Írás

Mit mondhatnék
az elsőnek
fél emberöltő múltán?
Hogy üresnek lenni jó?
Bevállalnám?
Vagy bevallanám-e,
hogy anyag vagyok,
gömbölyödött,
futó por a sarokból,
mit felkap az ajtó rése alatt
a betévedt fuvallat?

Vagy engedném-e látni,
miként pusztít a reggel
bőrredőket tépő fényekkel?
Mutatnám-e,
miként mállik le
rólam a nap?
És az estéket?
Hogy mind kábulatra kap?

Vagy riasztaná-e ropogó szilánk alattam?
Kisírnám-e végre, hogy egykor
megtagadtam?

***

Fáj, persze. És erről sosem szóltam.
Takargattam, és mi lett? úgy járok,
mint kinek szemére ült a hályog,
és nő, egyre nő, elhanyagoltan,

míg lelkem rejtve kuporgó múltja
tükröm foncsorát lekaparja már,
és ősz szakállt ereszt a szívbazár,
majd lim-lomjait magára gyújtja.

Álom voltál, s álom lettél megint,
nyugtalan éjek felett lebegő,
ki bevégzi sorsom jussom szerint,

hisz feléd feltört minden járdakő.
Bádog szívemből pár fillér tekint.
A gyávák útján koldulok, drága nő!

***

És most itt ülsz kedvesen,
- mindig is kedves voltál velem -
közben kacatokkal babrálok,
szavakkal tétován körbejárok,
ügyetlen ragozom a múltat, a jelent,
a semmit dicsérem, hogy mily sokat jelent,
majd portincset hajítok a szembeszélnek,
arcodon az évek még nem beszélnek,
s a térben szétmállik mindkét kezem.
A gyűrűm forgatom.
Nem csodálkozol ezen.

***

Csak vártam, hosszan vártam így,
míg a hold egy árnyat vetett.
Átdőlt az udvar szűk fényén,
s a hársak alatt köd szállt belőle.
Képzelt szempár lett pillanatnyi őre.
Egy hang az éjből felnevetett.

(Szétkaszabolt tizennégysoros az alkotók gyötrelmeihez)

Karima sem jutott nekem a parnasszuson,
kitoltak onnan verseim: mind ócska rima!

Kilincsel most a harag, asztalra csap
kérdőn a düh, kaphat-e mást aki lincsel-

ni akar a dzsumbuj zajló rejtekében,
s kinek szomja szakad, mint a Niagara?

Moralista beszéd elkésett rég, szanaszét
hevernek verslábak, és a kitépett mora-lista

csak rám hull, és a vértelenségig tátog
vele minden felvágott és kihúnyt csakrám.

Sárt hozott mindez a kezembe, maró salakot,
legyen hát minden toll, és minden papír átkozott,

ócska rima verseim pedig rímteledjenek szét,
s taszítson le ismét magáról e baljós karima!

2006-2016

Hallgatnak csak, hiszen elméjükben
leomlottak már a válaszfalak.
Az óra, hogy őket megértsük, nem
várt ránk és tovaszaladt.

De mikor az ablakhoz lépnek,
egyből mindent megszépít.
Bölcsőt ad a tétova kéznek,
szívük szárnyal, benne zsoltárének,
és békésen szemlélik

a kertet, milyen vad és zabolátlan,
- pedig a környék rendszerető,
nem fél más világok árnyékában
önmaga lenni, egyre csak nő.

---

Und die schweigen, weil die Scheidewände
weggenommen sind aus ihrem Sinn,
und die Stunden, da man sie verstände,
heben an und gehen hin.

Nächstens oft, wenn sie ans Fenster treten:
plötzlich ist es alles gut.
Ihre Hände liegen im Konkreten,
und das Herz ist hoch und könnte beten,
und die Augen schauen ausgeruht

auf den unverhofften, oftentstellten
Garten im beruhigten Geviert,
der im Widerschein der fremden Welten
weiterwächst und niemals sich verliert.

Csősz Gergely fordítása

Muszáj, a szamuráj, ijedten ül, s Harának, a szűk uszályú arának súgja: 

- Nem megy… Ugyan Hara! Ki rí? 
- Én uram, én! – nyögi amaz belépve papírfal mögül.
- S te mér’ te? 
- Mer’ temérdek a gond! Számlát számolva ki fogához verjük a garast?
- Ej, te bogaras! Hát ez a legnagyobb? Ezért nem hagyol?
- Dehogy uram… csak még itt vagyol…

Erre dőle bele amaz úr, s nem dőle ki bele, hiába fúl sikolya a nyoszolya előtt, hiába szertartás, befőtt, tea, és hiába a díszes sarkok, csak nem hasít belé a kardtok.

- No? - kérdi az asszonyka térdelve urához.
- No! - legyint az úr, s nyúl a teához. 

Párja meg aszongya:
- Lenge kedvedre akadna némi húr is... Hozom, ha kicsit úgyis várnál… 
- Tudom, hogy mellettem állnál, hozna a sors rosszat, vagy jót – feleli Muszáj, a szamuráj, s teáját hálás szívvel kínálja nejének.

Amaz kortyol, tátana is még, ám a forró, tömény beléndek őrlemény pára ráforrasztja ajkára a szót.

Ura észre sem veszi, mélázik csak messzi gondjában.
- Tán, ha kiélezném a kardom…
Neje bólint, s feje koppan egyet a padlón.

A zajra felnéz az ura, s látja, menyétként nyúlt nejéből párolog az aura. 

Muszáj szamuráj sóhajt, lazításként áll egy hidat, s alatta fura falatka gondolat furakszik agya zugába.
 
- Ne hagyjam az egészet a csudába? Manapság már úgysem divat…

1.
Ha tudnám, leírnám sorban, mit mondhat
a magyar épp, ha szótlan. Miképp hallgat,
miképp bólint az öregből egy mondat,
s a falvak szeme kíváncsin hogy faggat.
Ha mindez itt csak üres csendet onthat,
mi van mikor a nyelvén hangra kaptat?
Ha mélyen, magasan, vagy bármiképpen
a hangszálain rezeg éppen?

2.
Zöngedezve borul belőle még e
dús kedvből is fölzörgő mélabúja -
nincs is talán oly oduja mely mélye
leérne, és bánata alá nyúlna -
emígy lesz a hangzó a menedéke:
hamuszürkén, sápadtan vagy pirulva,
a lelkét formázza a hangja érce,
ha szíve völgyén áll a mérce.

3.
Elmondhatnám, ahogy repdes fel egyre
völgyből a hegyre és a felhőkön túl,
s amint a szárnyán verdes, milyen hetyke
minden hangzója! S tolla szegve fordul
le újra - riadót fújva az effe...
Elbódul ki ránéz – s még nem is tódul
ragok, szavak hömpölygő végtelenje,
csak hangok jöttek eddig rendre!

4.
Egyből hajt egysége, egyén is onnan,
de még az egyed sem más, csak egy benne,
az egészsége sem lehet már szótlan,
s kitér egyeteme a végtelenbe.
Ha félsz, a feled hiánya is ott van,
feleséged és férjed is mi lenne,
ha nem az egymásnak hiányzó része?
Nézhetnénk másként az egészre?

5.
Elérve - érted tán - adott az útja
a drága szabadságnak, nem korlátlan,
de formára szabottságban se unja
a parttalan kedvet. Hiszen korábban
bárkit is nemzett puszta lét, az tudta,
csak az élő marad meg korpuszában.
Na úgy kerülsz határtalan mezőkre,
ha egy hulló szirom előz le.

6.
A sorban oly sok van, amit rakodva
a szónép-horda egymásból felépít,
felez vagy eltagolva-átragozva
elénk hord a kérdés-felelet, mint itt
a példa is sorolja: élet vonzza
az elemet, de éltest is megszédít,
s felélénkít, ha hámozva-magozva
élelmed is magával hozza.

7.
Ha pillanat hajtja szemek malmára
a szóknak rendjét, nézz eredetére!
lehet-e mag a magyar szavak tára,
a vándorló magvak és szemek éle
a fénybe jutnak-e általad mára?
Vagy sötét lesz (ahogy szokott estére),
s a félelem fakó sörény ábrája
öltözik fénytelen álcába?

8.
Csakúgy serken, mint életfán rügy pattan:
a kettő is egy, s egy meg egy az három,
ha felbuzog, száguld vagy terül lassan,
bejár minden zugot a nagyvilágon.
És majd napnyugtával, ha nyugszom halkan,
anyám hangján az esti mesét várom,
ki bölcsőnket ringatva, dalainkban
él holtomiglan, holtodiglan.

2007

Minden éjszaka, minden álmom,
Csak róla szól, csak Őt látom.
Látom, ahogy táncol, lélegzik,
Nevet, néha talán könnyezik.

Egy nap, mikor a szemébe néztem,
Két szemétől mámorba estem.
Szívem hevesen vert, s leblokkoltam,
Ő mosolygott, én meg elpirultam.

Titkon mindig Őt figyelem,
Várom, hogy engem nézzen.
Mikor végre rám figyel,
Vörös fejjel fordulok el.

Mindezt hiába teszem,
Hisz szerelembe nem eshetek.
A barátság több, mint a semmi,
Kénytelen vagyok ezt elviselni.

De a bajban segít rajtam,
Bánatomban megvigasztal.
Mosolyt csal az arcomra,
S örömöt a napomra.

Láztalan éjbe csal át az igétlen idők hajadonja,
tépi sziromlevelét még gondolatokban a múlt,
pénz üti némák markát, s vágyaim? íme! kioltva
fekszenek ágyam alatt már. Mit tegyek? Így alakult...

Hajnali színtelen órák reszketeg ülnek a porra,
s foszlik a végtelen ínyén holtan az éjkoszorú,
krákog a reggel a vécén - szükség léptet a sorba -
s hadhoz csatlakozottként ünnepel engem a bú.