Írás

Sok ismerősömtől kaptam már hiteles beszámolót arról, hogy milyen munkanélkülinek lenni. Aztán sajnos volt alkalmam megtapasztalni a saját bőrömön is. Legegyszerűbben talán a haldoklás folyamatához lehet hasonlítani, persze nem kisebbítve ezzel a valós haldoklás fájdalmát és gyászmunkáját. Viszont ebben az esetben is meghal valami, vagy valaki: a dolgozó énünk, a lelkesedésünk, a reményünk, és még folytathatnám a sort. Némi optimizmusra adhat okot a valós haldoklással szemben, hogy ki lehet törni ebből a halott állapotból, nagyon sok embernek sikerült is, de persze sokaknak nem.
   Sajnos a halál elfogadhatatlan tény a nyugati kultúrában a mai napig, rettegünk tőle, menekülünk előle, és semmi esetre nem akarjuk elfogadni a tényt. Ennek talán az egyik legfőbb oka az lehet, hogy míg az ősi kultúráknak a szerves részét képezte a halál tudata és a gyász, ezáltal pedig mintát is tudtak erre adni a következő generációnak, addig a nyugati kultúrában ez szinte tabu, és teljesen hiányzik. Ugyanilyen a munkanélküliség is. A rendszerváltás előtt ez majdhogynem ismeretlen fogalom volt, hiszen akkor nem szabadott annak lenni, ma viszont nagyon is könnyű belekóstolni. Ugyanúgy félünk és rettegünk tőle, beszélni szégyellünk róla, de sajnos még mindig (vagy már?) nincs adekvát vagy biztos minta a kiútra.
   De először lássuk, hogy milyen szakaszokból is áll a haldoklás, és munkanélküliként miként nyer új értelmet. Kübler-Ross szerint a haldoklás folyamatában egymást követő jellegzetes pszichológiai szakaszok különböztethetőek meg, amelyeken mindenki végigmegy, a haldokló és a hozzátartozó is. Ezek a szakaszok persze nem feltétlen sorrendben jelennek meg, és van, akinél nem is mindegyik jelenik meg. De a lényeg, a haldoklás ténye adott. Jelen esetben behelyettesítettem a halál vagy haldoklás szót a munkanélküliséggel, és hát láss csodát, teljesen értelmes így is.

1. Tagadás

Hát ez a kezdeti időszak. Amikor az ember munkanélkülivé válik. Vagy frissen, az egyetem kapujából kilépve, vagy hosszabb-rövidebb munkaidő után. Az első reakció a tagadás, melynek pszichológiai funkciója az énvédelem, a meg nem történtté tevés, a realitás kétségbe vonása. A szubjektív élményvilágban ilyenkor már létezik a munkanélküliség gondolata, de nem akarjuk észrevenni. Az nem lehet, hogy nem találok munkát rövidesen. Úgyis lesz munkám 1-2 héten belül. Tulajdonképpen nem is munkanélküli vagyok, hanem olyan, mintha hosszabb szabadságra mentem volna. Amit amúgy is megérdemeltem már. Most végeztem az egyetemen, végülis még mindig olyan, mintha diák lennék.
   És jönnek a kötelező viselkedésformák: a fokozott aktivitás (minden nap takarítok, eddig úgysem volt rá időm; végre elutazhatok a szüleimhez, nem köt a hülye munkahely), a hitetlenkedés (de hiszen én színjeles tanuló voltam, mi az, hogy nem kapkodnak utánam, ez nem lehet; de hát én voltam a legjobb az irodában, ez biztos valami tévedés lesz), és a bagatellizálás (tulajdonképpen nem nagy ügy, majd úgyis lesz valami... valami mindig van).

2. Düh, harag, agresszió

A düh hátterében nagyon egyszerű ok áll: "miért éppen én?” Sajnos (vagy nem) úgy vagyunk programozva, hogy minden tény és észérv ellenére hiszünk a világ igazságosságában. A munkanélküliség viszont egy rohadt igazságtalan és tehetetlen állapot, érthető tehát a düh. Mikor látjuk, hogy dilettánsokat, hozzá nem értőket és ostoba, teljesen alkalmatlan embereket hamarabb és készségesen alkalmaznak, mint minket. Mikor századszorra is beigazolódni látjuk, hogy nem a tudás és a tehetség a döntő, hanem a sógor-komaság. Mikor a legrosszabbul teljesítő kolléga kísér ki minket az ajtóhoz, magában ujjongva, hogy nem ő volt a "szerencsés". Mikor hamarabb felveszik valahová azt az egyetemi évfolyamtársunkat, akiről nemhogy nem gondoltuk, hogy munkája lesz, hanem szívünk szerint eltiltottuk volna a szakmától. És sokáig még hiszünk abban, hogy helyreáll az univerzum egyensúlya, a kókler lelepleződik, minket pedig mellőzöttségünkért bocsánatot kérve vesznek fel álmaink munkahelyére.
   Aztán telnek-múlnak a hetek-hónapok, és kezd világossá válni, hogy ez sosem fog megtörténni, és persze csak még dühösebbek leszünk. És elkezdünk gyűlölni mindenkit. Mindenkit, akinek van munkája és mégis panaszkodik. Akinek van munkája, és jól is keres. Akinek van munkája, jól is keres, és mégis panaszkodik. A kukkoló nénit a negyedikről, a BKV ellenőrt, a hangosan játszó gyerekeket az utcán, a mosolygó embereket, a szomorú embereket, mindenkit. De természetesen ez még messze nem a lejtő legalja.

3. Alkudozás

Ez egy viszonylag rövid szakasz, bár a munkanélküliség miatt kiszélesedett és töredezett időben elég nehéz megbecsülni, hogy mi hosszú és mi rövid. Ekkor jutunk el arra a pontra, hogy tudomásul vesszük a tényeket, azt, hogy nem áll vissza az univerzum rendje, hogy nem lehet tartósan dühösnek lenni, és hogy a számlák mindentől függetlenül csak jönnek. Éppen ezért kezünkbe vesszük a sorsunkat, és megpróbáljuk mi helyre állítani a mérleget. Célokat tűzünk ki, melyek sokszor irreálisak, és felajánlásokat teszünk. Most majd még jobban keresek munkát. Most majd bevetem az utolsó tartalék energiámat, levetkőzöm a maradék önérzetem, és szívességet kérek, ha kell, az ellenségemtől is. Most majd jobban odafigyelek minden lehetőségre, és ha kell, takarítónak is elmegyek, sőt, még a meki is szóba jöhet.
   Nem ritka, hogy végiggondoljuk eddig életünket, rossz cselekedeteinket, mulasztásainkat. Lám, ez mind azért történik, mert olyan negatív voltam eddig. Ha rámosolygok a világra, előbb-utóbb az is visszamosolyog rám. Biztos a múltban elkövetett szemétségeim miatt kapom ezt, hát viselem a következményeit. Segítenem kellett volna a mellettem ülő, könyörgő és kétségbeesett évfolyamtársamnak (akinek mellesleg, talán épp ezért, már van munkája) a zh közben. Nem kellett volna kibeszélnem a kollégám, mert büdös a szája. Vétkeztem, és most megbüntettek. De ezután sokkal jobb ember leszek, és meg is lesz a gyümölcse!

4. Depresszió

De mégsem változik semmi. Hiába próbáltuk meg a lehetetlent, hiába kíséreltünk meg túllépni az árnyékunkon, hiába küldtük el szinte minden lehetséges és kevésbé lehetséges helyre az önéletrajzunkat. Semmi, nothing, ??????. Kimerültek a raktárak: az energia, a remény, a vágy. Ekkor jön hát a depresszió, ami tulajdonképpen egy elővételezett gyászreakció: önmagunkat gyászoljuk. Feladjuk a küzdelmet, és elismerjük, hogy győzött a munkanélküliség, győztek a szerencsés kibaszott dolgozó emberek, győzött a sors. Elkezdjük feladni a szerepeinket is. Már nem mérnök, titkárnő vagy szociológus vagyok; már nem barát, barátnő és haver vagyok, nem vagyok már senki, csak A munkanélküli. Nem vagyok jó semmire, sehova sem kellek, és teher vagyok a szeretteimnek, a munkanélküli központnak és az államnak.
   Sokan ekkor hozzák meg a végső döntést, azaz azt, hogy feladják a munkakeresést. Ez még az autonómia érzetét adja, vagyis azt, hogy valamiről én dönthetek, és nem mások döntenek rólam. Van, ami még az én irányításom alatt áll, amiért még én vagyok felelős, ha már minden más kicsúszott alólam. Látszólag ez egy irreális elhatározás, ugyanakkor megnyugtató is: nem azért nincs munkám, mert én nem kellettem sehova, hanem mert már nekem nem kell a munka. Mert már oly mindegy, hogy nem is érdekel.

5. Terminális depresszió, belenyugvás

Ez egy végállapothoz kapcsolódó depresszió, ami egyfajta belenyugvással jár. Ez utóbbi érzés pedig onnan fakad, hogy véglegesen és megmásíthatatlanul elfogadtuk azt, ami ellen olyan, de olyan erősen ágáltunk, amire olyan dühösek voltuk, és ami ellen annyit küzdöttünk: a munkanélküliséget. Teljes mértékben feladjuk a reményt, hogy valaha is kilépünk ebből, és újra teljes, produktív tagjai leszünk a társadalomnak. Mi már nem hagyunk több nyomot.
   Gyakran előfordul ekkor, hogy feloldjuk az érzelmi kötődést a környezetünktől. Már nem osztjuk meg az érzéseinket, a bánatunkat a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem. Kívülről ekkor tűnhet a legidegesítőbbnek és -kétségbeejtőbbnek a személy. Csak ül, és nem csinál semmit. Már munkát sem keres, hát az eszem megáll. Tele van a tévé meg az internet is álláshirdetésekkel, de ez már dél előtt fel sem kel. Hetek óta nem hív, nem keres, pedig aztán ráér egész nap. Az ok viszont nagyon egyszerű: csak szégyelljük az állapotunkat és nem akarunk mások terhére lenni. Nem akarjuk látni a szeretteink szemében a sajnálatot és a csalódottságot, hogy mégsem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Hogy hiába végeztük el az egyetemet, mégsem tartunk sehol. Hogy hiába haladtunk feljebb a ranglétrán, most mélyebben vagyunk, mint valaha. Hiszen megkapjuk ezt saját magunktól is, minden nap.
   És hogy mi a vége ennek a folyamatnak? Hát azt hiszem két lehetséges út van. Vagy beleragadunk a legutolsó stádiumba, és elfogadjuk, hogy nekünk már nem jut és nem is jár jobb. Mi vagyunk A munkanélküliek, akiknek már sosem lesz nemhogy nekünk tetsző, hanem akármilyen munkahelyünk. Napról napra élünk, jobbára csak vegetálunk, és arra várunk, hogy egy nap nyeljen el örökre és takarjon be jótékonyan végre a keserűség, a düh, a csalódottság és az önvád mocsara.
   A másik lehetőség persze az, hogy bármelyik szakaszban legyünk is, hirtelen mégis megtalál, vagy inkább mi megtaláljuk a munkát, és kiléphetünk ebből a lassú élőhaldoklásból. Nyilván ez lenne az ideális, és próbálunk ebben hinni... mert ahogy eddig is, ezután is hinni fogunk az univerzum egyensúlyában, minden józan érv ellenére.

berozsdáll a nyár a járdán
rézvirága vízbe lóg lám
romján edz e dzsembori

lándzsalábon jár egy ábránd
nyúlva mennyre megkívánnád
embriónyi mélyre nyom

gyúlna láng a lenge járdán
néma ágon lóg az ábránd
vág a madzag, nem lazul

A feneketlen ágy mélyén
Kihunynak a vágyak.
S a kihalt fénykörút szélén
Hazasziporkáznak.

Amikor az ember úgy, de úgy elgondolkodik, kifelé nézve az ablakon, hogy közben nyála folyva nem veszi észre a felé közelítő madarat, ami aztán koppanással az üvegnek repül, akkor, talán. Akkor talán láthatna valamit, olyat, amit nem akar látni, hétköznap semmiképpen sem. Amikor fáj a hasa, amikor hónapok óta szédelegve kel, fekszik hajnalban, akkor. Amikor. És akkor úgy, de úgy elgondolkodik.

Már gyűlnek a napok hűvös halomba
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt
De feketén bólongat az eper-fa lombja
Mert a férfi vért ivott s a nő velőt

Hozzám már hűtlen lettek a szavak
S mint aki a sinek közé esett
Nem mondhatom el senkinek
Hogy ma ontják véremet

Mintha angyalt nyúztak volna éjjel
Tudod, hogy nincs bocsánat,
A múltba sem és a gazdag jövőben
Egy végképp betört állat
hátán egy végképp betört állat

lovagol

Írni akartam egy slam-et,
hogy mi a magyar,
de ez már lerágott lemez.
Mert tudja a fene, mi a magyar,
Talán Árpád meg némi avar
keveréke,
Vagy valami lovasíjász banda,
akik keletről nyugatra
mentek,
csak valahogy a medencénkbe estek.
Restek voltak tovább menni,
vagy csak leültek kicsit enni.
Aztán elmagyarkodták az időt.
És üdítő lenne, ha a magyarságot
szépen be lehetne skatulyázni, hogy lám ő a tipikus magyar.
De sajna van itt egy kis gond
Mert bárki bármit mond,
már rég lecseréltük
az echte génkészletünk.
Jöttek, mentek a népek, mi meg csak néztünk.
Bár talán egy akad, ami magyar szokás:
Osszuk meg amink van vagy osszuk meg magunk.
S talán ezért vagyunk
olyan PC-k mindig,
hogy a PC-nk mögött ülve nagy az arcunk.
A geometriában is a magyar otthonos
Nálunk az oszd meg és uralkodj,
Az oszd meg és lájkold-dal párhuzamos.
A virtuális világ csak játék, de az utca nem az.
Ott, ha egy senki
betöri a pofád, jön a tepsi,
vagy a kórház és a hálapénz.
Hála? Örülsz, hogy élsz.
És ha nem fizetsz előre, rákefélsz.
De ha a doki mégsem előre kéri,
Akkor biztos lehetsz benne
A Hungary-t England-ra cseréli.
Pedig a véred neked is piros.
Lehetsz libsi vagy jobbikos,
Köcsög vagy cigány,
és pedofil papban sincs hiány.
Katolikus, zsidó,
buddhista, jehova tanúja, egyre megy.
Ahol a „from Hungary”-ra az a válasz, hogy „magyar vagy, bazmeg”
ott baj nem lehet.
És mégis akad mindenkinek ellenség.
Elég, ha csak mást mond,
jön az „áruló”, „szabotőr”, meg a gond
hogy a sok szék közt a pad alá esel és eltaposnak
azok, akik tapsoltak
neked.
Pedig megteheted,
de minden számítás szerint lesz, aki szerint csak ámítás és nem állítás a veleje
annak, aminek csak az eleje
jött ki belőled,
és ebben még répa sincs.
Mert ha nem rokonod a birka és a strucc és gondolkodni is tudsz
attól a nyáj még nyáj és nem nyájas.
És a válasz a fel nem tett kérdésre, hogy birka legyek, farkas vagy pásztor
és párszor
már agyaltál ezen,
hogy a birka nehezen jön rá hogy birka,
mert a birkák legjobbika sem ember
és a don’t remember nem jó válasz arra,
hogy a jó cselekedet mire jó. Vagy kinek.
Mert az ember-birkanyájnál a pásztor csak arra kell,
hogy belőlük embert neveljen.
Jó esetben.
És ha erre nincsen csapat, akkor még mindig ott a csináld magad.
De számíts rá, hogy ezen a fronton előbb lőnek,
és aztán nem kérdeznek,
mert a csapatfőnök szava szent, ha ő nem is
és nem ismernek kegyelmet csak kegyelmest,
azt is csak náluk.

Szóval ideje lenne, ha a csapatok eldobnák a fegyvert
és végre nem néznék a csapatot csak az embert.
Mert van, aki uszít és van, aki harcol,
de hidd el, az első sarcol
és a másik vérzik.
És ha majd sokkal többen érzik,
hogy a duma csak duma,
és attól, hogy nem kormányos még lehet puha,
és majd ha lesz jobb és nem lesz jobbik,
de lesz alternatíva és tervek,
akkor talán, mondom: talán
nem nemi szervek
fognak a bársonyszékben ülni.
Mert a farkasokat elásták a pásztorok,
de ha a birkák csak egymás seggét nézik,
azzal nem megyünk semmire.
Úgyhogy inkább legyetek emberek
és a fejetek ne csak tartsa a hajatok,
mert bajod lehet még belőle,
ha csak azt csinálod, amint mondanak előre.
De rám se hallgass, mert csak fecsegek és
a politika nem érdekel.
De az igen, ha mérlegelnem kell,
eszek vagy fűtök.
Mert sok mindent eltűrök,
mert emberből vagyok.
És ha a emberellenes kormány miatt lesz
kormány ellenességem,
attól még nem politika minden.
Mert döntést hozni lehet szerintem
Ízlésből is.
Csak egy példa.
Nézzük meg a mefisztót mert leveszik,
de ha azt mondod: nézzük meg, amiért leveszik,
nálam ez már gáz még akkor is,
ha felháborít az oka, és ezért demostratíve megyek oda.
De ha mindenbe belekeverünk egy adag politikát,
csak úgy járunk, mint a borral a viccben.
Egy kanál szart a hordó borba
vagy egy hordó szarba bort,
az eredmény senkinek sem lesz jó móka.
Pedig úgy tűnhet, a politika nem tehet róla.
Szerintem pedig tehet, mert feloszt és uralkodik,
és ha az árkok helyére asztalt tolunk és székeket
és összejönnek a felek,
látják, hogy a helyzet egyáltalán nem frankó.
Ez mondjuk spanyolban sem jött be anno.
Nekem nincs tervem, ami mindent megold,
bár úgy tűnik máshol is ez a helyzet,
de amint lesz valaki, aki megmondja, mi legyen
és nem azt, hogy mi ne
és már megyek is vele
és tolom a szekeret, hogy haladjunk.
A politika csak megoszt és ámít,
de a magyarság összeköt, jelentsen az bármit.