Ezt a fotót azért szerettem meg az áprilisiak közül, mert nagyon komolyan vehető benne a játék, és mindez fordítva is igaz. A funkcionalitások tartalmat nyernek, a tartalmak a valós és az elképzelt határán mozognak, valósága komor és súlyos, de képzeletben könnyeden dobálja a labdákat. Mindeközben olyan közeli, ismerős, mintha csak belőlem szakadt volna ki. Ismerem, mert magam is az empirikus tekergéseim során hasonló összefüggésekre bukkanok - és persze lehet, hogy inkább ezért is szeretem - olyan közeli hozzám minden küzdelme, és eredménye, bizonytalansága és bátorsága. De hogy ne csak a lufit fújjam, konkrétan azt gondolom, mint önportré igazán fájdalmas, és kíméletlen lenne. Vallatószoba jut róla eszembe... Meg az, hogy semmi nincs rendben. A szemek a sötétben a hiábavalóság üzenete, a lebiggyedő ajkak a szomorúságé, a meredek, erős fény a tikkasztó hőséget, a kiszáradást juttatják eszembe, az oldalra komponáltság pedig az űrt, a hiányt. Ez lenne a racionalitás, és az ésszerű magyarázat. De a játékos oldalán a félrecsúszott glória enyhíti a merev sötétséget, és a fájdalmas fényt, olyan esendő szentség, profán angyal válik le a képről. A feje pedig tálcán kínálja magát, és ettől - számomra - minden vétkét bevallotta, és megbocsátást nyert... Mert ilyen ez a játék, vagyis szerintem ilyennek kellene lennie... Mindez két ovális formával, pár csíkkal, kis fényezéssel - egy pantomim játék egy lámpával és egy fejjel. És persze, tudom, hogy nem feltétlenül ez a szándék, ami létrehozta a fotót, talán a fényforrás adottsága, a bevilágítás keresése, kicsit errébb, kicsit arrébb ülök, ilyenek foglalják le talán Ferit a kép készítésének idejében, de mindezt már elengedte, és itt van, és így szállt ide hozzám, ahogy írtam. És még egyszer: én pedig ezt szeretem! (Mészáros István)