Jó kis busongó kép lett ez, ebben az értelemben hozza, amit magunkról gondolunk, és amit magunkról kifelé mutatni is szoktunk, az más kérdés, hogy ez a kép mennyire korszerű és mennyire határol be bennünket, de hát nem születik jobb, ez van. Jó a levegő felette, szeretem, hogy ott van a nagy ég. (hegyi)

Megint ugyanazt mondom: francnak kell fentre az a sok ég. Nem kell. Nézd meg, vágd le a tetejéből a fenyőfa fölötti részt, és egyből húzása lesz az egésznek ettől a sáros úttól. Ha ott van ez a fönti rész, akkor ez semmi. Baromi egyszerű ez: a kompozíció az, ami meghatározza a kép erejét, és azt, hogy mi hova tart, mi mivel van összefüggésben, vagy ellenpontban, anélkül ez nem tud működni. Ez a kép attól gyengül ki, hogy hagysz egy ekkora üres eget. Tudod mit? Ha ez a lényeg neked, és el akarsz menni lírába, akkor oké, de akkor ezt a sarat vedd le az aljáról, de akkor három ujjnyit legalább le kell venni, csak az nekem mondjuk unalmas meg közhelyes. Ez izgalmasabb lenne, amit most megláttál, valószínűleg ez érdekelt téged, ami a sárral történik, és ehhez a viszonyrendszerhez képest fontosak a szereplőid, de ebben a viszonyrendszerben nem szerepel az ég. (hegyi)

Nem vagy nagyon kegyes magaddal. Ugyanis ezek a lencsék ebből a távból erősen torzítanak. Kicsit mintha fogászati kezelés előtt lennél. Értem, és a fények szépek, de erre talán a mobil nem alkalmas, hogy kihozza azt a finomságot, amit keresel. Pedig volna értelme magaddal foglalkozni. (hegyi)

Minimalista és realista kép egyszerre, és színeiben is erős. A fény a csempén olvastam, hogy kérdést vet fel, engem annyira nem zavar, de azt ki lehet ilyenkor próbálni, hogy ha van segítő, akit megkérjünk, akkor az ablakhoz állítjuk, és akkor valamiféle sziluettszerű elmosással a fény útjába kerülve csökkenne ez a hatás, de ez nem mondom, hogy egyszerűen kivitelezhető, és adna egy másik ízt is, ki tudja, jó lenne-e, akár igen, de nem kötelező, hiszen akkor a minimalizmus veszne oda. (hegyi)

Lépésről lépésre lenne jó haladni abban, hogy mit kezdjünk a testtel. Nem kell egyből mindennek sikerülnie. Kisebb falatokban a dolog felépül és eléred azt a tapasztalati szintet, ahonnan már az önkifejezésben használni fogod tudni a test formáit. Kezdjük azzal, hogy aktnál fontos a hőmérséklet. Hidegben libabőr van, és ha nem azt akarod kifejezni, hogy valami mennyire hideg, rideg, embertelen, akkor kerülendő, mert a néződ kezd el fázni. A másik kérdés a világításé. A surlófény kiemeli a bőr struktúráját, ami jó lehet, de a bőrhibákat is, ezt retussal utómunkában kell akkor majd javítani, tehát mérlegelendő, mennyire viszed el a fényt érintőbe. De a legfontosabb, hogy egyelőre nem csinálnék színes aktot, mert az a lépés szerintem akkor lehet fontos, ha a FF már megvan. Ugyanis nehezebb a színesnél elérni, hogy ne legyen primer a közlés. Szeretném, ha folytatnád. Ja és a libabőrhöz még egy általános tanács, hogy aktfotó előtt a modellnek 20 perccel kb már le kell vetkőznie és olyan köpenyt venni, ami nem hagy nyomot a bőrön, a bugyi, a gatya gumija, a melltartó pántja, szóval ezek a nyomok nem jók, ha megmaradnak. (hegyi)

Az van, hogy abban, hogy milyen formákat párosítasz, neked kell döntést hoznod, itt több minden van összerakva, de ezek kioltják egymást. Lehetne a víz a kis levelekkel, lehetne a rönkkel, lehetne a tükröződés és a levelek, vagy a levelek és a növényszárak, szóval így most ez zavaros hatást kelt, kaotikus és ahogy a címet nézem, lehet, hogy még egy olyan értelmezési irány is van, hogy esik, de az már végképp nem tud érvényesülni. Egyszerűsíts, a kevesebb hatásosabb! (hegyi)

Öröm látni, ha valaki kihívásokat keres magának, akár technikában, akár tartalomban, sőt, azt kell mondjam, hogy teljesen logikus és helyénvaló, ha valaki előbb a technikai, formai dolgokkal ismerkedik, hiszen csak ennek az ismeretnek a birtokában lehet elkezdeni majd azon gondolkodni, hogy adott eszköz mire alkalmas és mit lehet vele kifejezni. Itt van például a hosszú expozíció. Fontos, mert a befagyás ellen dolgozik, a mozgás élménye egyben azt is eredményezi, hogy úgymond időbeni mélysége lesz a képnek. Balla Demeter a portréi közül a Pilinszkyt ábrázoló képnél alkalmazta ezt a technikát, miközben a modell is mozgott, ő is mozgott vele együtt és ez egy különös térélménnyé állt össze. Tehát amit a kommentben ír Éva a szerencsefaktorról, az csak gyakorlás kérdése, persze nyilván a stabil állványos képekhez képest valóban több szerep jut a véletlennek, de úgy gondolom, hogy ez fontos pluszt is adhat. Ami ezt a képet illeti, inkább a szédülés élménye az erősebb, mint az őrjöngésé, a tanulmány jó, a későbbiekben ha ezt eleget gyakorlod és érzed majd, hogy mekkora mozgás az elegendő, jó lehet ezt áttenni más területekre is, portréra, csendéletre, akár enteriőrre is. Bátorítalak, hogy kísérletezz! (hegyi)