogyan élnének meg, de szerintem az is megoldható.
   Mielőtt elvesznék a részletekben, fontosnak tartom leírni, hogy bár sok kórházsorozatot láttam, ezek a képek a legmagasabb szintet hozzák, tartalmilag, érzelmileg és vizuálisan is. És azt is tudom miért (már azon kívül, hogy Zsolt jó fotós). Ha bármilyen jó fotós kórházi képeket készít, néhány órát tölt a helyszínen és amit tehetsége enged ezalatt érvényesülni, azt produkálja. Zsolt, ezzel szemben bentlakó volt, lehetősége és ideje megengedte, hogy felfedezze a legjobb fényeket és a legjobb látószögeket. Az érzelmi érintettségét pedig nem kell magyarázni. Mindezen szerencsés körülmények együttállása eredményezett egy igen erőteljes és jelentős munkát.
   Itt, a Látszótéren, csak vertikális elrendezésben és csak egyenként nézhetjük a képeket. Ez a megszorítás, nem teszi lehetővé a sorozat megfelelő szerkesztését és élvezetét sem. Ezért leszedtem őket az oldalról és egy nagyméretű képernyőn, háromszor négyes elrendezésbe tettem őket. Ez a formátum elfogadott bemutatása egy ilyen sorozatnak, ha falra kerül. A jelenlegi sorrend problémái, ebben a formában azonnal kiugranak. Az 1. 2. , 10. 11. képek egymásmellettisége határozottan zavaró. Az is kiderül, hogy a 8. kép, nem illeszkedik a sorozatba és egyébként is ismétlődő motívum.
   A képek szerkezetében kétféle rendező elvet látok. Egyrészt a meghatározó motívumok átlós, vagy kifejezőbb szóval, ferde elhelyezését, másrészt, a képhatárral párhuzamos rendezést. A vizuális üzenetet számomra a ferdén szerkesztett képek hordozzák, míg érzelmi kiegészítést a párhuzamosra rendezett képekben látok, és az emberi jelenlétben. Mennyit látunk emberekből? Kétszer lábat, kétszer hátat és egyszer kezet. Nekem a kéz egy hajszállal személyesebb, mint a többi kép, ezért talán kissé kilóg. De nem nagyon és egy későbbi, már érzelmileg eltávolodottab szerkesztésben megtalálható a helye. A 11. kép szerkezetét is kissé kérdésesnek érzem. Az 1. 2. képek nekem ugyanazt mondják, csak az 1. erőteljesebben, mint ahogy a ferde képek számomra a legizgalmasabbak. A 4. 5. egészen magas fokon szerkesztett, vizuálisan és érzelmileg is sokoldalú, egyszerre fejezi ki az elcsúszás és az összefogott kompozíció által a bizonytalanságot, de a megoldás reményét is. De, nem kevésbé izgalmas a 6. 7. elbújós szerkesztése sem. A 3. kép gyengén napfényes függönye sokrétűen, de nem bőbeszédűen fejezi ki, az ember szépítő kedvét, mellyel még ide is szeretne egy kis otthonosságot becsempészni. A 12. kép pedig méltó összefoglalása a sorozatnak. A szimmetrikus kompozíció, az ágyak összetartó párhuzamosai rendkívüli hangsúlyt adnak az ablaknak. És ez az ablak mely a fénybe vezet, egyszerre jelenti az élet és az élet utáni fényt.
   Ha figyelmesen nézzük végig ezt a sorozatot, nem tudjuk nem föltenni magunknak az élet végső kérdéseit. És ez a legtöbb, amit egy képkészítő elérhet. Három igen fényes csillag! (Bojtár Tamás)
értékelés:

Lépcsőházban

Előre szólok, hogy vissza fogom adni a képeket ismétlésre. Jó az irány, jó, hogy ezeket megfigyeled, és amit látok, az tanulmánynak kiváló. Arra hívnám fel a figyelmed, hogy mindhárom kép másról mesél, más érzelmi kapukat nyit ki. Így az egység maga a lépcsőház. Arra kéne törekedni, hogy vagy erős ellentétpárokat keress és az adjon dinamikát, vagy hasonló érzelmi úton haladva járd körül, ami benned lezajlik. Más a csempe és más a rács. Más ha magad keresed a tükörben, és más ha a teret figyeled meg. Ezeknél a döntés a te kezedben van. (hegyi)

Dobos Sándornak.

Örülök, hogy kiválasztott képsor lett ebből a munkából, és annak is, hogy az indoklás szerint az a munka, amit a Látszótéren folytatunk érthető és annak külön örülök, hogy Tamás nem volt rest visszalapozni Ágnes munkái közt. Ezt másnak is javaslom más esetekben is, érdekes nagyon, hogy mi hogy változik az első feltöltésektől napjainkig az alkotóknál. Ami a képsort illeti, jó ritmusokat figyel meg Ágnes, és csak egyetlen megjegyzésem van, az is az önportré részre, mégpedig hogy még akkor is, ha formajáték része, a portré az portré, és ha részeivé tesszük magunkat a képi játéknak, akkor is fontos marad például a tekintet. Verőfényben nehéz a szemeket ábrázolni, ez tény, de nem megoldhatatlan, vagyis ha van problémám, akkor az a harmadik képpel van. (hegyi) értékelés:

karok

Viki, ha valami csak jobb híján kerül képbe egy sornál, akkor azt ki fogják a többi képek túrni. Ez a helyzet az első képpel, ami egyrészt a térdelő fél láb okán, másrészt a túl szűk jobb oldali tér okán nincs rendben, miközben ha ez a két dolog nem lenne, akkor maga a mozdulat és a háttérben álló alak jó ellenpár lehetne. Gondolom, ezért is került a sorba. A második képet elvágtad, hogy sorba illő legyen formailag, kár érte. A harmadik kép is a térelosztása okán necces nekem, alul szűk, hogy nincs meg a lábfej. Szóval azt kell mondjam, hogy a képeknek egyesével is jól kell muzsikálniuk ahhoz, hogy sorba hívva őket az 1+1+1 az többet adjon ki, mint 3, ne kevesebbet. (hegyi)

Bentről

A fókuszpont megválasztásával van némi problémám, mert most az első kép a közeli, a második a távoli, a harmadik meg a középtáv, miközben a kompozíció meg ebben a mostani sorrendben értelmezhető jól, tehát ez a két ritmusváltás egymás ellen látszik dolgozni. A harmadik kép mutatja igazán meg azt, ami a tömegelhelyezés problematikás volta, mert ott látszik legjobban, hogy az egész tömeg egyensúlya most billen balra. A történet érthető, bár láttunk ennél erősebb fogalmazást is már Ágnestől. (hegyi)
értékelés:

Latin Negyed

Zsolt Pedellusnak - a macska farmja kapcsán és a tegnapi fotocaffés élő adás harc emlékére! [2010, Szeged, Latin Negyed (sorozat)]

Jó kis sztori, van benne tényleg valami latinos, miközben a kukák és egyéb tárgyak beazonosítják, hogy ez bizony Magyarország. Van ebben némi szocio is, jól mesél, a sorozat is rendben van, talán egy közelibb kép hiányzik a sorból nekem, de így is elfogadható, hogy nem elsősorban a macskasors konkrétsága az érdekes, hanem az ezzel elmesélt általános történet. (hegyi)
értékelés:

Semmi különös

Ez a terület az, amit Bara nagyon ért. Zseniálisak a meglátások, nagyon jók a ritmusok, építésznek kellett volna menned, vagy térrendező dizájnernek, mert annyira érzed azt, hogy minek hol a helye. Jókor, jól exponálva, jó helyről, jól megoldott az egész. Ami most ennél plusz, az Hanna felbukkanása, aki ezt az egészet végignézi, mint egy szemlélő, mintha kikacsintana a kamerából, hogy: „látjátok? Ez csak egy játék.” Érdekes ez az egész. Olyan az egész, mint egy francia újhullámos bűnügyi film, hogy valami történt, és nekem meg kellene fejtenem, hogy valahol ez lebukik ebben a képsorban. Valahol ott van az áldozat is, ott van a gyilkos is, de sokat kell keresnem, hogy rájöjjek, hogy ott a második emeleten, szemben, az a nyitott ablak az, onnan jöttek ki, és viszik már a zsákban, és Hanna ezt látta, ő a szemtanú. Tetszik, megvan a három csillag, a leckemegoldásra még várnék, ilyen fotóetűdöt még csinálj. Egyetlen megjegyzés: az utolsó előtti képet beküldenéd-e, hogy kijavítsuk, mert a vágásnál valami forgatási probléma van, és kilóg a széle a papírnak. (hegyi)
értékelés:

Falanszter

Kedves Feri, meg ne haragudj, de nekem ebből a sorból a második, és az utolsó kép, ami izgalmas, a többi inkább produkció, abban az értelemben, hogy mit tudsz kihozni ebből az optikából, de ha az egész sort veszem, akkor eluralkodik rajtam a tengeribetegség. Azért ez a két kép az, amit kiemelek, mert itt nem öncélú a térgörbítés, hanem kompozícióban és a tömeg elhelyezésében jól mért, egyensúlyozott és izgalmas, amit látok. ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érvényes egy ilyen halszemes sorozat, de ami a trükkje ennek, hogy könnyű kenyérnek tűnik, hiszen első blikkre izgalmasat ad, de igen könnyen elfárad az ember a nézésébe akkor, ha csak a hullámzás marad, és nincs, ami biztos pontot adjon. Ehhez hozzájárul az a szürkeség, amiben tartod ezt az egészet, szinte csak középtónusokat látunk, ami felveti bennem azt, hogy vajon elérheti-e a célját a képsor, ha a szürkeséget, a falanszter jelleget szürkeséggel ábrázoljuk. Olyan ez nekem, mintha nem bíznál a néződben eléggé, hogy szájbarágás nélkül is meg fog érteni téged. Megnézném ezt a sort úgy is, hogy nyersebb, kopogósabb, szebb tónusrendet mutatsz. (hegyi)
értékelés:

Villamosban

Az ünnepi villamos belülről.

Érdekes ez a képsor, hoz egy jó hangulatot, nekem inkább a villamosra rácsodálkozás élményét adja, amikor az ember egy már forgalomban nem látható darabon tud utazni, és a régi táblák, üzenetek visszahoznak valami múltbeli érzést - az ünnep nem érződik, mivel az ablaknál látható fényfüzér maszek odadrótozásánál sok minden más elvonja a figyelmet erről, és minden más esetben is nagyon visszafogott ez a része az üzenetnek. A másik, amit érzek, hogy mintha késő jutott volna eszedbe, hogy fotózni akarsz, és korán hagytad volna abba, azaz a képsornak nekem hiányos az eleje és a vége. Ettől még vissza tudsz vinni vele egy régi korba, ez erény, de mint mese, inkább olyan, mint amikor akár villamoson utazva az ember fülel és elkap egy történetet véletlenül, amit két másik utastárs mesél egymásnak. (hegyi)
értékelés:

Színes történet

Egy öt képből álló fotóetűdöt kapunk, és az utóbbi idők egyik legátgondoltabb képsorát látjuk. Esztétikailag is egy nagyon jó ritmust hoz. Nagyon nehéz a vöröset fotózni digitális géppel, tessék megnézni, hogy a zöldben sokkal több tónusérték tud szerepelni, mint a vörösben, főleg a csúcsfény-közeli állapotokban. Ez nem a fotós hibája, ez sajnos a technikáé. Ezt ha analógban is megcsinálná Tamás, akkor nagyon izgalmas dolgot kapna. Ha megfigyeljük, a csúcsfényeknél a vörös elkezd meszelődni, amíg ez a zöldnél nem jelentkezik. Abszolút érthető az, hogy ki a férfi, és ki a nő ebben az etűdben, és ez egy szerelmi sorozat, egy megismerkedés. Nagyon érdekes a szerepcsere, ami létrejön a képnél, hogy a maszkulinabb formát ez a zöld forma miképpen fogadja be, és hogyan alakul ez az egész át. Ez csak egy értelmezés a sok közül, és lehet, hogy valaki ebben csak gyűrött papírokat lát, nekem ennél többről szól. Remélem, hogy jól értem ezt az egészet, olyan, mint egy randevúnak a meséje. Nagyon köszönöm, megvan a leckemegoldás is, de ez ne tartsa vissza Tamást, hogy ilyen etűdökben gondolkozzon, mert van ennek létjogosultsága. (hegyi)
értékelés:

Az ágy
Az ágy
Az ágy
Az ágy
Az ágy
Az ágy

Ugye két tagunk is élőhelyet váltott, az egyik ebből Bandi. Látjuk itt a "Segítsük meg Bandit" expedíció létrejöttét és egyik fontos momentumát, amikor Bandi ágyat kap. Ez a történet nagyon izgalmasan végig van víve, olyan, mint egy bűnügyi helyzet, hogy megtalálták K. J. kiskorú ágyát a kiserdőben, de K. J. eltűnt, és utána hogyan mentsük meg a kiságyat. Izgalmas, jó ritmusú képsor. Az, hogy Gábor közben hogyan segített ennek az ágynak a felcipelésében, bennem kérdéseket vet föl, de fedje ezt homály, tulajdonképpen az, hogy ez az ágy oda került, már eleve köszönetet érdemel. Hogy közben Gábor nyomakodott a kamerával ahelyett, hogy segített volna fölvinni, ez legyen az ő bokszuk. Abszolút zseniális sorozat, és ahogy Bandi rácsodálkozik erre az egészre a szobában, hogy „jé, itt termett egy ágy”, ez mindent visz, úgyhogy abszolút érthető a sztori, köszönöm, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is. Ilyen egy fotóetűd. Érzelmes, nem kell túldumálni, hozza az ívet. Annak örülök, hogy feszes, mert Gábor tud 26 képben is dumálni, ez most megfelelő, pont ki van dekázva, hogy mennyinek kell lennie. Lehet, hogy a Gáborra mindig rá kell tenni egy ilyen plusz feladatot, hogy ne szaladjon el a keze az exponáló gombbal. (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

Jó az, amit Bara észrevesz ezzel a szemüveg használattal, hogy itt egy belső és egy külső világ határán járunk, és a néző ezzel a fókuszállítással egyből belekerül egy filmbe, egy sztoriba. Tetszik az ötlet, miközben a kép bal oldalán szereplő álló kis pólós fiú mozgása abszolút jó ritmus, miközben az, hogy a hozzánk legközelebb eső kisfiú egyszer csak belegyalogol a képbe, ez is abszolút jó, ehhez képest az, hogy a parton álló apuka a kisgyerekkel mit csinál, az ott nekem kérdéses. Igen, erre vetted a fókuszt, és ezzel egy döntést is meghoztál, hogy az ő történetük az izgalmas, de ott valamilyen mozgást még várnék. A három képen túlságosan egyformára sikerült az ő mozdulatsoruk. Abban is várnám azt a fajta billegést, amit a másik két figuránál megkapunk. De ami létrejön nagyon izgalmas, úgyhogy a három csillag megvan. Annyit hozzáteszek Baránál is, hogy ez a keretezős-összeragasztós módi nekem idegen, a képek önállóak, nem kell a keretezős-paszpartuzós machinálás. (hegyi)
értékelés:

Repülés

Ezt is kipróbáltam...

Három képből álló sorozat, mind a három kép tetszik. Az első kép azzal, hogy a kis cipőcske, meg ez a talicskakerék látszik, miközben fönt vagyunk a levegőben, jól mutatja azt, hogy itt ez egy személyes rendszer. Van viszonyítási alapunk, ezzel nagyon jól érzékelhető az a történet, amiben Gábor részt vett. Aztán megint van egy személyes dolog, hogy ezen a pár szárítókötél madzagon lebegünk abban a gumimatracban, úgyhogy ez megint egy izgalmas kép, tele van félelemmel. A harmadik kép egy nagyon-nagyon jó kompozíció a traktorral, a kis félhold formájú ejtőernyő árnyékkal, a mezőre vetett valamilyen növényzettel, szóval jó pillanatban, jól exponált Gábor. Ez egy nagyon jó légi felvétel, és azt tegyük hozzá, aki járt már ilyen magasan ilyen szerkezetben, az tudja, hogy nem olyan egyszerű ám, mint ahogy azt lentről gondoljuk, hogy fölvisznek téged magasra, nyomd az exponáló gombot, majd csak lesz valami. Egyrészt az ember félti a felszerelését, másrészt nem olyan egyszerű koncentrálni az exponálásra akkor, amikor az ember az életéért küzd. Amit én ebből az etűdből hiányolok, mert itt arról szól a dolog, hogy ezt is kipróbálta Gábor, az valamilyen végkövetkeztetés levonása. Megint abba a hibába esünk bele, hogy Gábor szemérmes. Én elfogadom ezt, csak ne menjen a meló róvására. Itt most az a baj, hogy nem kapunk egy összefoglalást a végén, hogy: és remegő lábakkal ott áll Gábor a szekér mellett, vagy ha ő saját magát nem akarja ebbe belefotózni, akkor is lejött valahogy abból a magasságból, szóval a landolási pillanat lehet, hogy nem volt semmi. Ha már fölmentem, akkor valahogy le is jöttem. Se a fölmenés, se a lejövetel nincs meg, mondjuk ebből a tekintetből konzekvens Gábor, de nekem ez hiányzik ebből a sorozatból, mert keretbe foglalná. Kettő csillagot adok, és tessék menni, és megismételni. (röhögés) (hegyi)
értékelés:

Lelle Lights

Nagyon örülök annak, hogy Sándor elkezdett képeket küldeni újból. Nagyon izgalmas az a színvilág, amiben dolgozik. Van az egésznek egyfajta poszter jellege. Mintha valami reklámot látnánk, hogy: „gyere Lellére dolgozni, mert mennyi élmény vár rád munka után”. Az egészben van egy olyan hatás, ami azt hozza minden egyes képnél, külön-külön is akár, hogy elindul egy mese, de annak a mesének az ábrázolásánál Sándor nem elégszik meg azzal, hogy valamit, mint szociografikus megközelítés, rögzít (ez is megtörténik a képen), hanem a megfigyelői státusz mellett az esztétikai igényesség is jelen van. Én ennek nagyon örülök, mert ez egy nagyon fontos helyzet. Az első képen van a kisfiú, aki fut a part szegény kövén, és a két hölgy, aki ül a padon, és figyeli őt. Nagyon jó az osztása a képnek, ahogy két oldalra osztódik ez az egész történet: a kép 2/3-át kitevő jobb oldalán zajlik le minden, ami mozgás, minden, ami jelentéssel bír, a bal oldalon nincs se ember, nincs se hajó, nincs semmi, csak a tömeg. Ez az, ami az egészet, mint feszültség, megemeli. Így van tere annak a fiúnak, hogy fut, ráadásul hova fut? A semmibe, a saját belső útjába, a saját eldöntött kis történetébe. Nagyon érdekes az, hogy ő befelé figyel, magára, és a két szereplő pedig nyugtázza ezt az egészet, még sincs a modellek között konkrét kapcsolat, de mégis az üzenet jellege nagyon erős. A következő képen látunk egy nádast, ahol talán pecáznak apa és a fia a mólón, és a felhők, a színe a víznek, ezeknek mind van egy nagyon erős hangulati töltése, és attól tud elindulni ennek a két szereplőnek – akik, ha kép területét nézzük, talán, ha 1/20-át teszik ki a képnek -, a története, rájuk kezdünk el figyelni. Ez a kompozíciótól is van, meg attól a fénytani helyzettől is, amit látunk, a megvilágítástól, amiben az apa pulóvere látszik, de az egész helyzet ebben a vihar előtti pillanatban egy olyan élményt ad, ami pluszban hozzáadja az apa-fia kapcsolatot is, a "bajban is együtt vagyunk" érzést, a "megmutatom a fiamnak, hogy hogyan kell pecázni", minden benne van. A következő kép, ahol apa a kislányával labdázik. Megint ez a viharos, késő délutáni helyzet, gyönyörű fényekkel, de nem ez a lényeg, ezek csak eladják a képeket. Akármelyik képet is nézzük, az a fénytani helyzet, azok a gyönyörű felhők csak mint az ostya, azt a keserű pirulát, ami, mint üzenet, a képen rajta van, segítik a nézőnek lenyelni. Tessék megnézni ezt a képet is, hogy apa, ahogy a labdával szembe áll, és a kislány erősen akarja ezt a játékot, apa már fáradt, ő már tudja, hogy ennek véget kellene vetni, a szél el is viszi a labdát. A kettejük között kapcsolatról beszél ez az egész, miközben a kompozícióban nagyon fontos, hogy benne vannak a vízibiciklik, és színben is tudnak rímelni: a sárga labda a sárga vízibiciklivel. Látunk a következő képen egy hölgyet a vízparton, ez egy strand lehet, és számomra az az élmény jön elő, amikor utolsó napunk volt Sydney-ben, kimentünk a Bondi Beach-re, már utcai ruhában voltunk, tudtuk, hogy nem tudunk még egyszer megfürödni, nem lesz rá időnk, de ki kellett menni, el kellett búcsúzni, kellett vinni az élményt. Nem voltunk ott két percet sem és az ember nagyon furcsán érezte magát, hogy ott van a nyaralók között, és mindenki élvezi a helyzetet, miközben ő útra készen van. Itt is ez a helyzet, hogy viharos az idő, nem is biztos, hogy elég meleg még a víz, ráadásul nincs is erre fölkészülve a hölgy, láthatóan ő csak szemléli ezt az egész helyzetet, de mégis tökéletesen átjön a képen az, hogy a fejtartásból, hogy nem a fény felé néz, nem a hullámokat nézni, hanem a köveken szétloccsanó vizet, valami emlékeket hívott benne ez elő. Ez az utazás, a magány élménye nagyon erősen létrejön. Aztán megint egy következő kép egy mólóval. Megint ott van a dinamika, ott van a feszültség, hogy egy vízi helyzetet látunk, egy strandhelyzetet, de a szereplő nem a szokványos strandolási szituációban van jelen. Megint a meditatív, az elgondolkodó élményfelidéző helyzet, a raktározás, a gyűjtés, amikor begyűjtjük az utolsó képkockákat a filmünkhöz. Számomra a legerősebb kép az első. Az a történet, ami ezzel a kisfiúval itt létrejön, ahogy ő szalad ott a parton. Ha a teljes sorozatot nézem, akkor azzal a színvilággal, amit itt Sándor megtalált, és ábrázol nekünk, az egész elemelkedik. Ha ezt fekete-fehérben nézzük, akkor ez egy szoció-sorozat lehetne, vagy egy film stációi, miközben attól lesz az egész furcsa, hogy a történetmesélés, és a képi megoldások, a kompozíciók hoznak egy olyan élményt, ami ezt a szociografikus vonalat erősítik, miközben a divatfotókból ismert színvilággal dolgozik Sándor, ami egy glamúr, egy teremtett látvány. Nagyon örülök ennek a képsornak, várom a folytatást, annyit hozzátennék, hogy az utolsó kép kevésbé erős, kilóg nekem a sorból, mert ott az az örökbe ragadt hiábavaló várakozás, ami a többinek jellemzője, nem ellesettnek, hanem beállítottnak, csináltnak tűnik, attól, hogy a modell ilyen közeli és ennyire leplezetlenül szemléljük. Működhetne a kiszolgáltatottság érzete is, de mégsem tud ez elindulni, itt átbillent az az arány, ami a többinél a színekkel kialakult. (hegyi)
értékelés: