Írás

Zöld erdőben jártam... egy szép rétet láttam...
   Egy réthez értem... Lábaim nem értek a talajhoz, felette suhantam, és így belebegtem a virágokkal és dús fűvel borított tisztásra. Egy erdőben volt a hely, de ez most lényegtelen.
   A rét egész méretes volt, nagyjából akkora, mint mondjuk a Hősök tere Budapesten, s a közepén egy fa állt, erős, de hajlékony, sok ággal és dús lombbal. Későtavasz, vagy koranyár volt...
   Belebegtem a fához, és bebújtam a lombja alá, ami lent sátor-szerűen hajlott a környezete fölé. Ezért itt kevés napfény érte a talajt, így nem volt igazán se fű, se virág, volt azonban vastag levélszőnyeg és moha is. Mindez puha volt és szép. Egy kis kalyibát eszkábáltam képzeletben a fa köré úgy, hogy a fa volt a közepe, a kalyiba kör alakú, és kényelmesen tágas. A réten végigfuttattam mind a négy évszakot, egymás után többször is, szépen, lassan, megfigyelve, hogy miként változik a látvány, az élet... Bebújtam a kunyhóba, és onnan is kinéztem az ablakon, az ajtón, így is megnézve az évszakok váltakozásait.
   Bebújtam a fába is, és eggyé váltam vele, és így most egy teljes, 360 fokos körben láttam a rétet, ami egy érdekes élmény volt, hiszen bár közel 180 fokban látok egyébként is, ez meglehetősen szokatlan volt. Elmerengve néztem az évszakok körtáncát. Most gondoltam egyet, és felosztottam négy egyforma részre a rétet, és sorban tavaszt, nyarat, őszt és telet varázsoltam beléjük, majd ezt kezdtem el forgatni körbe a réten.
   Ezzel elszórakoztam újabb pár évet, majd eltüntettem a kunyhót és ismét egy koranyári időt teremtettem, és kibújtam a fából, amitől most pár méterre növesztettem egy érdekes virágot. Furcsa egy képződmény volt, mert volt benne rózsa, pipacs, tulipán, őszirózsa, kamilla, nefelejts, meg még egy s más. De nem több virága volt, hanem egyetlen egy, és abban voltak benne mindezeknek különböző jegyei! Finom kicsit édeskés, de leginkább szabad szellő illata volt.
   Belebújtam a virágba, és belőle néztem ki. Néztem a Napra, a Holdra és a csillagokra, ahogy váltakoztak a nappalok és az éjszakák, és néztem, ahogy ismét körbetáncoltatom az évszakokat, ami közben a virág élve maradt, és olyan tapasztalatokat szerzett, amivel gyakorlatilag mindent túlélhet.
   Kibújtam végül a virágból is, és elkezdtem emelkedni. Egyre magasabbra, s a virágot már alig láttam. A fa is egyre kisebb lett a rét közepén. Érdekes volt, hogy a rét egészen szabályos kör alakú volt. Ahogy tovább emelkedtem, a fa a közepén már csak egy pöttyként látszódott a kör közepén, és így egészen olyan volt az egész, mint a Nap egyiptomi szimbóluma, amit ma is használnak a csillagtudományokban: (.).
   Még tovább emelkedtem, s már a rét látszott egy pöttyként, majd el is tűnt, a s Föld látszott az űrből. Tovább haladtam... S egyesültem a Nappal, belőle tekintettem a Földre is, és a többi égitestre, hiszen egy vagyok a Nappal és a Fénnyel...

Budapest, 2009. június 30.

Fel nem érem
az értelem
egének
végtelen
határait.
Meg nem fejtem,
mind hiába kérem,
zablázd meg
a vágyhullámok
árjait.
Nem veszhet el hajóm
ugyanazon parton,
vagy tengeren,
úton,
sorson,
emberen.
De szemem nyitva tartom
hogy lássam, merre mész.
Köszönöm hogy hagyod.

(Diósjenő, 2009. május 3.; 0:20)

Játsszál nekem szépeket!
Játsszál nekem kék eget!
Játsszad rá a fényeket!
Játssz fejemre lényeget!

Játszuk, amíg van időnk.
Játszunk, amíg van erőnk.
Játszunk, amíg van kinek.
Játszunk...
         jó, ha élvezed...
                  egyetlenegy életed.

Történetünk, messze, messze egy alföldi kisvárosban játszódik, ahova Bocsesz és két kis gazdája utaztak a karácsonyt megünnepelni a nagyszülőkkel. Kint álmos, szürke nap volt, nem sok kedve volt Bocsesznak utazni, de mivel vitték, így kénytelen volt menni. A szokásos izgalom is kimaradt. Most valahogy nem érezte jól magát, zúgott a feje, és kicsit gyengécske is volt. Barátaitól, az állatoktól már elköszönt és megegyeztek abban, hogy pár nap múlva ismét találkoznak és a szilvesztert megpróbálják együtt tölteni.
   Bocsesz két kis gazdija, Borka és Csengő viszont nagyon-nagyon izgatottan várta az utazást, hiszen a nagyszülőkkel találkozni, az mindig csuda egy dolog.
   Elindultak. Az út eseménytelen, hosszú és uncsi volt még egy légy sem repkedett a kocsiban, hogy legalább azt lehetett volna hajkurászni. Néha azért kikandikált a kiskutya, hogy meglesse, merre is járnak, de a vidék zord, barna és barátságtalan volt. Néhány magányos sas madarat látott az oszlopokon ülni, és úgy tűnt, mintha nekik sem lenne olyan sürgős a vadászat a mai napon. Hosszú zötykölődés után végre megérkeztek. Bocsesz, nem tudni miért, de mintha valamit megérezhetett, hirtelen nagyon izgatottá vált és azon gondolkodott, hogy is szabadulhatna ki mihamarabb ennek a nagy bádogdoboznak a rabságából.
   Borka, látta, hogy Bocsesz mennyire szeretne kijönni és mivel mindannyian bementek a házba, így a kiskutya is végre szabad lehetett.
   Bent a házban, csupa ismeretlen szagok, finom illatok csapták meg az orrát a kutyusnak, aki vidáman, minden búját, baját feledve fel alá rohangált. Ahogy ott örvendezett, egyszer csak egy inci-finci aprócska hangra lett figyelmes.
   - Hej, de fel van pörögve itt valaki!
   - Bocsánat, hát te ki vagy? - kérdezte meglepődve, a hang irányába fordulva a kutyus.
   - Hát, Morzsa vagyok, a kisegér! Tán még nem láttál egeret?
   - Ami azt illeti nem igazán, de már ismerek, kacsát, baglyot, nyuszit, rókát, őzikét, majmot, oroszlánt, és még számtalan állatot, de hozzád hasonlóval, még nem találkoztam! Engem Bocsesznak hívnak, és örülök, hogy megismertelek!
   - Ez felettébb fura, hiszen mi aztán igazán sok helyen előfordulunk és igencsak népes családunk van. Akarsz találkozni a többiekkel is? - kérdezte Morzsa.
   - Miért is ne! - válaszolt Bocsesz.
   - Akkor gyere utánam!
   Azzal elindultak és az éppen nyitott spájzajtón beslisszantak. Hát, láss csodát, ott aztán volt mindenféle finomság, amit csak el tudtok képzelni. A nagyi lekvárjai, befőttek, savanyúságok, és mindenféle finom sütemény, amit a karácsonyi vacsorához készítettek. Bocsesznak egyből összefutott a nyál a szájában és nagyon nehezére esett nem enni belőlük. De, mivel tudjuk, hogy jól nevelt kutyus volt, így ez nem is volt tőle furcsa.
   - Látod mennyi finomság van idebent? - kérdezte Morzsa.
   - Naná, hogy látom, de ugye nem dézsmáljátok meg ezt a sok finomságot?
   - Hát, azért mindent mi sem szeretünk, csak azt kóstoljuk meg, ami nincs üvegben és jó illata van.
   - Már megbocsáss Morzsa, de ez nem szép dolog! – dohogott a kutyus.
   - Tudom én, de mit tegyünk, valahogy nekünk is kell táplálékot szerezni, de megígérem, amíg ti itt vagytok, nem nyúlunk semmihez, mert már gyűjtöttünk eleget a kuckóinkba. Igaz srácok? -kérdezte a kisegér az időközben elősereglett egereket.
   - Igaz, igaz! – cincogták kórusban.
   - Bemutatom nektek Bocseszt, ő egy kutya, aki ma van itt először!
   - Sziasztok, és köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket, és örülök neki, hogy ezt a sok finomságot békén hagyjátok egy pár napig, hiszen nem nagyon örülne neki azt hiszem a két kicsi gazdám, ha a sütemény mögül kandikálnátok és a gyümölcssalátában úszkálnátok.
   - Megígérjük, becs szó! Minden rendben lesz!
   Bocsesz még egy darabig elbeszélgetett a kisegerekkel, és észre sem vette, hogy odakint már a csomagbontás is megtörtént, és hogy két kicsi gazdája vidáman játszadozik a sok-sok ajándékkal. Miután kibeszélgették magukat, és minden fontos dolgot megtárgyalt az inci-finci rokonsággal, Bocsesz illedelmesen elbúcsúzott és kiment a spájzból.
   Odakint szép karácsonyi dalok szóltak, az asztal szépen megterítve, és mindenki olyan furán jó hangulatban volt. Bocseszt is békesség és öröm szállta meg, jó volt neki ez az érzés. Örült, hogy új barátokat lelt, és hogy Borka és Csengő is boldog.
   Az énekek után minden féle finomság került az asztalra, azok közül, amiket Bocsesz a spájzban látott. Izgatottan fel s alá rohangált, meg-megállt hol Borka, hol meg Csengő lábainál és két lábára állva pitizett, hogy ő is részesülhessen a finomabbnál finomabb falatokból. Az egyik ilyen alkalommal, annyira jól sikerült a produkció, hogy véletlenül leborította az asztalról az egyik tálat, tele minden jóval. Persze a szokásos szidás nem maradhatott el, de a nagyi áthidalva a problémát, gyorsan feltett az asztalra egy nagy adag pizzát, ami az előző napi vacsiból maradt. Így mindenki jóllakhatott, és utólag visszagondolva, soha nem ettek olyan finom pizzát, mint aznap este. Az asztalnál még sokáig beszélgettek, Bocsesz meg a sarokba visszavonulva búslakodott, hogy megint elrontott valamit. Csengő, látva a kutyus bús képét, odament hozzá és megsimogatva azt monda!
   - Ne szomorkodj kicsi Bocsesz, minden rendben van, látod, mindenki jóllakott és még maradt is rengeteg finomság az asztalon.
   A kutyus, megérezve gazdája szeretetét, már nem szomorúan, hanem boldogan hajtotta buksi fejét a lábaira. Kis idő múltán, mély álomba merült. Álmában, ismét az asztal, a rengeteg étel, sütemény és az újdonsült barátai jártak a fejében. Jó érzés töltötte el, és boldog volt, hogy őt is szeretik!
   Szép álmokat nektek, aludjatok jól, és remélem a ti álmotok is olyan édes és kellemes lesz, mint Bocsesz álma! Jó éjszakát!

Szép kis ilúziók, mondhatom!
Bár oly igaziak, mikor gondolom...
Már csak ilyenek ezek a vágyképek,
aztán majd az egészen átlépek...

Az érzelmek sűrű erdejében járva
gondolat-vadak űznek csapdába,
Adnak szép álmokat, s vágyakat,
miket kergethetek,
         s nyomhatom ágyamat.

Kibillent a mérleg mutatója.
Visszatérne, de nem tudja, hova.
Kétségbeesve próbál nem zuhanni,
de ő is egy gondolat csak, más semmi.

Gondolatok! Hova tart ez, hova tart az?
A mosolygó-ház felé éppen hol tartasz?
Szanaszét szakadt ego-énem darabjai
vajon mikor fognak egészen szertehullani?

Hiszen nem kell, hogy széthulljanak!
Elég, ha vezetésemmel összefognak!
Egy csapatbe tömörülnek mindnyájan,
így, együtt alkotva egységes nyájat!

Elhoztad nekünk a FÉNYt,
de megbüntettek ezért.

Kettéválasztották a világot,
hol jó a rosszal mindig harcolt,

pedig ez EGY, s így egész,
de soknak nem éri fel az ész.

Nem értik, hogy abból vagy Te is,
mit mindenki isteninek tekint,

hogy Te egy rész vagy csupán:
rész az egyből, egység után,

egy angyal a sokból,
ki láttál valami okból...

Te ezt a tudást adtad nekünk,
ha szükséges, hogy legyen velünk,

Mi persze jól megijedtünk,
téged a pokolba száműztünk.

Isten nevében a pusztítás sok volt,
s te ilyenkor örültél, ezt mondták volt,

holott ajkadon csak mosoly bújkált,
bolond embereken sajnálkozva mulattál.

Bár segíteni nem volt módod,
mert alkalmad nem adódott,

a rettegéstől egész elvakulva
ki látott, futott halálra válva.

Kétségbeesve próbálkoztál,
de félelemben nem volt határ...

Tudván tudva gyengéinket,
rettegve félve isteneinket,

mindig kívül kerestük a megváltót,
s persze sosem leltünk megnyugtatót.

Most már egyre többen vagyunk,
kik Istent magunkban tudunk,

látjuk már a FÉNYt, mit hoztál,
és használjuk is most már,

ismerjük azt az egységet,
amiből a világ ketté lett,

visszaengedünk a mennybe,
mi a pokol is egyben...

Látod, mi páran már ez is értjük.
Néhányan csak, s a többieket segítjük:

EGYesíjük a dualitást,
segítve az átalakulást.

Nem hasztalan segítséged,
foglald el hát újra helyed!

Helyeden légy, ki tudásra nevel,
te FÉNYhozó: Lucifer!

Szer elem
Gond nekem
Szerel em
Bees tem
Verem be
Sö tét be
Hiány zik
Az a má sik
Messze van
Nem ott hon
Szeret ném
Ha lenne ném
Vágy a kozom
Míg el nem hozom