6. Impresszió, hangulat

Reggeli gyaloglás közben készült, nyilván telefonnal. Meglepően erős, mármint őszi reggel volt, a gyerekkorom jut eszembe róla, akkor még jobb volt a szemem, élesebbnek, ütősebbnek tűntek a dolgok. Most hogy nézem a képet, mintha egy óóóóóriási kutya nyoszolyája lenne kifeküdve ott a fűben. Szerencsére már előbb elment, minthogy odaértem volna, ő is koránkelő.

A bükkaljai Tibolddarócon a két világháború között a lakosság fele a község feletti szőlőhegyekbe vájt sok száz barlanglakásban lakott, az 1930-as népszámlálás szerint 1459-en. Ezzel Budafokot követően ez az a település hazánkban, ahol a legtöbben éltek egykor a föld alatt. A könnyen véshető riolittufában már a török időkben vájtak menedéket, végül közel egy kilométer szélességben, általában három-hét szint magasságban alakultak ki a pincefalu „utcái”. Noha a barlanglakások között voltak egy-két szobás, alápincézett, igényesen kifaragott megoldások is, a higiénés körülmények igen rosszak voltak. Az elköltöztetés feltételei nehezen adódtak, még az 1970-es években is 29 barlanglakásban éltek emberek. Mára a felső szinteken lévő hajdani lakások többségét az erózió tönkretette, az alsók viszont borospincévé alakultak.

Nagyecsér mára elnéptelenedett tanyaközpont Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén. A falu a 30-as évek végén élte fénykorát. A falu legnagyobb lakosságszáma elérte a 700 főt. Később a szocialista törekvések nyomán fokozatosan elvesztette lakosságát (1960-ban már csak 187-en éltek itt.) Az 1950-es évek végén a településre bevezették a villamosáram-ellátást. A település általános iskolájának felső tagozatát a hatvanas években bezárták, majd végül az egész iskolát bezárták. A falu fokozatosan elöregedett és a fiatalok elköltözése miatt, valamint a halálozás nagyfokú népességcsökkentő hatásai miatt a falu lakossága elfogyott az évek során. Az iskolabezárás, az elöregedés és az elköltözések, valamit a Mezőnagymihály és Nagyecsér közt soha el nem készült műút hiánya együttesen okozták a település végzetét. A település 2001-ben már csak 7 embernek adott otthont. Manapság gyakorlatilag teljesen lakatlan település, düledező házakkal, házromokkal. Már csak állandóan egy ember él ott.

Szabad napom van, mégis ébredés után 1 órával nem a szabad napomat élvezem, hanem fut végig az agyamon a tegnapi vita a kolléganővel, napi teendők sora, és hogy miért nem készülök már a meghallgatásra és még sokkalta több, aztán bevetem az ágyat és rádőlök, ordítom egyet a párnába fájdalmasan. Megláttam a mobilomat és kattintok, igen ez most megérett, kell egy kép. Hiányzik a kezemből a képen, de jó ez így, mert rohanok, hogy tegyem is fel a látszótérre, de ezt nem lehet le írni. Az oldalt nem olvassa be az egyik keresőm se, na akkor most mi legyen? Vissza a mobilhoz, nem, ott sem. Köszi Apu, hogy rajtad keresztül sikerült.

Igazából nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Gyönyörű helyen kocsikáztunk a kiscsaláddal (Transbucegi), szép fényekkel, mélykék éggel, igazi zen hangulatban (a kölykök kifáradva a hátsóülésen). A Canon valahol a csomagtartóban, szóval csak szifon volt kéznél, azzal próbáltam megfogni a hangulatot. Vezetés közben. Mea culpa.