Írás

(tombol mint az őrült ki letépte hóláncát)

Az életem egy art bru-vel keresztezett ready made.
Ha ezt most nem érted, mit pofázzak? A teringettét.
A teremburáját, a kupoláját,
a macska rúgja meg a kutya fáját,
az MKKP kapja meg a Kúriáját,
Nagy Árpi vegye el a fa szállítóját.
Kifakadtam és most igazam van,
Lascaux-ban voltak csak homage-ok az art-ban.
Na jól van, ott van még a képírás,
a sfumato, a ready made, de azóta szopás.
Egymástól lopás, sok marketing fogás,
csak egy mandala lehet ma extravagáns.
Egy sima, egy fordít. Ahogy PMK mondaná.
Az art placc csak ordít majd fába szorít mandalát.
Fából vaskarikát ígér nekem,
de a spanyol vigaszt Dali óta nem élvezem.
Nem ért nekem annyit az egész,
mint a boros pincében a nemes penész.
Pénz nyomtok bele, oszt flesseltek: „Szép”
aztán a páncél szekrényben köt ki a kép.
(mi?) Kép a falon! Én így akarom!
A grefkót megöli a legál te barom.
Veszek is egy Tripót a Latarkában
és tovább adok rajta az Elm utcában.
Ez rémálom és nem hiába bírálom,
mint King tesának, nekem is van egy álmom:
Ellehetetleníteni a műtárgy ipart!
Ezek lesztek ti majd: műtrágya art.
Isten szeme mindent lát és nem rak rá árcédulát!
Isten szeme mindent lát és nem rak rá árcédulát!
Lenyúlok egy Csontváryt a Modemből,
felnyomtam az árát is egyből,
kibasztam a Vaterára, öt forint a vételára,
Licitálhat rá a műkincs ipar,
de csak Kuklával baszok ki, nem a piaccal.

Jeff Koons a második eladhatatlan,
több százmilliárd euró a bankban.
Ez nem kár amit okoztam,
csak az ok-okozatot felpofoztam.
Leinád Zsáhuj eladhatatlan,
több százmilliárd euró a bankban.
Ez nem kár amit okoztam,
csak az ok-okozatot felpofoztam.
emszí néma eladhatatlan,
Lady Gagarin halhatatlan,
ReMeTeMeN eladhatatlan,
emszí néma hallatlan.
emszí néma halhatatlan,
Lady Gagarin eladhatatlan,
ReMeTeMen halhatatlan,
emszí néma hallatlan

(Mi a kép?)
Mi a pék faszát képzelsz mi a kép?
Ezt megmondta Mitchel már rég:
Wittgensteini család modell aszt kész.
(Fu de szép!) Vagy inkább bosszantó,
mint mikor arról hadovál nekem a Dantó,
hogy Warhol meg a Brilló milyen frankó
és ez igaz is lehetne talán akkor
ha nem lett volna R Mutt már anno.
(Inkább hagyjuk jó?) Inkább baszunk be jól kisbarátom.
Sör, bor, pálinka, szimulákrum,
de ne felejtsd el:
ez referens nem referentum.
Dínom-dánom diri-dom-dom!
Jó kedvem van táncoljunk! Tudom:
nem vagyok egy Barisnyikov,
de ha beszólsz szádba megy a kalasnyikov.
Parancsolj: itt egy parancsikon
amit elrejtettünk egy ikonosztázon
és ezt nem találja meg a mi korosztályunk
amíg elporoszkál itt a bufében.
Én meg karöltve Jean Debuffet-vel
nyers húst rajzolok a gügyékkel,
majd megetetem megnyitón a hülyékkel
(majd megetetem megnyitón a hülyékkel).
Ez egy étel különlegesség:
Pék fasza kép! Pék fasza kép!
Ez egy étel különlegesség,
gasztronómiai érdekesség.
Ez egy étel különlegesség:
Pék fasza kép! Pék fasza kép!
Ez egy étel különlegesség,
gasztronómiai érdekesség.
(khm)
A kiállítást megnyitom,
hogy mit állítasz ki azt leszarom.
A lényeg: a végén úgyis eladom.
Addig ingyen a pogácsa, ingyen a bor.
A művészet dögszaga megcsapott jól,
de kár, de kár, hogy halott.
(de kár, de kár, hogy halott.)
Így soha nem leszek már művész,
néma nem mű hanem igazi vész.
Nem pakol hastaget az üzifaladra,
egy falakban fest szóképet a falakra.
Tehát, ha a művészet halott
akkor én most simán terápián vagyok.
Csődbe mehet a galériátok
a gallérotokig érjen ez az átok:
Fulladjon fosba a pénztárcátok!
Fulladjon fosba a pénztárcátok!
Fulladjon fosba a pénztárcátok!
(fu de szép kép, ugye látjátok?)
Szebb ez a gyerekrajz mint egy Michelangelo,
ja és eladhatatlan mert a hűtőajtón lóg.
Le nem venném onnan senki kedvéért,
el nem cserélném tíz Van Goghért.
Picasso egy picsa – szóval hagyjuk is.
Manet meg a Monet legyen egy pokémoné!
Festékre költök minden pocket money-t
és falra festem ezt a zombi dzsemborit.

Mit mondhatnék
az elsőnek
fél emberöltő múltán?
Hogy üresnek lenni jó?
Bevállalnám?
Vagy bevallanám-e,
hogy anyag vagyok,
gömbölyödött,
futó por a sarokból,
mit felkap az ajtó rése alatt
a betévedt fuvallat?

Vagy engedném-e látni,
miként pusztít a reggel
bőrredőket tépő fényekkel?
Mutatnám-e,
miként mállik le
rólam a nap?
És az estéket?
Hogy mind kábulatra kap?

Vagy riasztaná-e ropogó szilánk alattam?
Kisírnám-e végre, hogy egykor
megtagadtam?

***

Fáj, persze. És erről sosem szóltam.
Takargattam, és mi lett? úgy járok,
mint kinek szemére ült a hályog,
és nő, egyre nő, elhanyagoltan,

míg lelkem rejtve kuporgó múltja
tükröm foncsorát lekaparja már,
és ősz szakállt ereszt a szívbazár,
majd lim-lomjait magára gyújtja.

Álom voltál, s álom lettél megint,
nyugtalan éjek felett lebegő,
ki bevégzi sorsom jussom szerint,

hisz feléd feltört minden járdakő.
Bádog szívemből pár fillér tekint.
A gyávák útján koldulok, drága nő!

***

És most itt ülsz kedvesen,
- mindig is kedves voltál velem -
közben kacatokkal babrálok,
szavakkal tétován körbejárok,
ügyetlen ragozom a múltat, a jelent,
a semmit dicsérem, hogy mily sokat jelent,
majd portincset hajítok a szembeszélnek,
arcodon az évek még nem beszélnek,
s a térben szétmállik mindkét kezem.
A gyűrűm forgatom.
Nem csodálkozol ezen.

***

Csak vártam, hosszan vártam így,
míg a hold egy árnyat vetett.
Átdőlt az udvar szűk fényén,
s a hársak alatt köd szállt belőle.
Képzelt szempár lett pillanatnyi őre.
Egy hang az éjből felnevetett.

ütött-kopott sáros
ütött-kopott város
ütött-kopott cserzett
ütött-kopott szerzet
ütött-kopott béna
ütött-kopott néma
ütött-kopott torok
ütött-kopott torok

(Szétkaszabolt tizennégysoros az alkotók gyötrelmeihez)

Karima sem jutott nekem a parnasszuson,
kitoltak onnan verseim: mind ócska rima!

Kilincsel most a harag, asztalra csap
kérdőn a düh, kaphat-e mást aki lincsel-

ni akar a dzsumbuj zajló rejtekében,
s kinek szomja szakad, mint a Niagara?

Moralista beszéd elkésett rég, szanaszét
hevernek verslábak, és a kitépett mora-lista

csak rám hull, és a vértelenségig tátog
vele minden felvágott és kihúnyt csakrám.

Sárt hozott mindez a kezembe, maró salakot,
legyen hát minden toll, és minden papír átkozott,

ócska rima verseim pedig rímteledjenek szét,
s taszítson le ismét magáról e baljós karima!

2006-2016

„üzenjünk brüsszelnek, hogy ők is megértsék”

mondom:

meggyüttek már megannyi migrácsok
meghoztak merkelnek minden mákot.
mer merkel meghív minden muszlimot
munkásnak míg maga mákot morzsolgatott.

mondom:

müezinek mormolják:
mama merkelnek műzlibe megy ma mák.
míg missy merkel morfintól mosolyog,
minden migrács menetel meg mocorog.

mondom:

míg múltkor minden migrács masírozott
magyarország melett minden moslék malackodott.
magyar miniszter mattot mondott
majd mädchen merkel melléről mákolt.

mondom:

mer megígérte merkel már:
minden migrács munkája marginál.
már múltkor megcsetelte minden mecsettel
mese-mese meskete minden mer mák kell

Minden mák Merkelé
mer kell Merkelnek a mák.
Minden mák Merkelé
mer markában a márka.

(minden migrács megosztott minket minden megosztón)

Hallgatnak csak, hiszen elméjükben
leomlottak már a válaszfalak.
Az óra, hogy őket megértsük, nem
várt ránk és tovaszaladt.

De mikor az ablakhoz lépnek,
egyből mindent megszépít.
Bölcsőt ad a tétova kéznek,
szívük szárnyal, benne zsoltárének,
és békésen szemlélik

a kertet, milyen vad és zabolátlan,
- pedig a környék rendszerető,
nem fél más világok árnyékában
önmaga lenni, egyre csak nő.

---

Und die schweigen, weil die Scheidewände
weggenommen sind aus ihrem Sinn,
und die Stunden, da man sie verstände,
heben an und gehen hin.

Nächstens oft, wenn sie ans Fenster treten:
plötzlich ist es alles gut.
Ihre Hände liegen im Konkreten,
und das Herz ist hoch und könnte beten,
und die Augen schauen ausgeruht

auf den unverhofften, oftentstellten
Garten im beruhigten Geviert,
der im Widerschein der fremden Welten
weiterwächst und niemals sich verliert.

Csősz Gergely fordítása

Egy omnibusz a hídon át
dülöng mint egy sárga lepke,
s egy-egy ember ténferegve
mint árvaszúnyog, oly zilált.

Szénás bárkákon aranyok,
köti szemközt rakpart árnya,
s mint egy sárga sál puhája,
parton sűrű köd kanyarog.

Sárga lomb hull megfakulván,
a Temple felől leng szil levél,
és lábamhoz zöld Temze ér,
vonásán ül jáde hullám.

---

Symphony in Yellow

An omnibus across the bridge
Crawls like a yellow butterfly,
And, here and there, a passer-by
Shows like a little restless midge.

Big barges full of yellow hay
Are moored against the shadowy wharf,
And, like a yellow silken scarf,
The thick fog hangs along the quay.

The yellow leaves begin to fade
And flutter from the Temple elms,
And at my feet the pale green Thames
Lies like a rod of rippled jade.

Mészáros István fordítása

Muszáj, a szamuráj, ijedten ül, s Harának, a szűk uszályú arának súgja: 

- Nem megy… Ugyan Hara! Ki rí? 
- Én uram, én! – nyögi amaz belépve papírfal mögül.
- S te mér’ te? 
- Mer’ temérdek a gond! Számlát számolva ki fogához verjük a garast?
- Ej, te bogaras! Hát ez a legnagyobb? Ezért nem hagyol?
- Dehogy uram… csak még itt vagyol…

Erre dőle bele amaz úr, s nem dőle ki bele, hiába fúl sikolya a nyoszolya előtt, hiába szertartás, befőtt, tea, és hiába a díszes sarkok, csak nem hasít belé a kardtok.

- No? - kérdi az asszonyka térdelve urához.
- No! - legyint az úr, s nyúl a teához. 

Párja meg aszongya:
- Lenge kedvedre akadna némi húr is... Hozom, ha kicsit úgyis várnál… 
- Tudom, hogy mellettem állnál, hozna a sors rosszat, vagy jót – feleli Muszáj, a szamuráj, s teáját hálás szívvel kínálja nejének.

Amaz kortyol, tátana is még, ám a forró, tömény beléndek őrlemény pára ráforrasztja ajkára a szót.

Ura észre sem veszi, mélázik csak messzi gondjában.
- Tán, ha kiélezném a kardom…
Neje bólint, s feje koppan egyet a padlón.

A zajra felnéz az ura, s látja, menyétként nyúlt nejéből párolog az aura. 

Muszáj szamuráj sóhajt, lazításként áll egy hidat, s alatta fura falatka gondolat furakszik agya zugába.
 
- Ne hagyjam az egészet a csudába? Manapság már úgysem divat…

Bólogat a szél a kupolákon,
vízcseppet penget a part nagy vonója.
Az égről a kék vöröslő lángon
bódulni tér, páratlan nyugovóra.

Hangol a kar, majd néma reményben
földcsendbe veti dallamának magvát.
Vízfodron terül hajtása az éjben,
távolból lopva hangszeréhez hangját.

Fehér folton, hamuszín éteren át
díszíti a sötét vaskos derekát:
drágakő fogság áttetsző gyantában.

Hull majd könnye nesztelen magában,
didereg, és felázik egy szerenád
ábrándja a hatalmas sodrásban.

2004

1.
Ha tudnám, leírnám sorban, mit mondhat
a magyar épp, ha szótlan. Miképp hallgat,
miképp bólint az öregből egy mondat,
s a falvak szeme kíváncsin hogy faggat.
Ha mindez itt csak üres csendet onthat,
mi van mikor a nyelvén hangra kaptat?
Ha mélyen, magasan, vagy bármiképpen
a hangszálain rezeg éppen?

2.
Zöngedezve borul belőle még e
dús kedvből is fölzörgő mélabúja -
nincs is talán oly oduja mely mélye
leérne, és bánata alá nyúlna -
emígy lesz a hangzó a menedéke:
hamuszürkén, sápadtan vagy pirulva,
a lelkét formázza a hangja érce,
ha szíve völgyén áll a mérce.

3.
Elmondhatnám, ahogy repdes fel egyre
völgyből a hegyre és a felhőkön túl,
s amint a szárnyán verdes, milyen hetyke
minden hangzója! S tolla szegve fordul
le újra - riadót fújva az effe...
Elbódul ki ránéz – s még nem is tódul
ragok, szavak hömpölygő végtelenje,
csak hangok jöttek eddig rendre!

4.
Egyből hajt egysége, egyén is onnan,
de még az egyed sem más, csak egy benne,
az egészsége sem lehet már szótlan,
s kitér egyeteme a végtelenbe.
Ha félsz, a feled hiánya is ott van,
feleséged és férjed is mi lenne,
ha nem az egymásnak hiányzó része?
Nézhetnénk másként az egészre?

5.
Elérve - érted tán - adott az útja
a drága szabadságnak, nem korlátlan,
de formára szabottságban se unja
a parttalan kedvet. Hiszen korábban
bárkit is nemzett puszta lét, az tudta,
csak az élő marad meg korpuszában.
Na úgy kerülsz határtalan mezőkre,
ha egy hulló szirom előz le.

6.
A sorban oly sok van, amit rakodva
a szónép-horda egymásból felépít,
felez vagy eltagolva-átragozva
elénk hord a kérdés-felelet, mint itt
a példa is sorolja: élet vonzza
az elemet, de éltest is megszédít,
s felélénkít, ha hámozva-magozva
élelmed is magával hozza.

7.
Ha pillanat hajtja szemek malmára
a szóknak rendjét, nézz eredetére!
lehet-e mag a magyar szavak tára,
a vándorló magvak és szemek éle
a fénybe jutnak-e általad mára?
Vagy sötét lesz (ahogy szokott estére),
s a félelem fakó sörény ábrája
öltözik fénytelen álcába?

8.
Csakúgy serken, mint életfán rügy pattan:
a kettő is egy, s egy meg egy az három,
ha felbuzog, száguld vagy terül lassan,
bejár minden zugot a nagyvilágon.
És majd napnyugtával, ha nyugszom halkan,
anyám hangján az esti mesét várom,
ki bölcsőnket ringatva, dalainkban
él holtomiglan, holtodiglan.

2007

Elhallgatlak egy darabig...
Talán kitart a pohár borom,
fényében ragyog az alkalom:
ülsz velem szemben,
szemelsz borsót,
csupaszolsz magot,
fosztod színétől a lényeget.

Majd kérdezel, és rögtön adod a választ.
Én mit felelhetnék?
Kezem egy bólintást támaszt,
és töltök még egy keveset.

Bosszant téged a pohár,
dühít minden. Az abrosz gyűrődik,
esküre kötöz a csendem,
megidézett végzet köröz
a konyha mennyezetén,
a rádió is elhallgat a hűtőn.
Hangod égetni készül -
bőröm egy korttyal
előre hűtöm.

Fekete szavakat dobsz elém
az asztalra, a néma ravatalra.
Istenem! még az is lehet, mind igaz!
De látod, így lesz tiéd a gyász,
és marad vigasz nekem belőled.
Mert meghallottam, amit más meg nem ért:
lényegtelen után jajdul a lényeg,
az ünnep küzd a hétköznapokért.

2004

Minden éjszaka, minden álmom,
Csak róla szól, csak Őt látom.
Látom, ahogy táncol, lélegzik,
Nevet, néha talán könnyezik.

Egy nap, mikor a szemébe néztem,
Két szemétől mámorba estem.
Szívem hevesen vert, s leblokkoltam,
Ő mosolygott, én meg elpirultam.

Titkon mindig Őt figyelem,
Várom, hogy engem nézzen.
Mikor végre rám figyel,
Vörös fejjel fordulok el.

Mindezt hiába teszem,
Hisz szerelembe nem eshetek.
A barátság több, mint a semmi,
Kénytelen vagyok ezt elviselni.

De a bajban segít rajtam,
Bánatomban megvigasztal.
Mosolyt csal az arcomra,
S örömöt a napomra.

Sarjad az inda a földölelésből,
reszketeg álmokat űz el a fény,
áttör a pajzsain, átitat, és föl-
földerül arcom is - újra enyém.

Színeket ingat az ágon a szellő,
hajnalok állnak a tükrök előtt,
roppan a vértje alatt teli felhő,
s orra bukik - hideg őszi esőt

szőne megint az a fránya nagy égbolt,
szőne belém haragot, keserűt,
szőne a bőröm alá, s ami rég volt:
rágja, de rágja megint a derűt.

Sarjad a rögszag a földölelésből,
izzik a távoli láztünemény,
áttör a pajzson az éjszaka, és föl-
fölszalad újra az inda remény.

Láztalan éjbe csal át az igétlen idők hajadonja,
tépi sziromlevelét még gondolatokban a múlt,
pénz üti némák markát, s vágyaim? íme! kioltva
fekszenek ágyam alatt már. Mit tegyek? Így alakult...

Hajnali színtelen órák reszketeg ülnek a porra,
s foszlik a végtelen ínyén holtan az éjkoszorú,
krákog a reggel a vécén - szükség léptet a sorba -
s hadhoz csatlakozottként ünnepel engem a bú.
 

         Baksai Józsefnek

Sodor valamit az ár.
Szürkül már - alig látom.

Pár méterre ülök a megértéstől,
és dobálom a kavicsokat, próbálom eltalálni
azt a valamit. Csobbannak a kövek,
elnyeli őket a mélység.

Egy kavics.

A folyón a pára
éppen távozó lelkek
imbolygása.
Soruk a partig tekereg,
fonódik, gomolyog,
fojt szaguk.
A testemnél alig hűvösebb
levegőben nyitva
áll az ősz szarkofágja.

Egy kavics.

Párizsban, egy múzeumban,
japán turisták fényképezték
a kisebbik fiam.
Azt mondták, olyan nagy kék
szeme van, amilyennel náluk
a manga figurákat rajzolják.
Majd odébbálltak zenélő, világító
Eiffel-tornyokat vásárolni.
A fiamat tisztázni vitte a párom,
én ott maradtam a másvilágon,
azzal a ki tudja honnan rabolt,
ősi szoborral.

Egy kavics.

Minap nézegettem Baksai festményeit.
Azokat, melyeken mitológiai alakok
riasztják halálra az óvatlanokat.
Szörnyű felismerés volt, mintha
magam is közülük való lennék, és
mintha mindenki közülük való lenne,
és mintha a jövő évezredre készülődő
mitológia most gomolyogna
ki ebből a ködből.

Egy kavics.

Arra gondoltam, hogy bevásárlóközpontok
polcainak hátfalára kellene festenie
a festőknek, oda kellene írnia az íróknak.
Ha elfogyna a termék, akkor
látható lenne valami, nem csak a polcok
merev szerkezete.

Egy kavics.

Nincs kedvem már dobálni sem.
Csak üldögélni szeretnék.
Jobb híján hallgatni ezt a szürke-barna
folyamot, és azt képzelni, kék,
mint a fiam szeme, fölötte a pára
könnyed, amely hamar felszáll.
Csak ülni behunyt szemmel, némán,
és várni, hátha leúszik végre
az árral az a valami,
és marad róla emléknek csak
egy jegyzet:

Őszi ár sodrán
kidőlt partról felkapott
uszadék forog.

2004