15. Fotóetűd

Latin NegyedLatin NegyedLatin NegyedLatin NegyedLatin Negyed

Latin Negyed
Latin Negyed
Latin Negyed
Latin Negyed
Latin Negyed

Zsolt Pedellusnak - a macska farmja kapcsán és a tegnapi fotocaffés élő adás harc emlékére! [2010, Szeged, Latin Negyed (sorozat)]

Jó kis sztori, van benne tényleg valami latinos, miközben a kukák és egyéb tárgyak beazonosítják, hogy ez bizony Magyarország. Van ebben némi szocio is, jól mesél, a sorozat is rendben van, talán egy közelibb kép hiányzik a sorból nekem, de így is elfogadható, hogy nem elsősorban a macskasors konkrétsága az érdekes, hanem az ezzel elmesélt általános történet. (hegyi)
értékelés:

Semmi különös Semmi különös Semmi különös Semmi különös Semmi különös

Semmi különös
Semmi különös
Semmi különös
Semmi különös
Semmi különös

Ez a terület az, amit Bara nagyon ért. Zseniálisak a meglátások, nagyon jók a ritmusok, építésznek kellett volna menned, vagy térrendező dizájnernek, mert annyira érzed azt, hogy minek hol a helye. Jókor, jól exponálva, jó helyről, jól megoldott az egész. Ami most ennél plusz, az Hanna felbukkanása, aki ezt az egészet végignézi, mint egy szemlélő, mintha kikacsintana a kamerából, hogy: „látjátok? Ez csak egy játék.” Érdekes ez az egész. Olyan az egész, mint egy francia újhullámos bűnügyi film, hogy valami történt, és nekem meg kellene fejtenem, hogy valahol ez lebukik ebben a képsorban. Valahol ott van az áldozat is, ott van a gyilkos is, de sokat kell keresnem, hogy rájöjjek, hogy ott a második emeleten, szemben, az a nyitott ablak az, onnan jöttek ki, és viszik már a zsákban, és Hanna ezt látta, ő a szemtanú. Tetszik, megvan a három csillag, a leckemegoldásra még várnék, ilyen fotóetűdöt még csinálj. Egyetlen megjegyzés: az utolsó előtti képet beküldenéd-e, hogy kijavítsuk, mert a vágásnál valami forgatási probléma van, és kilóg a széle a papírnak. (hegyi)
értékelés:

Falanszter

Falanszter
Falanszter
Falanszter
Falanszter
Falanszter
Falanszter

Kedves Feri, meg ne haragudj, de nekem ebből a sorból a második, és az utolsó kép, ami izgalmas, a többi inkább produkció, abban az értelemben, hogy mit tudsz kihozni ebből az optikából, de ha az egész sort veszem, akkor eluralkodik rajtam a tengeribetegség. Azért ez a két kép az, amit kiemelek, mert itt nem öncélú a térgörbítés, hanem kompozícióban és a tömeg elhelyezésében jól mért, egyensúlyozott és izgalmas, amit látok. ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érvényes egy ilyen halszemes sorozat, de ami a trükkje ennek, hogy könnyű kenyérnek tűnik, hiszen első blikkre izgalmasat ad, de igen könnyen elfárad az ember a nézésébe akkor, ha csak a hullámzás marad, és nincs, ami biztos pontot adjon. Ehhez hozzájárul az a szürkeség, amiben tartod ezt az egészet, szinte csak középtónusokat látunk, ami felveti bennem azt, hogy vajon elérheti-e a célját a képsor, ha a szürkeséget, a falanszter jelleget szürkeséggel ábrázoljuk. Olyan ez nekem, mintha nem bíznál a néződben eléggé, hogy szájbarágás nélkül is meg fog érteni téged. Megnézném ezt a sort úgy is, hogy nyersebb, kopogósabb, szebb tónusrendet mutatsz. (hegyi)
értékelés:

Villamosban Villamosban Villamosban Villamosban

Villamosban
Villamosban
Villamosban
Villamosban

Az ünnepi villamos belülről.

Érdekes ez a képsor, hoz egy jó hangulatot, nekem inkább a villamosra rácsodálkozás élményét adja, amikor az ember egy már forgalomban nem látható darabon tud utazni, és a régi táblák, üzenetek visszahoznak valami múltbeli érzést - az ünnep nem érződik, mivel az ablaknál látható fényfüzér maszek odadrótozásánál sok minden más elvonja a figyelmet erről, és minden más esetben is nagyon visszafogott ez a része az üzenetnek. A másik, amit érzek, hogy mintha késő jutott volna eszedbe, hogy fotózni akarsz, és korán hagytad volna abba, azaz a képsornak nekem hiányos az eleje és a vége. Ettől még vissza tudsz vinni vele egy régi korba, ez erény, de mint mese, inkább olyan, mint amikor akár villamoson utazva az ember fülel és elkap egy történetet véletlenül, amit két másik utastárs mesél egymásnak. (hegyi)
értékelés:

Színes történet Színes történet Színes történet Színes történet Színes történet

Színes történet
Színes történet
Színes történet
Színes történet
Színes történet

Egy öt képből álló fotóetűdöt kapunk, és az utóbbi idők egyik legátgondoltabb képsorát látjuk. Esztétikailag is egy nagyon jó ritmust hoz. Nagyon nehéz a vöröset fotózni digitális géppel, tessék megnézni, hogy a zöldben sokkal több tónusérték tud szerepelni, mint a vörösben, főleg a csúcsfény-közeli állapotokban. Ez nem a fotós hibája, ez sajnos a technikáé. Ezt ha analógban is megcsinálná Tamás, akkor nagyon izgalmas dolgot kapna. Ha megfigyeljük, a csúcsfényeknél a vörös elkezd meszelődni, amíg ez a zöldnél nem jelentkezik. Abszolút érthető az, hogy ki a férfi, és ki a nő ebben az etűdben, és ez egy szerelmi sorozat, egy megismerkedés. Nagyon érdekes a szerepcsere, ami létrejön a képnél, hogy a maszkulinabb formát ez a zöld forma miképpen fogadja be, és hogyan alakul ez az egész át. Ez csak egy értelmezés a sok közül, és lehet, hogy valaki ebben csak gyűrött papírokat lát, nekem ennél többről szól. Remélem, hogy jól értem ezt az egészet, olyan, mint egy randevúnak a meséje. Nagyon köszönöm, megvan a leckemegoldás is, de ez ne tartsa vissza Tamást, hogy ilyen etűdökben gondolkozzon, mert van ennek létjogosultsága. (hegyi)
értékelés:    

Az ágyAz ágyAz ágyAz ágyAz ágyAz ágy

Az ágy
Az ágy
Az ágy
Az ágy
Az ágy
Az ágy

Ugye két tagunk is élőhelyet váltott, az egyik ebből Bandi. Látjuk itt a "Segítsük meg Bandit" expedíció létrejöttét és egyik fontos momentumát, amikor Bandi ágyat kap. Ez a történet nagyon izgalmasan végig van víve, olyan, mint egy bűnügyi helyzet, hogy megtalálták K. J. kiskorú ágyát a kiserdőben, de K. J. eltűnt, és utána hogyan mentsük meg a kiságyat. Izgalmas, jó ritmusú képsor. Az, hogy Gábor közben hogyan segített ennek az ágynak a felcipelésében, bennem kérdéseket vet föl, de fedje ezt homály, tulajdonképpen az, hogy ez az ágy oda került, már eleve köszönetet érdemel. Hogy közben Gábor nyomakodott a kamerával ahelyett, hogy segített volna fölvinni, ez legyen az ő bokszuk. Abszolút zseniális sorozat, és ahogy Bandi rácsodálkozik erre az egészre a szobában, hogy „jé, itt termett egy ágy”, ez mindent visz, úgyhogy abszolút érthető a sztori, köszönöm, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is. Ilyen egy fotóetűd. Érzelmes, nem kell túldumálni, hozza az ívet. Annak örülök, hogy feszes, mert Gábor tud 26 képben is dumálni, ez most megfelelő, pont ki van dekázva, hogy mennyinek kell lennie. Lehet, hogy a Gáborra mindig rá kell tenni egy ilyen plusz feladatot, hogy ne szaladjon el a keze az exponáló gombbal. (hegyi)
értékelés:    

cím nélkül

cím nélkül

Jó az, amit Bara észrevesz ezzel a szemüveg használattal, hogy itt egy belső és egy külső világ határán járunk, és a néző ezzel a fókuszállítással egyből belekerül egy filmbe, egy sztoriba. Tetszik az ötlet, miközben a kép bal oldalán szereplő álló kis pólós fiú mozgása abszolút jó ritmus, miközben az, hogy a hozzánk legközelebb eső kisfiú egyszer csak belegyalogol a képbe, ez is abszolút jó, ehhez képest az, hogy a parton álló apuka a kisgyerekkel mit csinál, az ott nekem kérdéses. Igen, erre vetted a fókuszt, és ezzel egy döntést is meghoztál, hogy az ő történetük az izgalmas, de ott valamilyen mozgást még várnék. A három képen túlságosan egyformára sikerült az ő mozdulatsoruk. Abban is várnám azt a fajta billegést, amit a másik két figuránál megkapunk. De ami létrejön nagyon izgalmas, úgyhogy a három csillag megvan. Annyit hozzáteszek Baránál is, hogy ez a keretezős-összeragasztós módi nekem idegen, a képek önállóak, nem kell a keretezős-paszpartuzós machinálás. (hegyi)
értékelés:

Repülés
Repülés
Repülés
Repülés

Ezt is kipróbáltam...

Három képből álló sorozat, mind a három kép tetszik. Az első kép azzal, hogy a kis cipőcske, meg ez a talicskakerék látszik, miközben fönt vagyunk a levegőben, jól mutatja azt, hogy itt ez egy személyes rendszer. Van viszonyítási alapunk, ezzel nagyon jól érzékelhető az a történet, amiben Gábor részt vett. Aztán megint van egy személyes dolog, hogy ezen a pár szárítókötél madzagon lebegünk abban a gumimatracban, úgyhogy ez megint egy izgalmas kép, tele van félelemmel. A harmadik kép egy nagyon-nagyon jó kompozíció a traktorral, a kis félhold formájú ejtőernyő árnyékkal, a mezőre vetett valamilyen növényzettel, szóval jó pillanatban, jól exponált Gábor. Ez egy nagyon jó légi felvétel, és azt tegyük hozzá, aki járt már ilyen magasan ilyen szerkezetben, az tudja, hogy nem olyan egyszerű ám, mint ahogy azt lentről gondoljuk, hogy fölvisznek téged magasra, nyomd az exponáló gombot, majd csak lesz valami. Egyrészt az ember félti a felszerelését, másrészt nem olyan egyszerű koncentrálni az exponálásra akkor, amikor az ember az életéért küzd. Amit én ebből az etűdből hiányolok, mert itt arról szól a dolog, hogy ezt is kipróbálta Gábor, az valamilyen végkövetkeztetés levonása. Megint abba a hibába esünk bele, hogy Gábor szemérmes. Én elfogadom ezt, csak ne menjen a meló róvására. Itt most az a baj, hogy nem kapunk egy összefoglalást a végén, hogy: és remegő lábakkal ott áll Gábor a szekér mellett, vagy ha ő saját magát nem akarja ebbe belefotózni, akkor is lejött valahogy abból a magasságból, szóval a landolási pillanat lehet, hogy nem volt semmi. Ha már fölmentem, akkor valahogy le is jöttem. Se a fölmenés, se a lejövetel nincs meg, mondjuk ebből a tekintetből konzekvens Gábor, de nekem ez hiányzik ebből a sorozatból, mert keretbe foglalná. Kettő csillagot adok, és tessék menni, és megismételni. (röhögés) (hegyi)
értékelés:

Lelle Lights
Lelle Lights
Lelle Lights
Lelle Lights
Lelle Lights

Nagyon örülök annak, hogy Sándor elkezdett képeket küldeni újból. Nagyon izgalmas az a színvilág, amiben dolgozik. Van az egésznek egyfajta poszter jellege. Mintha valami reklámot látnánk, hogy: „gyere Lellére dolgozni, mert mennyi élmény vár rád munka után”. Az egészben van egy olyan hatás, ami azt hozza minden egyes képnél, külön-külön is akár, hogy elindul egy mese, de annak a mesének az ábrázolásánál Sándor nem elégszik meg azzal, hogy valamit, mint szociografikus megközelítés, rögzít (ez is megtörténik a képen), hanem a megfigyelői státusz mellett az esztétikai igényesség is jelen van. Én ennek nagyon örülök, mert ez egy nagyon fontos helyzet. Az első képen van a kisfiú, aki fut a part szegény kövén, és a két hölgy, aki ül a padon, és figyeli őt. Nagyon jó az osztása a képnek, ahogy két oldalra osztódik ez az egész történet: a kép 2/3-át kitevő jobb oldalán zajlik le minden, ami mozgás, minden, ami jelentéssel bír, a bal oldalon nincs se ember, nincs se hajó, nincs semmi, csak a tömeg. Ez az, ami az egészet, mint feszültség, megemeli. Így van tere annak a fiúnak, hogy fut, ráadásul hova fut? A semmibe, a saját belső útjába, a saját eldöntött kis történetébe. Nagyon érdekes az, hogy ő befelé figyel, magára, és a két szereplő pedig nyugtázza ezt az egészet, még sincs a modellek között konkrét kapcsolat, de mégis az üzenet jellege nagyon erős. A következő képen látunk egy nádast, ahol talán pecáznak apa és a fia a mólón, és a felhők, a színe a víznek, ezeknek mind van egy nagyon erős hangulati töltése, és attól tud elindulni ennek a két szereplőnek – akik, ha kép területét nézzük, talán, ha 1/20-át teszik ki a képnek -, a története, rájuk kezdünk el figyelni. Ez a kompozíciótól is van, meg attól a fénytani helyzettől is, amit látunk, a megvilágítástól, amiben az apa pulóvere látszik, de az egész helyzet ebben a vihar előtti pillanatban egy olyan élményt ad, ami pluszban hozzáadja az apa-fia kapcsolatot is, a "bajban is együtt vagyunk" érzést, a "megmutatom a fiamnak, hogy hogyan kell pecázni", minden benne van. A következő kép, ahol apa a kislányával labdázik. Megint ez a viharos, késő délutáni helyzet, gyönyörű fényekkel, de nem ez a lényeg, ezek csak eladják a képeket. Akármelyik képet is nézzük, az a fénytani helyzet, azok a gyönyörű felhők csak mint az ostya, azt a keserű pirulát, ami, mint üzenet, a képen rajta van, segítik a nézőnek lenyelni. Tessék megnézni ezt a képet is, hogy apa, ahogy a labdával szembe áll, és a kislány erősen akarja ezt a játékot, apa már fáradt, ő már tudja, hogy ennek véget kellene vetni, a szél el is viszi a labdát. A kettejük között kapcsolatról beszél ez az egész, miközben a kompozícióban nagyon fontos, hogy benne vannak a vízibiciklik, és színben is tudnak rímelni: a sárga labda a sárga vízibiciklivel. Látunk a következő képen egy hölgyet a vízparton, ez egy strand lehet, és számomra az az élmény jön elő, amikor utolsó napunk volt Sydney-ben, kimentünk a Bondi Beach-re, már utcai ruhában voltunk, tudtuk, hogy nem tudunk még egyszer megfürödni, nem lesz rá időnk, de ki kellett menni, el kellett búcsúzni, kellett vinni az élményt. Nem voltunk ott két percet sem és az ember nagyon furcsán érezte magát, hogy ott van a nyaralók között, és mindenki élvezi a helyzetet, miközben ő útra készen van. Itt is ez a helyzet, hogy viharos az idő, nem is biztos, hogy elég meleg még a víz, ráadásul nincs is erre fölkészülve a hölgy, láthatóan ő csak szemléli ezt az egész helyzetet, de mégis tökéletesen átjön a képen az, hogy a fejtartásból, hogy nem a fény felé néz, nem a hullámokat nézni, hanem a köveken szétloccsanó vizet, valami emlékeket hívott benne ez elő. Ez az utazás, a magány élménye nagyon erősen létrejön. Aztán megint egy következő kép egy mólóval. Megint ott van a dinamika, ott van a feszültség, hogy egy vízi helyzetet látunk, egy strandhelyzetet, de a szereplő nem a szokványos strandolási szituációban van jelen. Megint a meditatív, az elgondolkodó élményfelidéző helyzet, a raktározás, a gyűjtés, amikor begyűjtjük az utolsó képkockákat a filmünkhöz. Számomra a legerősebb kép az első. Az a történet, ami ezzel a kisfiúval itt létrejön, ahogy ő szalad ott a parton. Ha a teljes sorozatot nézem, akkor azzal a színvilággal, amit itt Sándor megtalált, és ábrázol nekünk, az egész elemelkedik. Ha ezt fekete-fehérben nézzük, akkor ez egy szoció-sorozat lehetne, vagy egy film stációi, miközben attól lesz az egész furcsa, hogy a történetmesélés, és a képi megoldások, a kompozíciók hoznak egy olyan élményt, ami ezt a szociografikus vonalat erősítik, miközben a divatfotókból ismert színvilággal dolgozik Sándor, ami egy glamúr, egy teremtett látvány. Nagyon örülök ennek a képsornak, várom a folytatást, annyit hozzátennék, hogy az utolsó kép kevésbé erős, kilóg nekem a sorból, mert ott az az örökbe ragadt hiábavaló várakozás, ami a többinek jellemzője, nem ellesettnek, hanem beállítottnak, csináltnak tűnik, attól, hogy a modell ilyen közeli és ennyire leplezetlenül szemléljük. Működhetne a kiszolgáltatottság érzete is, de mégsem tud ez elindulni, itt átbillent az az arány, ami a többinél a színekkel kialakult. (hegyi)
értékelés:

Dokk
Dokk
Dokk
Dokk
Dokk
Dokk
Dokk

Képek az újpesti dokkról.

Egy 7 képből álló sorozatot látunk, nagyon izgalmas az a szín- és fénybeli megjelenés, amit itt Gábor észrevett, picit azt érzem, hogy Gábor ott volt, ezt meglátta, elragadta őt a lendület, érzelmi állapotba került, és elkezdett exponálni. A végeredmény nem igazolja azt a válogatást, amit kapunk. Itt három megközelítési irányt látunk: van egy tárgyszerű környezet-bemutatás, ami egy líraibb riportnak lehetne a darabja, van egy nagyon szociografikus megközelítés, és van egy abszolút elvont formákkal dolgozó játék. Mind a három érvényes, de egy képsorozatban nincs a három terület között kohézió. Az első, második és harmadik kép alapvetően ezt a lírai etűdöt mutatja. A negyedik, főleg az ötödik, és a hatodik is a szociografikus megközelítést, és a hetedik - hozzám a legközelebb álló világ - kiragadott formákkal, struktúrákkal dolgozik. Ha ezt a három utat nézem, akkor valamelyik mellett le kell tenned a voksodat. Ha az első irányt veszem, akkor ott van egy dadogás, hogy elkezdem ismételni ugyanazt. Az első kép, a második, és a harmadik is nagyjából ugyanarról szól. Ez olyan, mintha egy objektív tesztet látnánk, hogy ilyen lesz egy 50-es objektívvel, ilyen egy 105-el, és ilyen egy 135-el. Érdekes játék, de a nem szakavatott néző ezzel nem tud mit kezdeni. Miért kell ezt ismételni? Számomra az első kép az, ami leginkább erős, gyönyörűek a fények, a tükröződések, kompozícióban is abszolút rendben van. Mindehhez képest a második lényegesen unalmasabb kép. Értem az elsőt, nem kell ismételni a másodikkal. A harmadik kép kompozícióban nincs kitalálva, hogy ezzel a nagy daruval most hogyan szervül a kis csónak, ami, mint mentőcsónak föl van ide szerelve. Tehát én a második és harmadik képet kihagynám, és akkor kérdés, hogy merre folytatjuk tovább ezt a munkát. Ha a szociografikus megközelítést nézem, ahhoz hozzá lehet venni témaindításnak az első képet, de itt is megint ismétlésbe bocsátkozunk. Megfigyeljük a szalont, aztán annyira belehabarodunk ebbe, hogy valakinek ilyen poénja van, hogy legénységi kantinra azt írja ki, hogy Szalon, hogy Gábor ezt elkezdi újra és újra föltérképezni. Én egyik szalonos képpel sem értek egyet. Az első, mint konstrukció hibádzik, Eduárd ollója nagyon erősen csattogtatott, és ezért a formákba belevágott. A második kép önmagában kevésbé izgalmas, nem egy esztétikus forma, nem túl szépek a rozsdafoltok, ami pedig a tükröződést illeti, nincs kitalálva. Nyilvánvaló, hogy túl sok játéklehetőség nincsen, hogy most mit is akarok látni ebben a tükröződésben, de amit most látok, az számomra nem annyira izgalmas, hogy én ezt képként megőrizzem. Aztán van egy kép, ami egy lámpáról szól, és valami lajstromszámról a hajón. Ez megint olyan kérdés, amihez talán Temesi Tamás barátunk ért, és lehet, hogy számára ezek a számok szép emlékeket hoznának, de hát nekem értelmezhetetlenek, a lámpa sem túl esztétikus az árnyékkal. Nem tudom miért készült el ez a fotó, mit akar Gábor nekem ezzel üzenni, miért mutatja ezt. A szociografikus megközelítésnél is van egy témafelvetés, de pontatlan a fogalmazás. Az utolsó kép az, amire azt mondom, hogy megáll a lábán. Itt is ez a kötél egy kicsit idegen, lehet, hogy kellett volna egy olyan helyzetet keresni, amikor ennek nem kötelezően kell szerepelnie, mert a víztükörben tükröződő formák gyönyörűek, és az a szín játék, ami létrejön a csónaknak az oldalánál a régi festéknyomokkal, az egyenesen zseniális. De a kötél olyan szinten ránt vissza a valóságba, hogy ahogy a lírát elkezdtem volna fölépíteni a lelkemben, máris kaptam egy pofont, hogy ne lírázzak, mert ez ide van kötve. Gábor, ezt visszaadom ismétlésre, nem tudom, hogy fogsz-e te még arra járni, remélem igen, a döntést neked kell meghozni. Ilyen egyveleget nem fog tudni a néző sem kibontani. Ismétlés. (hegyi)

Strandom
Strandom
Strandom
Strandom

Igen, itt van az, amiről beszélek, hogy el tudunk jutni arra a pontra, amikor Ágnes, még attól is, hogy a Hegyi pedellus kínozza, és visszadobálja neki ismétlésekre a leckéit, vagy tán épp ezért, eljut arra a szintre, amikor „csakazértis”-ből, de megcsinálja, és megugorja azt a lécet. Itt van négy kép, ebből a négyből nekem három tökéletesen rendben lévő, és működik. Ez nagy dolog, hogy ennyire szikáran tud fogalmazni Ágnes, ha kell. Nem akarom ezt túldumálni, itt ritmusokról van szó, ez eléggé egyértelmű. Vízszintes és függőleges formáknak a struktúráiról, ahogy ezek térben megjelennek. Főleg a második és a harmadik kép párhuzama az, ami mint képpár, zseniálisan jól működik. A harmadik kép nekem önmagában olyan, ami megáll a lábán, és kitűnő: a lépcsővel, a járdaszegély vízszinteseivel, a korláttal olyan, ami nekem egészen őrület. A negyedik kép még nincs egészen kitalálva. Látom, értem, ott is létrejön valami, de ott azt a formát valahogy megbontja, nincs még kész. Az első három kép teljesen érthető, és jó üzenet. Három csillagot megadok, függetlenül attól, hogy ez a negyedik kép kicsit kakukktojás. (hegyi)
értékelés:

Váza
Váza
Váza

Ha fotóetűd, akkor egy történetmesélésről van szó, szavak nélkül, és ki-ki maga rakhatja össze a történetet. Nekem ez a történet nagyjából egy megvilágosodás-történetként értelmezhető, amikor egy térbeliséget jól mutató képből egy fény-tünemény által átfogalmazódik ez az egész helyzet, és egy új rendbe tud összeállni. Egyetlen egy dolog sántít: az utolsó kép. Jobban örültem volna annak, ha ez legalább ugyanabban a technikai megvalósításban tud létrejönni, mint az első kettő. Nem tudom ezt most szó nélkül hagyni. Volt idő arra, hogy ez az expozíció megtörténhessen. Jó lett volna, ha valamire kitámasztod a gépet, és nincs ez így bemozdítva, mert itt nem egy futó macskáról van szó, aki elmenekül, hanem egy olyan helyzetről, ami egy hosszabb expozíciónál egy egyszerű támasztással megoldható. Az első két kép viszont annyira erős, hogy ha nem is feledteti ezt a problémát, de kompenzálja valamilyen szinten. Vérzik a szívem ezért a harmadik képért. Ágnes, most szigorú leszek. Kettő csillag, mert ilyet nem csinálunk. Gyönyörű ez a triptichon, és a harmadik kép ide van cseszerintve. Ettől nem vagyok boldog. (hegyi)
értékelés:

check in the dark

Dani képzőművészeti szempontból közelíti meg ezt a leckét, és egyből meg is rendezi nekünk a kiállítást, ami egy jó dolog. Saját magának hoz olyan döntést, hogy nem könnyíti meg a dolgát. Nyilván ez beküldhető lenne úgy is, hogy minden kép a hagyományos klasszikus 4-3-as formára van vágva, de ő azt mondja, hogy szabadon kezeli ezt a médiumot, és nem hajlandó beletörődni abba, hogy milyen érzékelő van az ő fényképező masináján, hanem a lényegre összpontosít, arra, hogy a számára dinamikus helyzet képileg is megvalósuljon. Nekem a második kép lóg ebből ki a fölső sorban. Bár fontos a jelzés, de ha ebben a sárgás őrületben tartjuk ezt az egészet, akkor ott nekem az ott fölfelé lyukas. Ott olyan, mintha ebből a fogsorból hiányozna egy darab, vagy lecsorbult volna a széle. Talán ennyi, ami kritika lehet, egyébként ezzel a hullámzással, ezzel a lüktető ritmussal jól tudja mutatni nekünk azt a fajta élményt is, ami egy ilyen baráti kártyaparti közben van. Megtudtuk a leiratból, hogy ez egy póker játszma. Én magam nem értek hozzá, csak a klasszikus pókerhez, amiben szintén ki szoktam kapni. Ezt meséltem a rádióműsorban, amikor verték a kezemet, és kaptam a körmösöket. Magát a játékot nem tudom megállapítani, hogy mennyire ábrázolja helyesen ez a képsor, de szerintem nem is ez volt a cél, hanem az, hogy egy hangulatot, egy hangulati hullámzást, egy dinamikát mutasson meg, ami ennél a játéknál a nézőben jelen van. Párhuzam még az is, hogy arra az egy tét-képre, amire fölrakja ezeket a függőlegeseket, is lehetne azt mondani, hogy ábrázolja azt, hogy itt mi valamilyen játékot folytatunk. A fölső képcsíkok nélkül az alsó kép önmagában nem lenne számomra érdekes, és szerintem Dani sem elégedne meg vele, nem véletlenül készítette ezt el így. Ezt én elfogadom, mint egy ilyen Juhász-féle fotóetűd. Kedvelem, és nem is tudok mást mondani, mint Dani, ezt így kell, körülbelül ez a fotóetűd: bemutat egy helyzetet, ezt szubjektív szempontból mutatja be, érzelmi helyzetet mutat be, benne van a fotós véleménye. Dani, a kedvemért csináld meg az első három leckét, légy szíves. (hegyi)
értékelés:    

15. Fotóetűd

A képriporthoz képest sokkal szabadabb értelmezési forma, a fotóetűd a filmhez közeli műfaj, ahol fontos szempont, hogy a képeknek maguknak kell tudni elmesélniük egy történetet, se a leirat, se a cím nem áll rendelkezésre segítségként. A sorozat - hiszen a fotóetűd mindig képsor - darabjai szoros dramaturgiai kötődésben vannak egymással, és együtt adnak ki egy történetet. Az alkotó konkrét elvárt hatás érdekében készíti a képsort, lírai üzenetként, melyhez ihletet adhat egy zene, egy vers vagy történet, de valós helyzetek is a fotóetűd témái lehetnek. A riporthoz képest szubjektívebb mesélési mód formailag is nagyobb szabadságot enged, de azért a ritmus, a képeken átívelő történet megoldásánál sem szabad elfelejtkezni arról, hogy ha egy irány mellett letettük a voksunkat, akkor ebben maradjunk következetesek, tehát az egyes képek nem csak önmagukban, hanem sorozatként is esztétikai élményt kell nyújtsanak. Az etűd a képriporthoz képest előtérbe helyezi a személyes látásmódot és a fotográfusi szándékot. Itt te vagy a rendező.

Amikor másokat fotózunk, filmezünk, fontos, hogy az elkészült munkát megmutassuk a modellnek, és beleegyezését kérjük a megjelenéshez. Ez védi az alkotót éppúgy, mint a modellt. Az oldalról letölthető (doc és pdf) Hozzájárulói Nyilatkozatot érdemes két példányban kinyomtatni, és a modellel aláíratni.

Kattints ide a feltöltéshez!