13. Életkép, zsáner

Mariann, picit félve állok neki értékelni, mert ez egy nagyon személyes üzenetnek tűnik, és így nem szeretnék nagyon belegyalogolni, de az se lenne jó, ha kamuznék. Szóval maradjunk annál, hogy az én szerepem a kívülálló szemé. A helyzet szociografikus szempontból drámai. De az első fontos dolog, hogy a szocio esetében mindig fontos szerepe van a környezetnek is. Vagyis ez a kép nem álló kéne legyen, hanem fekvő, akkor lenne meg a története, és nem lenne így kiragadva belőle. Aztán az is ellene dolgozik, hogy valami okból színes mellett döntöttél, és ráadásul valami szoftverrel bele is nyúltál rendesen a dologba. Ki se szálazható, mibe és hogyan, azt látom, hogy a clarity fel van tolva az egekbe, a színek kaptak egy arany tónust, szinte HDR amit látunk. De minek? Miért? Ez elviszi a drámáját, ami van, emiatt már nem is érzi az ember, mintha te lettél volna zavarban a modelljeid helyett, és a magad kényszeredett érzését fedted volna el ezekkel az utómunka őrületekkel. Ez a férfi megadóan tűri, hogy fodrászolják, nincs jelen, nincs a szitu a kontrollja alatt, a lány szeretettel végzi a dolgát, de az eredmény nagyon a határán táncol annak így most, hogy ez egyáltalán közölhető-e vagy sem, mert te, aki a képet készítetted nem kerültél bele és nem fogadtad el azt a hullámhosszot, ami ott volt. Hogy ennek mi az oka, azt te tudod, én csak azt tudom elmondani, amit látok. A helyzet, az maga nagyon fontos lenne, és szépen ábrázolható, de ehhez két út vezetne. Az egyik a szocio, amikor meghagyod a környezetet is, és nem játszol a színekkel, tónusokkal, fekete-fehérben hagyod és megkeresel egy jó nézőpontot, ahol ez működik. A másik az, hogy portréként fogod fel, a férfi portréjaként, de ez kurva nehéz ügy, hogy ezt meg tudd oldani, mert ehhez nem csak türelem és empátia kell, meg esztétika, hanem az is, hogy felvedd vele a kapcsolatot. Nézzen rád, emeljen a fején, vagyis adj neki méltóságot. (hegyi)