Baksai Józsefnek

Sodor valamit az ár.
Szürkül már - alig látom.

Pár méterre ülök a megértéstől,
és dobálom a kavicsokat, próbálom eltalálni
azt a valamit. Csobbannak a kövek,
elnyeli őket a mélység.

Egy kavics.

A folyón a pára
éppen távozó lelkek
imbolygása.
Soruk a partig tekereg,
fonódik, gomolyog,
fojt szaguk.
A testemnél alig hűvösebb
levegőben nyitva
áll az ősz szarkofágja.

Egy kavics.

Párizsban, egy múzeumban,
japán turisták fényképezték
a kisebbik fiam.
Azt mondták, olyan nagy kék
szeme van, amilyennel náluk
a manga figurákat rajzolják.
Majd odébbálltak zenélő, világító
Eiffel-tornyokat vásárolni.
A fiamat tisztázni vitte a párom,
én ott maradtam a másvilágon,
azzal a ki tudja honnan rabolt,
ősi szoborral.

Egy kavics.

Minap nézegettem Baksai festményeit.
Azokat, melyeken mitológiai alakok
riasztják halálra az óvatlanokat.
Szörnyű felismerés volt, mintha
magam is közülük való lennék, és
mintha mindenki közülük való lenne,
és mintha a jövő évezredre készülődő
mitológia most gomolyogna
ki ebből a ködből.

Egy kavics.

Arra gondoltam, hogy bevásárlóközpontok
polcainak hátfalára kellene festenie
a festőknek, oda kellene írnia az íróknak.
Ha elfogyna a termék, akkor
látható lenne valami, nem csak a polcok
merev szerkezete.

Egy kavics.

Nincs kedvem már dobálni sem.
Csak üldögélni szeretnék.
Jobb híján hallgatni ezt a szürke-barna
folyamot, és azt képzelni, kék,
mint a fiam szeme, fölötte a pára
könnyed, amely hamar felszáll.
Csak ülni behunyt szemmel, némán,
és várni, hátha leúszik végre
az árral az a valami,
és marad róla emléknek csak
egy jegyzet:

Őszi ár sodrán
kidőlt partról felkapott
uszadék forog.

2004