Úton vagyok. A busz kereke monoton morog. Emberek beszélgetnek. Kint mínusz 9 fok. A táska pántja lecsúszik a vállamról egy kanyarnál. Fázósan visszahúzom.
   Szürke, barátságtalan a táj, egy kis fény jól esne... A napot már rég nem láttuk, hiányzik. Vagy legalább hullna a hó. Nagy pelyhekben, szünet nélkül. És minden fehér lenne, hideg, rideg, mennyeien fehér. Hogy egy időre eltakarná lelkünk kínjait, még ha csak annyi időre is, míg az ablakon kinézünk.
   Megállók, arcok, hangok, illatok és szagok. Körülnézek. - Csókolom! - Szia! Ismerős, de ma beszélgetni sincs kedvem. És mire átvergődném magam az embertömegen... jelez, és leszáll. Aztán még egy megálló, és egy következő. Itt is sok a célt ért utas.
   Tekintetem a járdán ragad. Fiatal, talán tizennyolc éves fiú várja a lányt. Nézik egymást hosszan, aztán a csók. Forró ölelésük felmelegít. De a busz egyhanguan elindul újra. Belekiáltanék a levegőbe, csak még egy percet ebből a szerelemből, hadd éljem át így a csodát... vagy vigyen ahhoz, akinek ölelésétől végigfut a hátamon egy érzés. Igen most szeretném, kell, akarom!
   De a busz érzéketlen, visz tovább. Aztán jelzek és leszállok. A hideg szél arcomba csap. Megborzongva veszem tudomásul, ez a való világ. Gyorsítom lépteim, fel az iskolába a gyerekért, aztán a boltba. Hová is tettem a listát? Ah, a konyhaasztalon maradt! Már megint! Kenyér, szalámi, sajt...
   Hazaérünk. Tanulás, főzés aztán beszélgetünk a vacsoránál. Megszokott, monoton, hétköznapi. Fürdés, és fekvés.
   Az álom hamar érkezik. Forró ölelése végre csak az enyém... álmomban.

Hozzászólások

27
Értékelem!

Csak olvasgatom az írásokat, ez pedig megfogott. Megfogott, mert magamra emlékeztet, hasonló stílusban, érzéssel "alkottam" hasonlót. És egyből belém nyílalt AZ az érzés ami szörnyű. Furcsa, érdekes, ijesztő, de az, szörnyű.

Új hozzászólás