Írás

A pár későn érkezik, az előadás megkezdődött. A zene szól, de ez senkit nem zavar. Az emberek esznek, isznak, cigarettáznak, beszélgetnek. A férfi leveszi a nő kabátját, a nő leül, rágyújt. Közömbösen nézi, ahogy a férfi körülményesen egy székre fekteti a kabátot. Női hang énekel mély hangon valami idegen nyelven, talán árulás, talán mélabú, talán gyönyör meg bűntudat. Rikító sárga ruha trombitán kísér, mellette magas, beesett szemű alak hatalmas fűrészből hajlít elő hangokat. A háttérben valaki rumbatököt ráz. A színpad közepén egy kopaszodó, fekete ruhás férfi áll, kezében késekkel. Kinéz valahová oldalra, int. Egy fénykör jelenik meg, megvilágít egy nagy, függőlegesen felállított fakorongot. Most látszik, hogy az énekesnő oda van kötözve. A fűrészes ember lassan megpörgeti a korongot. Az énekesnő rendületlenül énekel miközben forog, a közönség zsongása elhalkul, a fekete ruhás fogja az első kést, habozás, célzás nélkül eldobja. Hallatszik, ahogy belevágódik a fába. A nő énekel, a férfi rendületlenül dobál, a fa hasad, árnyékok, fények, végül egyetlen kés marad csak. Most a szemére kendőt húz, a zene szól, az emberek figyelnek. Minden lelassul egy pillanatra, az idő mint a méz, lassan lepereg, az utolsó kés kiröppen, száll, az ének elcsuklik, a két zenész lassan abbahagyja a zenélést, a korong megáll. Az énekesnő, szívében késsel, lassan lehúnyja a szemét, a teremben egyszerre mindenki elhallgat. Valami csönd ereszkedik le pókfonálon... aztán, újra indul a zene, a két zenész belehúz, a fekete ruhás odamegy az énekesnőhöz, kihúzza a kést, ami egy pakli kártyát nyársalt fel, majd a kés hegyén felmutatja a kör dámát, szívek királynőjét és az énekesnő feléled és táncolni kezdenek ketten és megint minden lüktet és a közönség felállva tapsol.
   A pár ül az asztalnál, a nő figyeli az előadást, a férfi a nőt. Most a feketeruhás ember a színpadról lenéz, egy reflektor körbepásztázza a közönséget, az ember rámutat a nőre. A fénykör rajta marad, benne a nő sápadt ragyogás. Ül nyugodtan, a feketeruhás kitartóan vár. Most lassan feláll, kisétál a színpadra. A feketeruhás férfi színpadias mozdulattal felkíséri a lépcsőn. Nem szólnak egymáshoz. A férfi nézi, a nő nyugodtan, szinte közömbösen áll. Most a férfi odanyúl a nő arcához, valahonnan a hajából előhúz egy kopott, sáros kislánymasnit. A nő arca megremeg, a kezébe veszi, tartja, a masni fehér pillangóvá válik, elrepül. A férfi elővesz egy kis dobozt, majd gyors egymásutánban, a kezét is alig lehet követni, kipakol belőle egy kopott fekete lakkcipőt, egy rollert, egy elveszett fehér kiskutyát, a mindig vágyott öltöztetős babát, egy négyréthajtott szerelmeslevelet fekete szalaggal átkötve, pár balatoni naplementét, egy összevérzett párnát, meg nem született gyermek kacagását, végül egy kevés távolodó patadobogást. A nő leejtett vállakkal áll, szégyelli a sírást, mégis könnyezik. A feketeruhás férfi kitartóan nézi, majd előhoz egy nagy, piros dobozt, rámutat. Kinyitja a tetejét, a nő beleül, becsukja a tetejét. Hosszú tőröket vesz most elő, hajlítgatja őket, mutatja a közönségnek, milyen élesek. Mindenki nyugtalanul néz, de a fekete férfi rendületlenül folytatja az előkészületeket, majd a tőröket elrendezi az asztalon, vár. Mostanra a férfi, aki a nő párja volt, lassan feláll, elindul a színpad felé. Terítőket sodor el, hulló csészék, kanalak között halad előre, már szinte szalad. A feketeruhás most megmozdul, egy tőr van a kezében, átszúrni készül a dobozt. A férfi felér a színpadra, egy tőrt ragad ő is, a feketeruhás megfordul, leengedi a kezét, mereven elmosolyodik, a férfi a maga elé tartott tőrrel mellkason szúrja. Állnak ketten, a közönség felugrál, a férfi remeg, az ember a férfi szemébe néz, lassan, nehézkesen kihúzza a tőrt a melléből, aminek a hegyén: egy pakli kártya van, legfelső lapja egy szíven szúrt bohócsipkás ember. A zenekar tust húz, a feketeruhás diadalmasan felmutatja a lapot és a közönség őrjöngve tapsol és ő lassan meghajol és megfordul és nehézkesen kimegy és sötét folt az ingen és ingujjból csöndes csöpögés. A férfi zavarodottan áll, majd mint ki álomból ébred, megrázza a fejét, odaugrik a nagy, piros dobozhoz, kinyitja. Egy nyúl ugrik ki belőle.

Az üzlet

Josef Sztanacky fényes szőke haját lobogtatva sarkig tárta bécsi irodájának ajtaját a Magyarországról jövő, ízig-vérig vállalkozó házaspár előtt. Zoltán, a Szamuely Tibor Általános Iskola volt tanulója, a Kertészeti - akkor még Főiskola, ma már - Egyetem végzett diákja, ingatlan és tulipán kereskedő, lelkében enyhe malíciával kísérte el egykori középiskolai tornatanár és hivatásos parkettáncos feleségét e talányos üzleti útra. Josef napok óta küldözgette rejtélyes faxait, furábbnál furább célzásokat téve bizonyos pénzösszegekre, amiből Gabriella, akinek Josef a felső kapcsolata volt a rendszerben, messzemenő következtetéseket vont le. Éjszakákat nem aludt, két kilót fogyott, de Zoltán csak nevetett.
   Az irodában a falakon mindenütt a cég jelképei függtek, hamutartókról, kávéscsészékről, óramutatókról, a vitrinekből, és mindenféle trófeákból a cég delejes ereje áradt. Gabriella alázatosan helyet foglalt és csodálattal vegyes kérdő tekintetét Josefra emelte. - Gyönyörű asszony! - mondta Josef Sztanacky és szinte hibátlan bécsi dialektusába kevéske lengyel akcentus keveredett. - Hívattam, mert tudatni akartam, hogy önre esett a választásom. De a szemében ernyedtséget és fáradtságot látok! Hová lett a legendás belső ragyogás?
   Gabriella mukkanni sem bírt. Idegesen cigarettára gyújtott és jelezte, hogy megértette a szemrehányást.
   - A mi munkánk szép és felemelő, mert emberekkel foglalkozunk. Erőt és magabiztosságot adunk nekik, kibontakoztatjuk képességeiket, boldoggá tesszük őket! Ez minket is boldogsággal kell hogy eltöltsön! Én bízom magában! Mert az ösztönömre hallgatok. Tudja-e ön, hogy miért nemz jóképű férfi sokszor csúnya nővel gyermeket? Vagy hogy visszataszító külsejű férfi miért házasodik gyakran gyönyörű nővel? És hogy az eszményi emberpárnak sokszor miért nem születik gyermeke? Mert az ember az ösztönei után megy! A szagló ösztöne után! Az érdekházasságból, ha még oly szép is az emberpár, nem fog gyermek születni! A lovaim például 1982-ben olyan vastag szőrt növesztettek a tél beállta előtt, hogy pontosan tudtam, dermesztő hidegre kell számítanom. Én bízom önben! Önnek a ruhájából is a siker illata árad!
   Gabriella fokozatosan felengedett, szemében rajongás csillant. Arca megszínesedett, egész valójával Josef felé fordult.
   - Én is úgy vélem, nincs annál szebb, mint embereket boldoggá tenni! Segítsen nekem! Szabadítson fel!
   Zoltán felpillantott capuccinójából, majd újra elmélyülten kevergetni kezdte.
   - Gabriella, maga nagyszerű asszony, önben hallatlan erők rejtőznek, ön képes értelmet adni mások életének! Kövessen engem és én megmutatom az utat! Én Vlagyivosztoktól Kosicéig, Vancouvertől Triesztig körbeutaztam a világot, előadásokat tartottam! Lelkesítettem az embereket és ők a földön fetrengve itták szavaimat. Mert a szónak ereje van! Az embereknek pedig vezér kell! És a vezért nem a pénzért követik, hanem annál sokkal magasabb rendű dolgokért! Egy szimbólumért, egy dicséretért, a megértő szóért! Nézzen rám!
   Gabriella ráemelte csillogó tekintetét, és arra gondolt, hogy Zoltán nem a gyermeke apja. Zoltán racionális és gunyoros, sohasem értette meg őt.
   - Én megadom magának a szabadságot! Megszabadítom a vetélytársától! Toborozzon embereket, oktassa őket, vesse be vonzerejét! Ne törődjön a múlttal, nekünk előre kell néznünk! De áldozatot is várok öntől!
   Odakint elállt a szemerkélő eső, a lemenő nap vörösre festette az eget, és a szobában irracionális fény áradt szét. Gabriella úgy érezte, Josef olvas a gondolataiban. Igen, ő képes hatni az emberekre, nemegyszer megkóstolta már a hatalom mámorító ízét, bárcsak újra kipróbálhatná! Összeszedné a szerencsétleneket, megcsillantaná előttük a reményt, azok pedig feltétel nélkül követnék őt.
   - Mit kell tennem? - kérdezte.
   - Nézze, - mondta Josef - az ön vetélytársa, Magda, túl messzire ment. Ellenszegült az utasításaimnak, önállósítani akarta magát, és olyan módszerekhez folyamodott, amiket nem tűrhetek. Végeznem kell vele! Eliminálnom kell őt! De ez nem lesz könnyű, Magda agyafúrt teremtés, tönkretehet mindkettőnket!
   Gabriella gyűlölte Magdát, amiért megkeserítette az életét és féltékeny is volt rá, mert Josef többet törődött vele. Évek óta arról álmodozott, hogy egyszer megszabadul tőle, és lám az élet őt igazolta! Magda saját maga alatt vágta a fát! Diadalmasan tekintett Zoltánra, de Zoltán rosszat sejtett. Ez az egész dialógus nem volt ínyére. Josefet perverz hülyének tartotta, indult volna már vissza Pestre. De Gabriella könyörgő tekintete a székhez kötözte. Josef titkárnője kávét, teát, üdítőt szolgált fel, csészéket és poharakat rakosgatott ide-oda, közben Josef egy fehér cédulára felfirkantott valamit és Gabriella elé csúsztatta. Gabriella előbb Josefra nézett, majd átnyúlt az asztalon és megfogta Zoltán kezét. A cédulán 520.000 dollár állt. Josef tapintatosan kiment a szobából.
   - Nem őrültem meg! - mondta Zoltán fojtott hangon.

Azzal az elhatározással készülődtem itthon a Völgy felé, hogy valami ajándékot is viszek magammal, lehetőleg olyat, aminek más is örülhet, nem csak én. Valahogy így juthatott eszembe a sör, és azok közül is főleg a barna Kozel, ami után nyilvánosan vágyódott több alkalommal is a Pedellus a virtuális jelenlétemben.
   Szóval keresgetni kezdtem, de amellett, hogy ez Magyarországon nem kapható semmilyen formában, szembesülnöm kellett azzal, hogy itt is csak üvegben, dobozban egyáltalán nem. Ezért azon kezdtem gondolkozni, hogy hány üveg sör az, ami általam elvihető. És akkor először arra gondoltam, hogy egyet viszek, mint szimbólikus ajándékot. Aztán meg arra, hogy ezt nem tehetem, egy sör az nem sör, egyet nem vihetek, ígyhát találgatni kezdtem, hogy mi lehet az a szám, ami a sörről úgy általában az ember eszébe jut, és már azt mondja: Ah! És akkor arra gondoltam, hogy ez a szám sörből elsősorban a tizes, mint ahogyan pénzből például az egymillió. Igen. Tíz üveg sör, egymillió forint, ezek olyan alapegységek, amikkel kapcsolatban lehet álmodozni.
   Aztán kipróbáltam a bevásároló kosárban, és marhára nem bírtam el tíz üveg sört kényelmesen, úgyhogy abban egyeztem meg magammal, hogy lesz négy üveg barna kozel, a többi 6-os csomagolású, valami más dobozos, akkor is, ha most emiatt vacakolós izének fogok tűnni.
   Tehát megvoltak a sörök, Budapestre, sőt Oroszlányra viszonylag könnyen eljutottam velük, csak a lépcsős részeken, - ahol nem lehetett húzni a bőröndöt - jutott eszembe, hogy az álmodozáshoz szükséges sörmennyiség igazán lehetne valami kisebb szám is.
   Dörögrde viszont már bőrönd nélkül mentem, kértem aputól egy cekkert, abba pakoltam a tíz sört, és fogtam a pöttyös ridikülöm, amibe minden egyéb cuccom belefért, és elindultam reggel, korán, busszal Dörögre. Fehérvárig minden szuper volt, ezen a buszon kevesen utaztak, élveztem a szép tájat, meg a légkondit, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz ez az egész. Fehérváron viszont át kellett szállnom egy veszprémi buszra, ami sajnos Pestről jött, és már eleve tele volt, nem sok esély látszott a felférésre, de végül sikerült úgy helyezkednem, hogy elnyertem a sofőr meletti utolsó helyet a lépcsőn, egy ünneplőruhás néni hatalmas virágcsokra alatt. Végig álltuk az utat, a néni néha rezegetette a virágját, én meg néha csörgettem a söreim. De örültem ennek is, jó hely volt. Ilyen tisztán még sosem láthattam magam előtt az utat, pont mint egy autóversenyzős videójátékban, ahol sem a kocsi orrát, sem a műszerfalat nem kérem a nézetbe.
   Veszprémből már csak Kapolcsra kellett eljutni valahogy, de itt is nagy tömeg várakozott ott, ahova remélték a buszajtó érkezését. Itt volt egy szimpatikus fiatalember, nagy bőrönddel, aki rámmosolygott és mondott valamit, és én hirtelen nem tudtam, hogy ő most csak úgy simán kedves, vagy valaki olyan, akit nekem ismernem kéne-e, és ha igen, akkor kire hasonlít, és hirtelen más nem jutott eszembe, mint a Szilárd, de neki meg a neve nem jutott eszembe, csak az, hogy a testsúlyával mutatkozott be a kisfilmjében, és akkor gondoltam, megkérdezhetném, hogy mondjuk: Szia, te hány kiló vagy? Mert lehet, hogy ismerjük egymást. De végül nem mondtam semmit, mert ha nem ő az, akkor túl sokáig tartott volna elmagyarázni, hogy ez valójában egy heylénvaló kérdes volt, mindenféle hátsószándék nélkül. (Ha a mégiscsak a Szilárd volt, akkor üdvözlöm!:) Innen két buszt is küldtek, felfértem simán, megint ülhettem, szuper volt.
   Kapolcsról a Völgybusszal tervezetem továbbutazni a maradék 4 kilométeren. Meg is néztem a menetrendet, és örömmel láttam, hogy csak 10 percet kell várni a következő körútra. A menetrend a buszmegállóban ki volt akasztva, egy lánnyal álltunk ott ketten és türelmesem vártunk. Egyszer csak a szemközti megállóba jött egy ilyen feliratú busz, de mi emitt vártuk, és csak akkor lett teljesen világos, hogy ez lett volna az, amikor befordult a dörögdi útra. Ezután már nem sok reményünk maradt, gyalog indultunk el porszkálva az egyéb célú járókelők között. Itt már igen nehéznek, és a világ leghülyébb ötletének tartottam a sört, mint ajándékot, és az is baromságnak tűnt, hogy a tizes az bűvös szám. Aztán kicsit stoppoltunk, de mivel én ugyan fel nem vennék senkit, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy más másmilyen ebből a szempontból. De azért mégiscsak felvettek, és egészen elvittek a falu szélére. Itt úgy éreztem, hogy bűvös szám és ajándékkompozíció ide, vagy oda, én ennek a lánynak adok egyet a Pedellus söréből. És adtam.
   Na, akkor már csak az Ősök házát kellett megkeresnem. Egy templomocska mellett találtam rá, és a bámészkodásba belefeledkezve lassan haladtam előre, és egyszer csak hallottam egy hangot, amint azt mondja: Menj már ki a képből! És akkor odanéztem, és láttam, hogy valószínűleg nekem szóltak, és közben nevettek, és én még néztem őket egy kicsit, és közben beléptem a kertkapun, aminek magas vasküszöbe volt, és én abban megbotlottam erőteljesen, szinte beestem a kapun, és akkor mégjobban nevettek, én pedig pontosan egy völgymunkás lány orra elé toppnatam be billegve, aki a téglamúzeumot őrizte, és nem tudom mi lehetett az arcomra írva, de a lány azt mondta: Semmi baj, másokkal is megesik!Hát így érkzetem meg a célohoz. Kedvenc kalandjaim csak ez után következtek.

Találkozás a Pedellussal

...tehát beértem a kertbe, és akkor elindultam megkeresni a Pedellust. Nem volt nehéz, már számtalanszor láthattam videón, rögtön észre is vettem, ahogy a bográcsok körül sündörgött videókamerával a kezében. Nem szóltam neki, hanem úgy próbáltam helyezkedni, hogy benne legyek a képében. Gondoltam, így hamarosan felfedezi a nyilvánvaló jelenlétem. De tojt a külvilágra, csak a bográcsokat filmezte. Jól van, ezt még elnéztem neki, dolgozik. Akkor még egy kicsit arrébb mentem, hogyha felpillant, akkor mindenképpen észrevegyen, és segítségként kidüllesztettem a söreim. És akkor kisvártatva a Pedellus tényleg felnézett, de úgy rajtam keresztül el, valahová máshová, mintha ott sem lennék. Ez megtörtént mégegyszer, utána fogta magát, elfordult és elindult a pulykaudvar felé.
   Na! - gondoltam, és - hegyizsolt! - mondtam, de úgy látszik túl halkan, mert mint a gólem, csak ment előre süketen. Úgyhogy kénytelen voltam utánacsörögni az üvegeimmel és hangosabban rászólni: HEGYIZSOLT! Na, akkor végre visszafordult, és megismert, de csak abból az apropóból szerintem, hogy aznapra már nem vártak mást.
   Aztán ez az alaphelyzet végigkísérte az egész ottlétem. Egyszer megmondta kerek-perec, hogy nem hasonlítok a képemre, amiről én inkább nem kérdeztem semmiféle részleteket, hátha olyat is mondana, amit egyáltalán nem akarnék igazából hallani, de ő mégis képes lenne őszintén megosztani velem, másszor pedig megesett, hogy megkért, hogy 4-re legyek az Ősök házában, mert kezdődik valami program, és én szófogadóan oda is mentem a Déneséktől, akiktől elbúcsúztam, hogy "Akkor nekem most muszáj mennem, még be kell vágodnom a Pedellusnál!" És akkor elmentem bevágódni, és meglepetésemre Lukács Béla előadás volt, amire örömmel ültem be a többi tíz fő közé, és láttam a Pedellust is, ahogyan a Bélának segít a grafikonjai bemutatásában, és néha feláll, és visszaül, aztán nézelődik, rámnéz, aztán máshová, és egyszer csak kimegy, és kisvártatva csörög a telefonom, és kiszaladok, hogy felvegyem, és kiderült, hogy a Pedellus keres, hogy hol vagyok már. Hát mondtam, ott ültem bent veled, amíg ki nem jöttünk telefonálni.
   Ilyenek estek meg velünk. De nem aggódtam nagyon, mert úgy tűnt szórakozott ember egyébként is. Például olyat csinált, hogy amikor bepakoltunk az autóba a cuccainkat, és elmentünk máshová, akkor kinyitotta, amikor meg visszamentünk, és be akartunk szállni, akkor meg bezárta a távirányítójával. Egyébként olyankor, amikor megismert, olyankor mindig kedves volt. Például szendvicseztünk, meg kóláztunk együtt, és kaptam nagyon sok szép Balla Demeter képeslap-képet, aminek nagyon örültem.

Képek

Egy pulyka a baromfiudvarban, akinek ernyedten csüng egy lilás-kékes, rücskös bőrrész a csőre felett, és ezt türelmetlenül himbálja jobbra-balra. Aztán ugyanez a pulyka, ahogy felszippantja, feltornyozza ezt a dolgot egy kis kupacformába a csőre tetejére.

Az Ősök háza hátsó kertjében álló fa, amelyiknek az ágaira mintha köralakú tükrök volnának akasztva, és ahogy fúj a szél, a fény néha a szemembe villan. Olyankor feltűnhetene benne olyasvalakinek az arca, akit nagyon szeretnék látni. Vagy épp ellenkezőleg, olyané, akitől félni lehetne. De ez inkább kisfilm részlet lenne. Sokáig semmi, és egyszer csak egy arc a szélben forgó tükörben.

A kéményen a piros fazék, amit kéményestül lefényképeznék, a képet megfordítanám, és ez volna a világ teremtése Taliándörögdön.

És saját magam, ahogyan állok az udvaron egy pokróccal a hónom alatt és egy pöttyös ridiküllel a kezemben, kicsit tanácstalanul.

A Dénesék sátorhelyére egyik este sötétben érkeztünk a Pedellussal, két korsó sörrel a kezünkben. Mielőtt a tábortűzhöz mentünk volna, nekem még sürgősen be kellett ugranom egy titkos helyre, ezért gyorsan a zsoltu kezébe nyomtam a söröm, a karjára akasztottam a pöttyös ridikülöm, és megkértem, hogy énekeljen valamit, majd magamra csuktam az ajtót. És akkor most jön a kép: kérem képzeljük el, ahogyan a Pedellusunk mindkét kezében sörrel, a karján pöttyös ridiküllel magányosan ácsorog egy számára idegen kert közepén éjszaka, amikor egyszercsak odalép hozzá az előzményekből semmit sem sejtő házigazda, és megkérdezi: Segíthetek valamiben?

Hát ezeket nem fényképeztem le.

És még két dolog, ami nagyon tetszett

Az egyik, Kocsis Levente grafikákból álló kiállítás a dörögdi református templomban. Egy egészen kicsi templomot képzeljetek el, a fehér falain pedig fehér lapon fekete grafikákat, olyan törött, néha szálkás, egyenes, szögeltes vonalú ábrákat, és hozzá vidám, franciás zenét. Amikor bementem, olyan szerencsém volt, hogy két fiú éppen valami ilyesmi dalt próbálgatott játszani a templomi orgonán (vagy valami olyasmi hangszeren) és érdekes volt az a sérült, fekete-fehér törött képi világ ezzel a vidám, táncos, élő és élni akaró zenével együtt. Véletlenül kikerekedett ott bent a világ.
   A másik pedig a plébánián egy zsákutcafolyosó, ami imazsámollyal volt lezárva a vége előtt, és erre térdepelve lehetett betekinteni a hajdani pottyantós vécé üregébe, ahonnan tükrök szórták felénk a fényt. Ez volt a kedvencem.